Történelem

Konyec, a megszállók hazamentek

A szovjet csapatok kivonása Magyarországról, hosszú, vitákkal teli, több évig tartó tárgyalási folyamat eredménye volt

A rendszerváltás évében, 1990 feb­ruárjában kezdődtek meg Budapesten a magyar-szovjet tárgyalások a Magyarországot megszállva tartó szovjet csapatok végleges kivonásáról. Ezt természetesen abban az időben nem lehetett így leírni, hiszen hivatalosan az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatokról lehetett csak beszélni.

löveg
A nagy tűzerejű önjáró lövegek a Magyarországon állomásozó szovjet seregtestek erősségei voltak. Hazafelé tartanak a záhonyi határ hídján (Forrás: Fortepan)

A Somogyi Ferenc külügyi államtitkár vezette magyar, és az Ivan Aboimov, a Szovjetunió budapesti nagykövete, egy hónappal később már külügyminiszter-helyettese irányította szovjet küldöttség tárgyalása nem volt előzmény nélküli. Nagy volt a tét. A magyarok arra törekedtek, hogy a lehető leggyorsabban tető alá hozzák a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló megállapodást és a kivonulás részletes menetrendjét. Somogyi Ferenc azt javasolta, hogy a megszállók többsége már 1990-ben távozzon az országból, a maradékukat pedig 1991 közepéig vonják ki. Nem volt könnyű az egyezkedés, a szovjetek később akartak hazamenni. Végül a következő hónapban, 1990. március 10-én Moszkvában írták alá a megállapodást. A magyar álláspont győzött, Moszkva elfogadta, hogy a teljes csapatkivonás határideje 1991. június 30. legyen.

Vita a pénzről

A kivonulás technikai részletei tehát megnyugtató módon tisztázódtak, ám vagyonjogi és pénzügyi kérdésekben függőben maradtak a tárgyalások. Elképesztő számadatok ütköztek egymással, a megszállók a hátrahagyott katonai létesítményekért közel 54 milliárd forintot kértek, Magyarország viszont a szovjetek okozta károkat 88 milliárdra taksálta. Az ilyenfajta vitákat azonban, amelyek lefolytatása már az Antall-kormányra hárult, távol kellett tartani a csapatkivonás ügyétől, hogy az zavartalanul és az elfogadott ütemterv szerint történjék. Kormánymeghatalmazotti minőségben a korábbi miniszterelnök, Németh Miklós által megbízott Annus Antal vezérőrnagy foglalkozott a szovjet csapatok magyarországi mozgásával, Somogyi Ferenc pedig az Antall-kabinetben is megtartotta külügyi államtitkári posztját. Az anyagi vitában arra törekedtek, hogy a két fél kölcsönösen mondjon le egymással szembeni követeléseiről. A tárgyalásokon az első szabad parlamenti választások után az új magyar pártok szakértői is részt vettek. Végül 1991 végén, a moszkvai orosz–magyar csúcstalálkozón Borisz Jelcin elfogadta Antall József érveit, és beleegyezett az úgynevezett nullszaldós megoldásba. Azaz senki nem tartozik senkinek semmivel. Ezen aztán még az sem változtatott, hogy az oroszok később többször próbáltak ebben az ügyben visszatáncolni. Pecsét és aláírás a végleges megállapodásra 1992 végén került. Budapest ekkor egy külön dokumentumban nagylelkűen vállalta, hogy tízmillió dollár értékben gyógyszert szállít az orosz hadseregnek, és lépéseket tett a hazánkból kivonult katonák oroszországi lakásépítésének támogatására.
Az eseménysorozat természetesen nem volt előzmények nélküli.

1988 decemberében Mihail Gorbacsov szovjet államfő az ENSZ-ben bejelentette, hogy országa egyoldalú csapatcsökkentésbe kezd Kelet-Európában és Mongóliában. Ennek értelmében a Varsói Szerződés tagállamaival egyeztetve 1991-ig az NDK-ból, Csehszlovákiából és Magyarországról ötvenezer katonát és ötezer harckocsit vonnak ki, továbbá a Szovjetunió európai haderejének és fegyverzetének mennyiségét mérsékelik. A következő évben, ennek értelmében Magyarországon elkészült a szovjet Déli Hadseregcsoport kivonásának ütemterve. Lényegében ekkor tudtuk meg, hogy milyen időmértékegységnek számít nálunk az ideiglenes. Kiderült: negyvenöt évnek.

Sokan, mint az oroszok

Nagy jelentőségű volt ebben az esztendőben, június 15-én az a tüntetés, amelyen a Fidesz kezdeményezésére több száz fő a szovjet csapatok kivonását követelte a birodalom nagykövetsége előtt. Ennek a megmozdulásnak volt a folytatása a másnapi, a Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elmondott, máig ható Orbán Viktor-beszéd, melyben – a korban szokatlan határozottsággal és őszinteséggel – a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte. Aztán 1990. január 9-én – miután több kisebb szovjet egység már távozott az országból Gorbacsov ENSZ-béli bejelentésének megfelelően – Németh Miklós magyar és Nyikolaj Rizskov szovjet kormányfő elvi megállapodást kötött a csapatkivonások ütemtervéről. Ennek volt következménye a részleteket tisztázó februári tárgyalássorozat.

