Történelem
Lengyelek, az Istenért, hogyan csináljátok?!
A lázadások mögött a felkelések hagyományainak egész sora állt, a konspirációs viselkedés és technikák évszázados kultúrája, amelyeket megőrzött a nemzeti emlékezet
„…Néhány napos lengyelországi tartózkodás után a kicsit is odafigyelő ember rájön, hogy egy abszurd, ám mégis működő világba keveredett. Itt van egy ország, amelynek minden ötödik polgára külföldön él, minden további ötödik életét vesztette a háborúban, s minden harmadik lakosa 20 évnél fiatalabb. Egy ország, amelyet brutálisan elszakítottak évszázados hagyományaitól, de amely földig rombolt fővárosát ismét felépítette, óvárosi részét Canaletto képei alapján visszavarázsolta fénykorába. Egy ország, amelyben kétszer annyi az egyetemi hallgató, mint Franciaországban, de ahol a mérnök gyakran kevesebbet keres, mint a munkás. Egy ország, ahol az emberek kétszer annyit költenek, mint amennyi a fizetésük, noha az átlagkereset épp csak két pár jobb cipőre elég, s ahol még sincs szembeszökő szegénység. Egy ország, ahol a hazai kisautó ára megegyezik a munkások háromévi átlagos jövedelmével, s mégis művészet parkolóhelyet találni a városokban. Egy úgynevezett szocialista ország, ahol komoly problémát jelent az útlevél kiváltása, és ennek ellenére évente mintegy 200 ezer ember utazik nyugatra. A szocialista tábor egyetlen országa, ahol a polgár büntetlenül birtokolhat valutát, miközben sem eladni, sem megvásárolni nem szabad. Fura egy hely, ahol kis szerencsével, a pincérrel angolul, a szakáccsal franciául lehet beszélgetni, a miniszterrel való érintkezéshez azonban tolmács szükségeltetik. Itt a külföldinek bizony fel kell adnia bármiféle logika keresését, ha nem akarja elveszteni a talajt a lába alól.
Lengyelek, az Istenért, hogyan csinál- játok?!”
A fenti sorokat Jean Paul Sartre vetette papírra 1960-ban, amikor ellátogatott Varsóba. Nem éppen a klasszikus kommunizmus világa tükröződik bennük. Az okok megértéséhez némiképp át kell tekintenünk Lengyelország legújabb kori történelmét, legalább vázlatosan.
Kettős szorításban
Lengyelország a nyugati szövetségi rendszer teljes értékű tagjaként harcolta végig a második világháborút, soha nem kapitulált sem a német, sem a szovjet agresszor előtt, a világháború szinte minden jelentősebb frontján ott voltak a katonái, az országban pedig a megszállás kezdetétől fogva komoly fegyveres ellenállást fejtett ki. Mindezek ellenére a Teheránban, Jaltában, Potsdamban történt megegyezések nyomán, melyekből a legitim emigráns kormány képviselőit a szövetségesek kihagyták, a háború utáni béketárgyalásokon éppen úgy a Szovjetunió befolyási övezetében hagyták, ahogyan az ugyancsak szövetségesnek számító Csehszlovákiát vagy a tengelyhatalmakhoz korábban csatlakozó kelet-közép-európai országokat s a balti államokat is. Határait radikálisan megváltoztatták, keleti területeit a Szovjetunióhoz csatolták, mintegy ezek fejében kapott „kárpótlást” nyugaton és északon, a volt német birodalmi területek hozzákapcsolásával. Milliós tömegek ki- és áttelepítése történt meg ennek nyomán. A háború előtti soknemzetiségű országból így csaknem teljes egészében lengyel etnikumú állam lett.
