Korszerűsítés és értékőrzés

Fejlesztésben valóban nincsen hiány, sőt, elképesztő, ami az elmúlt tíz évben történt. Ezeket azonban jó lenne még inkább összehangolni, koncentrálni – mondja a fővárosról Zoboki Gábor Ybl-díjas építész. A Magyar Művészeti Akadémia tagjának irodája jelenleg is dolgozik az Operaház restaurációján, amelynek részleteiről több érdekességet is elárult lapunknak.
„Tapasztalataim szerint Budapestet nagyra értékeli a nemzetközi szakma, ennek a városnak nagyvonalú, szellemi és spirituális levegője van. Ez sokakat megérint” (Fotó: Bodnár Patrícia)
–  Állítólag visszakapjuk Ybl Miklós eredeti Operaházát. Mi a felújítási koncepció lényege?

–  Minden rekonstrukció éthosza kettős: korszerűsítés és értékőrzés. Az Operaház színháztechnológiája az elmúlt évtizedekben annyira elmaradott volt, hogy már gátolta az előadások menetét. Ezen a téren világszínvonalú fejlesztés valósul meg, ami szinte bármit lehetővé tesz majd az adott színpadtér keretei között.

–  A másik irányt vajon hogyan lehet megvalósítani?

–  A második világháború utáni politikai változások nálunk is erősen hatottak az építészetre. Már a hetvenes években megismerkedhettem az Operával. Fiatalemberként a harmadik emeleten váltam zenerajongóvá, be-belógtam a közönség által láthatatlan területekre. Érdekes volt, hogy a műemléki terek mellett mennyire más rangban kezelték a kiszolgálóterek építészeti kvalitásait. Csak részben lehet könyvtárazással megérteni egy ilyen csodás épület anatómiáját, a terek megismerését csakis az ismétlődő bejárások tárják fel teljesen, még a szakemberek számára is. Sajnos Ybl Miklós eredeti tervei nem maradtak fenn, hagyatéka pedig nagyon szét van szórva. Ezért a fellelhető anyagok mozaikjából kell a felújítás koncepcióját és lehetőségeit megtalálni. Egy filosz elemzőképessége és egy kreatív alkotó leleményessége egyesül ebben a folyamatban.

–  Hogyan zajlik ez a gyakorlatban?

–  Bizonyos felületeken lefejtjük a többszöri felújítás során felhordott rétegeket, amelyeket mikroszkópos vizsgálatok alá vetünk. Valamennyi kor a saját, leginkább korszerűnek hitt alapanyagait, illetve az aktuális kultúrpolitikai elvárásoknak megfelelő változtatásait hagyta örökül. Fogalmazzunk úgy, minden ilyen alkalommal csak egy kicsit módosult a ház, de ha az egészet nézzük, a mai állapot már alig hasonlít az eredetire.

–  Utoljára a nyolcvanas években volt átfogó rekonstrukció. Erről mit lehet tudni?

–  Az ország egyik legnagyobb középület-felújítása volt, amit a legrangosabb színházi gyakorlattal rendelkező Siklós Mária építész vezetett. A kor technológiájának megfelelő anyagokat használtak, de az akkor alkalmazott építőanyagok nagy részét ma már nem is gyártják – jóval környezettudatosabban építkezünk, mint akkor. Az egyik legproblematikusabb kérdés számunkra mostanság, hogy a homlokzatra felhordott, már a habarcsokkal szinte eggyé váló műanyag festékeket hogyan távolítsuk el. A falak lélegzenek, ezért megpróbálunk, különösen műemlék épületek esetében, természetes anyagokra visszatérni. Több évtizeden át a folyamimészkő-felületeket csak nagynyomású homokszórással tisztították, ami csak segítette a városi szennyeződés általi eróziót a kőfelületeken. Ezeket most rendre vissza kell javítanunk. Erkel, aki arcával előrehajol az Opera főhomlokzatán, szintén felismerhetetlen a savas esők miatt, a túloldalon Liszt szobra makulátlan, mert a zseniális mester karaktere révén kihúzza magát. Egyes finom épülettagozatokat pedig kerámiából készítettek el. Aztán a nyolcvanas években erre is rávitték a már említett festéket, amit valahogy le kellene onnan varázsolni, hogy a gyönyörű homlokzatot eredeti pompájában tudjuk megcsodálni. Hiszen valódi truváj lenne ma azt látni, hogy milyen kerámiát öntöttek annak idején a Zsolnay-gyárban. Eszem ágában sem lenne ezeket újra lefesteni.

–  Milyen színű lehetett eredetileg az épületkülső?

