Közérthetően beszélni a tudományról

–   Szereti a természetet?

–   A hegyek, a völgyek, az erdők és a tarka rétek mind-mind közel állnak a szívemhez. Ha tehetem, ma is rendszeresen kijárok a zöldbe. A csönd megnyugtat, segít meditálni. Nem is biológusként tekintek az erdőre, nem tudományos elemzőként, inkább szakrális térnek fogom fel a rengetegeket, úgy, ahogyan a legendás orosz rendező, Tarkovszkij is tette. Figyelem a környező táj apró rezdüléseit, s igyekszem belehelyezni magam a nagy egészbe.

–   Honnan ered ez a vonzódás?

–   Budapesten születtem, de Gyöngyösön nőttem fel, azaz bátran nevezhetem magam mátrai gyereknek. Már kiskoromban sokat túráztam vidéken, s ez ma is így van, azaz amint tehetem, s jut rá pár napom, nekivágok a hegyeknek.

–   Melyek a kedvenc helyei?

–   A Nyugat-Mátra, a Bagolyirtás, az apró, meredek oldalakban megbúvó kicsiny falvak, az Ágasvár és környéke.

– Egy minapi interjúban a nagymamájáról beszélt. Miért töltött be ennyire fontos szerepet az életében?

– Rendkívül intelligens parasztasszony volt, igen éles logikával, felfogóképességgel. Pillanatok alatt átlátta az összefüggéseket, találó kérdéseket tudott feltenni. Ha írok vagy nyilatkozom, igyekszem úgy beszélni, hogy azt az is megértse, akinek ehhez nem feltétlenül van képzettsége.

– Úgy, mint László Gyula régészprofesszor a székely rokonainak?

– László Gyulát személyesen nem ismertem, de tudom, ki volt, mivel foglalkozott. A szüleimnek köszönhetem, hogy akármit is teszek, teszünk a kollégáimmal a laborban, mindig a szemünk előtt lebeg, hogy éppen felelősséget vállalunk mások sorsáért. És ez nagyon komolyan vett célkitűzés.

– Korunkra elrugaszkodott a tudomány az átlagembertől?

– Így ezt nem mondanám. Inkább belterjes lett, s ez kétségtelenül eléggé veszélyes tendencia. A tanítványaimat igyekszem ettől a rossz szokástól megóvni. Szerintem ezen mindenképpen változtatni kell.

–   Olykor mintha a döntéshozók sem értenék azt, amit önök képviselnek.

– Mire gondol?

– Minapi hír volt, hogy az Európai Unió súlyos százmilliókkal kívánja apasztani az alapkutatásokra szánt forrásokat.

– Az európai uniós támogatások nélkül hazánk tudománya nem működhetne ilyen magas szinten. Úgy tudom, Lovász László, az Akadémia elnöke személyesen lobbizott Jean-Claude Junckernél, az Európai Bizottság elnökénél és Jyrki Katainen alelnöknél azért, hogy ezt a határozatot süllyesszék el, és inkább növeljék az ide szánt pénzt. Ez rendkívül magasra értékelhető, tiszteletet parancsoló tett a részéről.

– Ön szerint sikerrel járhat az MTA elnöke?

– Kevéssé vagyok jártas a tudománypolitikában, de bízom benne, hogy igen. Borzasztó üzenet lenne a kurtítás, s akkor még egy szót sem ejtettünk arról, hogy a jelenleginél is nagyobb lemaradásba kerülne így Európa.

– Az előbb azt mondta, nem ért a tudománypolitikához, de valahogyan mégiscsak hazatért. Vélhetően ehhez szükségeltetett némi előkészítés.

– Így igaz, de ne tévesszük össze a kettőt. Az előbbi egy kontinens, a másik csupán az én sorsomat határozza meg.

–   És kicsiben talán az országét.

–   A döntés nehéz volt. Itt születtem, itt nőttem fel, az embert a szíve ide húzza, ám azt is mérlegelni kell, hogy Magyarországon található-e, teremthető-e olyan feltételrendszer, amely vonzóvá teszi a munkát. A hideg fej ül le tárgyalni a lélekkel, s születik egy kompromisszum. Ez az esetünkben kétesztendős előkészítést jelentett.

– Megérte?

– Tiszta lelkiismerettel mondhatom, igen. A Bolyai-díj felemelő visszajelzése annak, hogy jól határoztunk. S a jövő is biztató. A csapatom tele van fiatal tehetségekkel, akik égnek az egészséges tettvágytól.

– Miként fogadta a családja az elismerést?

– Büszkék rám, én pedig rájuk.

– Jut elég idő a kikapcsolódásra?

– Ha vége a munkának, megszűnök tudós lenni. Apa leszek, aki a feleségével és a gyermekeivel tölti az idejét, játszik, birkózik, hintázik. Amit egymásnak adunk, az segít a mindennapok viharait átvészelni.