A térség országai közül Lengyelország volt az, amelyikben talán a legerősebben élt az Oroszország-ellenes hagyomány. Évszázadokon keresztülhúzódó konfliktusok jellemezték a lengyel–orosz viszonyt, amelyet különösen megterhelt a százhuszonnégy éves felosztottság, melynek során a Moszkva uralta lengyel területeken több véresen elnyomott felkelés tört ki. Az 1920-as lengyel–bolsevik háború, melyben Lengyelország megvédte a függetlenségét, a Kreml szemében megalázó vereségnek számított, a lengyel öntudatot azonban jelentősen erősítette. Az oroszok iránti bizalmatlanságot az is erősítette, hogy Moszkva a hitleri Németországgal közösen osztotta fel újra Lengyelországot 1939 szeptemberében. Mindehhez társult a lengyeleknek a Szovjetunióban elszenvedett gyehennája, a deportálások, a kitelepítések, tízezreik lágerekbe zárása, az 1940 tavaszán elkövetett, katyńi gyűjtőnéven ismert tömeggyilkosságok, s az, hogy a szovjet hadsereg tétlenül megvárta, míg kivérzik az 1944-es varsói felkelés. Tovább fokozta az oroszellenes hangulatot, hogy a németek ellen harcoló Honi Hadsereg (AK) katonáit diszkreditálták, parancsnokait letartóztatták, s koholt vádakkal sokakat ki is végeztek közülük a háború végén és az azt követő években.
Erős katolicizmus
A Szovjetunió egy ilyen országra kényszerítette rá a kommunista rendszert, ráadásul annak egyik legrosszabb változatát, a sztálinizmust. A lengyel kommunizmus megteremtőinek sokkal nehezebb dolguk volt, mint elvtársaiknak például Csehszlovákiában vagy Bulgáriában, Jugoszláviáról már nem is beszélve, ahol az ország felszabadításában a saját kommunista erők szerepe jelentős volt. Hasonló jelenségről lengyel viszonylatban nem beszélhetünk: a kommunista mozgalom Lengyelországban nagyon gyenge volt, s az 1920-as bolsevik háború tapasztalatai nyomán a társadalomban alig volt táptalaja. (Éppúgy, mint Magyarországon, ahol egyebek mellett az 1919-es Tanácsköztársaság emléke riasztotta el az embereket tőle.) A lengyel–szovjet viszony a két háború között is gyanakvó és hűvös volt, ami ugyancsak nem szolgálta a hazai kommunisták érdekeit. Megnehezítette a kommunista mozgalom erősödését az is, hogy a párt Lengyelországban csak illegalitásban működhetett. Ráadásul Sztálin a harmincas évek végén a Komintern „nagy csisztkája” keretében éppúgy kivéreztette Lengyelország Kommunista Pártját (KPP), mint a hasonló körülmények közepette működő magyarországi mozgalmat. Az a lengyelnek nevezett kommunista párt, amelyet aztán a szovjet diktátor a második világháború alatt Moszkvában mégiscsak megszervezett, még az országban tevékenykedő hithű kommunisták (például Władysław Gomułka és társai) számára is gyökértelen idegenek gyülekezetének számított.
A kommunisták szemszögéből Lengyelországban a helyzet sokkal rosszabb volt, mint Jugoszláviában, Albániában, Csehszlovákiában vagy akár a későbbi NDK-ban, vagy Kubában, Kínáról vagy Vietnamról s magáról a Szovjetunióról nem is beszélve – mindenütt erős mozgalmi háttérre számíthattak a helyi kommunisták, a Visztula mentén azonban nem. A külső nyomás és a diktatórikus kormányzás megerősítette ugyan a kommunizmust a Visztula mentén is, de nem véletlen, hogy a sztálinizmus megdöntése nem felülről hozott intézkedések révén következett be, hanem – mint a lengyeleket követő magyarok esetében is – széles körű, alulról induló társadalmi nyomásnak köszönhetően (1956 – Poznan és Budapest). Lengyel specifikum, hogy a mezőgazdaság kollektivizálását 1956 után nem erőltették, és a termőföld 86 százaléka magánkézben maradt egészen a rendszer bukásáig. Ugyancsak eltérően a „tábor” többi országától, a katolikus egyház nem veszítette el befolyását, jószerint meg tudta őrizni a függetlenségét, és nem engedett a politikai befolyásolásnak. Jugoszláviát követően Lengyelország volt az, ahonnan a legkönnyebben lehetett Nyugatra utazni, aminek következtében érzékelhetően csökkent az ország elszigeteltsége.