–  A kőelemeket – úgy látjuk – különböző bányarétegekből hozták, így százharmincöt év után nagyon különböző porozitású és színű mészköveket találunk a homlokzaton. Ezekhez a gyönyörű „öregkori ráncokhoz” kell megtalálnunk a kiegészítő elemek színét, amit egy árnyalattal sötétebbre kell komponálni. Sajnos már az 1884-es megnyitás után is lefeketedett a homlokzat – az első réteg fekete korom volt a ház vakolatain – a korabeli koksz- és fatüzelésű kazánok szennyezése miatt.

–  A korábbi átépítések ideológiai szempontból mennyire nyomták rá a bélyegüket az Operaházra?

–  Nem könnyű ezt egyértelműen megállapítani. Úgy tűnik, hogy az ötvenes években a korábbi, feltehetően aranyos-mohazöld színű előfüggönyt meggybordó színűre cserélték, ekkor került fel egyébként a ma már értelemszerűen nem látható vörös csillagos címer. De vörösre festették a Lotz-freskó gallérját is.
A freskó zöld és türkizkék komplementer színei egyébként sem egy vörös, hanem egy színekben gazdag házról árulkodnak. A pontos, eredeti színeket Ybl-korabeli fotók híján egyébként nem ismerjük, csak következtetni lehet rájuk újságcikkekből, leírásokból. Másfelől az ötlik fel bennem, hogy a kiváló Oláh Gusztáv és Kaufmann Oszkár építész ezzel a gesztussal mentették meg az operajátszást Magyarországon. A mára legendává vált társulattal olyan előadásokat hoztak létre a tomboló diktatúra idején, hogy az értelmiség a Trisztán-előadásokon találkozhatott a másképp elérhetetlen szabadságú művekkel, egymásra kacsinthattak az azonos módon gondolkodók.

–  Mi volt a legmeglepőbb azok közül, amikre bukkantak?

–  Az auditórium szerkezete és a zenekari árok viszonyának változásai. Annyit tudtunk, hogy 1912-ben kétszáz fővel növelték az épület befogadóképességét, így a zenekari árok részben becsúszott az előszínpad alá. Felborult a zenekar és az énekhangok egyensúlya. Másrészt az eredeti faszerkezetről – a gyors kivitelezés érdekében – acélszerkezetűre cserélték a földszinti székek alatti padlót. Sőt, meg is emelték. Tehát csak városi legenda, hogy a nyolcvanas években változott meg jelentősen az épület teremakusztikája, már az első felújítás alatt valószínűleg sokat ronthattak rajta. Visszatoljuk az árkot a zenekari kagyló alá – sajnos nézőtéri széksorok rovására.

–  Mit kell tudnunk a belsőépítészetről? Látványosabb volt az eredeti, mint a mai?

–  Ybl mester mind a németalföldi, mind az északolasz operákból merített ihletet, és teret adott a kor legkiválóbb képző- és iparművészeinek. Az akkori technikákkal elkészített felületek nyilvánvalóan pazarabbak voltak, mint amit ma elképzelni tudunk. Nem vagyok konzervatív alkat, de az opera műfajához hozzátartozik a nemes ünnepélyesség és a pompa. A klasszikus, nagy zenedrámai műveket nem lehet egy fehér szobában illúzióvesztés nélkül könnyen előadni. Meggyőződésem, hogy az eredeti állapotot meg tudjuk közelíteni a kutatási eredmények segítségével, így helyreállhat az az illúzió, amit rögtön megérzünk, mikor belépünk a házba. Ez a műfaj része. Egy olyan „univerzális díszletben” sétálunk, ami az opera-előadás építészeti nyitánya.

–  Ennek egyik lenyűgöző eleme a csillár. Miért kerül négy méterrel feljebb?

–  Sok oka lehet, de leginkább a színpadi hatásvilágítás megoldása a harmadik emeleti boltívekből. A csillár fénykúpja, amelyet a Lotz-freskóra sugároz, leszűkült. Csak a szellőzőrácsot éri el a fény. Ha visszakerül az eredeti helyére, ismét az egészet bevilágítja majd. A freskó okker–arany–vörös színvilága lenyűgöző, komplementerei pedig itt-ott megjelennek a belső térben. Ennek a szekkónak a reflexeit élvezzük a teremben. Aztán eltüntetjük például a hatvanas években behozott moziszékeket is, még akkor is, ha az eredeti állapotot az ültetési struktúrában sem tudjuk majd teljes egészében visszaállítani. Önálló, kényelmes karosszékeket tervezünk, saját karfával – a legendás északolasz operaházak mintájára.