Valódi szakszervezetek
A társadalmi nyomás hatékonysága, még akkor is, ha a forrongásokat (1956, 1968, 1970, 1981) rendre elnyomták, érzékelhető volt, s emiatt az emberek úgy érezték, a szabadság nem valahol a messze ködben rejtőzik, hanem ott van a küszöbön túl, csak fel kell tépni az ajtót. A megmozdulásokat brutálisan letörő rendszer a későbbiekben újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy elfogadtassa magát a társadalommal, s ennek érdekében engedményeket tett. Ezzel azonban feloldotta az emberek félelemérzetét, s egyúttal – akaratlanul – azt sugallta, hogy a rendszer nem megdönthetetlen.
A lázadások mögött a felkelések hagyományainak egész sora állt, a konspirációs viselkedés és technikák évszázados kultúrája, amelyeket megőrzött a nemzeti emlékezet. S mind a felkelések, mind pedig a konspiráció az orosz uralom ellen irányult a 19. században mindvégig, s ennek tapasztalatait kiválóan fel tudták használni a lengyelek a második világháború alatt a hitlerista megszállókkal szemben. Volt hát mire támaszkodniuk a kommunizmus idején is, annál is inkább, mivel a rendszert az általuk megszállóként jól ismert oroszok kényszerítették rájuk.
1980–81-ben a lengyelek sajátos forradalmat robbantottak ki, amelyet önmaguk szabta korlátok közé szorítottak: visszafogták a követeléseiket, igyekeztek óvatosan fogalmazni és még körültekintőbben cselekedni. Tartottak ugyanis – teljesen érthetően és joggal – a kommunista hatalom várható erőszakos reakcióitól, amelyeket jól ismertek már saját hazájuk és Magyarország 1956-os, valamint Csehszlovákia 1968-as kegyetlen eseményeiből. Az 1980–81-es mozgalom vezető erejét a nagyipari munkásság jelentette. Ők követelték, hogy független és önigazgató szakszervezeteket hozhassanak létre, vagyis a munkásosztály történetének klasszikus útját követték. S ez igaz még akkor is, ha az általuk kiharcolt szabad szakszervezet egy-kettőre az egész nemzetet felölelő, széles társadalmi frontra kezdett emlékeztetni, sőt tulajdonképpen a kommunista állammal párhuzamos, alternatív szervezetté vált, mintegy államot alkotva az államban.
Ebben a forradalomban paradox módon Marxnak legalább két tézise köszönt vissza: a társadalmi rendszer olyan erőt termel ki, amely azt megkérdőjelezi, s hogy a modern nagyüzemben, ahol tömegek dolgoznak, a munkásokat összefogó, számukra erőt adó szervezet születik. A kommunizmus Lengyelországban hatalmas nehézipari struktúrákat hozott létre, amelyekben munkások tízezrei dolgoztak, és érdekeik mentén történő megszerveződésük csak idő kérdése volt. Marx azonban nem láthatta előre, hogy a munkások tömegei megtanulnak írni, olvasni, egyre képzettebbek és tájékozottabbak lesznek, egymás közti kommunikációs lehetőségeik kitágulnak, szoros kapcsolat épülhet ki üzemek, gyárak, vállalatok, egész ipari régiók között, s mindaz, amit cselekszenek, ráadásul az egész nagyvilág szeme láttára történhet meg.
Tény, hogy 1980–81-ben Lengyelországban a munkásosztály valóságos forradalmára került sor, méghozzá Marx filozófiájával összhangban: a termelőeszközök tulajdonosai ellen léptek fel, akikben nem önmagukat látták, ahogyan a párt álságosan hirdette, hanem az őket elnyomó államot, ha tetszik pártállamot. Marx munkások forradalmát vizionálta, de ilyen forradalomra soha nem került sor – az ennek elkönyvelt bolsevik puccs Oroszországban minden bizonnyal nem volt az. A munkások mozgalma nem a kapitalizmus, hanem a szocializmus ellen lépett fel, s végső soron oda vezetett, hogy éppenséggel újrateremtette a kapitalizmust. w
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa
Az írás a Különbségek című átfogó, még publikálatlan tanulmány részlet