–  Nem ágálnak a rendezők, hogy a sok dísz elvonja a figyelmet magáról az előadásról?

–  Egyesektől megkaptam, hogy múzeumot csinálok. Csakhogy ne felejtsük el, az előadás közben sötét van a nézőtéren. És még valami: Ruggero Leoncavallo és Giacomo Puccini végigkísérte egy-egy darabja operaházi próbáit, de a nagy Enrico Caruso is ebben a házban bukott meg Pesten. Tehát sok újjáépített európai operaházzal szemben itt valóban az eredeti falak között sétálhatunk. Ezt a milánói Scala vagy a müncheni és bécsi Staatsoper sem mesélheti már el magáról, mert leégtek vagy lebombázták őket. Ez egy elképesztő kultúrtörténeti csoda. Tehát nem olyat akarunk csinálni, mint Ybl Miklós, hanem azt.

–  Nézzük a technológiát!

–  Az a feladatunk, hogy a felújítás révén legalább még harminc évig huszonegyedik századi módon működjön ez a csodálatos intézmény. Vagyis ez egészen más irányú kihívás, mint az örökségvédelem, amihez a múltban kell kutakodni. A korszerűsítéssel a jövő operajátszását fürkésszük. Egy operaház színpada lényegében nagyméretű liftek sorozata, hatalmas alsó gépházzal. Professzionális emelőrendszer és mechanika kerül a régi helyére, a lehető legkorszerűbb digitális eszközrendszerrel.

–  Mikor láthatjuk a megújult Operaházat?

–  Erre a kérdésre még nem tudok pontosan válaszolni. A restaurátori kutatások révén elképesztő módon kibővült az egész folyamat, állandó költségelemzés is zajlik. Ez a „klasszikus” tervezési folyamat elbizonytalanítja a határidőt. Mint minden építési folyamatban, mi is a kompromisszumok erdejében vergődünk.

–  Beszéljünk kicsit Budapestről is! Tíz éve azt mondta, a fővárost nem tervezi senki. Történt változás?

–  Igen. Idézzük fel: három városrészt és számos falut egyesítettek 1873-ban, és a mindenkori miniszterelnök elnökölt az 1870-ben létrehozott Közmunkák Tanácsában. Azt a Budapestet, amit ma ismerünk, túlnyomórészt Nekik köszönhetjük. A rendszerváltás óta nem volt olyan pillanat, mint most – amikor a Miniszterelnökség a történelmi előzmények mentén úgy döntött – nem lehet megúszni egy konkrét szervezet létrehozása nélkül a főváros egységes fejlesztését. A kormánybiztosság vezetője, Fürjes Balázs régóta menedzsel nagyberuházásokat, és képes úgymond az építési telekhatárokon túl az infrastrukturális és nagyléptékű urbanisztikai kérdésekre is rátekinteni.

–  Mit ért ezen?

–  Fontosak az épületek, de talán még inkább a közterületek, az azokkal való bánásmód. Itt zajlik a városi élet. Úgy is lefordíthatnám: lehetővé kell tennünk, hogy az emberek jól érezzék magukat az utcákon, a tömegközlekedési eszközökön és a parkokban. Lényeges, hogy hosszú távú stratégiát alkossunk. Ehhez egy széles körű konzultáció adhatja meg a muníciót, de a szakmának is paradigmaváltásra van szüksége. Ideje, hogy az építészek és az urbanisták közös platformon alkossanak. Adott egy gyönyörűen lerakott struktúra egy fantasztikus épített örökséggel, amit mi talán nem értékelünk eléggé. Ám ezt használhatóvá, élhetővé kell tenni ma is. Ez a feladat. Szakmai tapasztalataim azt mutatják, Budapestet nagyra értékeli a nemzetközi szakma – ennek a városnak nagyvonalú, szellemi és spirituális levegője van. Ez sokakat megérint, hiszen még „nem tudtuk elrontani eléggé”.

–  Újabb nagyberuházásokra készül a kormány, például Csepelnél. Jó az irány?

–  Ezek sokat számítanak, ám nem jó, ha egy karácsonyfára összevissza dobálják fel a díszeket, ha a fa struktúrája nem bírja el. Fejlesztésben valóban nincsen hiány, sőt, elképesztő, ami az elmúlt tíz évben történt. Ezeket azonban jó lenne még inkább összehangolni, koncentrálni – hiányzik az infrastruktúrák mélyebb elemzése. Tudatosság és léptékhelyes látásmód kell. Lényeges, hogy a városüzemeltetésen túl a városfejlesztésben is gondolkodjunk. Így méltán felvehetjük a versenyt Béccsel, Prágával és Párizzsal.