A magyarországi csapatkivonások ütemtervénél az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy elsőként a csapásmérő, támadó alakulatok távozzanak. Különös, a korra jellemző tény, hogy egészen eddig a magyaroknak nem voltak pontos információik a hazánkban állomásozó szovjet csapatok létszámáról és elhelyezkedéséről. Ekkor derült ki, hogy 49 700 katona van itt, egyharmaduk tiszt és tiszthelyettes. A polgári alkalmazottakkal és családtagjaikkal együtt százezren voltak. Amúgy 27 146 különböző harci járművel – 860 harckocsi, 600 önjáró löveg, 1500 páncélozott harci jármű (PSZH) – és szállító gépkocsival rendelkeztek. Pontosan 230 ezer tonna lőszer és százezer tonna üzemanyag volt a birtokukban. A szovjet csapatok hatvan magyar településen voltak elhelyezve. A sorkatonák két-három évet szolgáltak Magyarországon, életük a laktanyákban, lőtereken és táborokban telt, kimenőre ritkán és csak csoportosan mehettek. A bezártság sok esetben vezetett szökéshez, ezek vége általában a szovjet katonai rendőrség hajtóvadászata után a halálbüntetés volt. A katonatisztek családostul jöttek, négy-öt évet szolgáltak itt.

A Magyarországot megszállva tartó Déli Hadseregcsoport főhadiszállása 1956 óta Budapesten, Mátyásföldön volt. 1956-ban csalárd módon kivonulást mímeltek ugyan, ám aztán visszajöttek, 1957 után állományukba négy hadosztály és több repülőezred tartozott, akkor hetvenezer főnyi létszámmal. Nem volt olyan, katonai szempontból valamiért fontos magyar település, ahol ne lettek volna oroszok. Hat korszerű repülőteret is villámgyorsan kiépítettek: Debrecen, Sármellék, Tököl, Kiskunlacháza, Kalocsa és Kunmadaras mellett. A hetvenes években Csákváron is építettek egy hatalmas repteret. Az 1956-os forradalom leverése után a Déli Hadseregcsoportot csak egy alkalommal vetették be, 1968-ban, egy Szovjetunióból idehelyezett lövészhadosztállyal kiegészítve, a zalaegerszegi magyar 8. gépesített lövészhadosztályt is maguk mellé parancsolva, részt vettek Csehszlovákia lerohanásában.
Augusztus 21-én mentek ki, és október végén jöttek vissza.

Gyakran használtuk a keserű szólást a Kádár-korszakban, ha valahol valakikből a kelleténél több volt: többen vagytok, mint az oroszok. A szovjet megszállók európai adatait vizsgálva azonban kiderül, hogy nálunk nem is voltak olyan sokan: a Német Demokratikus Köztársaságban 550 ezren, Csehszlovákiában 136 ezren éltek a kaszárnyákban szovjetek. Lengyelország volt hasonló helyzetben, mint mi, a náluk állomásozó Északi Hadseregcsoport létszáma mindössze 67 ezer fő volt. Ennek a hatalmas, Kelet–Európát megszállva tartó tömegnek a hazatelepítése súlyos gondokat okozott aztán Moszkvának.

Gépkarabély, jutányos áron

Visszatérve Magyarországra, 1990 augusztusában a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoksága közölte, hogy felelősségre vonják a Magyarországon hadianyagot árusító katonákat. A ruszkik – nálunk csak így nevezték a megszállókat –, amit lehetett, eladtak. Akár még tankot is vásárolhatott tőlük az, akinek volt rá pénze. Még több évtized múltán is felbukkannak munkásruhaként használható szovjet egyenruhadarabok. Nem mese az sem, hogy akkoriban igen könnyen komoly kézifegyverekhez juthatott bárki, a Móron állomásozó szovjetek például 25 ezer forintért adtak öt Kalasnyikov gépkarabélyt. A legtöbb potenciális vásárló csak azért nem élt a lehetőséggel, mert egy fegyver még csak-csak elmegy, de öt már sok…

A magyar rendszerváltás egyik legjelentősebb eredménye volt a megszállók eltávolítása az országból. A nemzet visszanyerte szabadságát. Hogy aztán később miként bonyolódtunk bele újabb, megalázó helyzetekbe, az több, másféle történet tárgya.


Utólag tudtuk meg, sok volt itt az atomtöltet

Németh Miklós volt miniszterelnök 1991 áprilisában sajtónyilatkozatban erősítette meg: hivatalba lépésekor szembesült a ténnyel, hogy Magyarországon szovjet atomfegyvereket tároltak, ám ezeket kormánya erőteljes diplomáciai tevékenysége nyomán 1989 őszén elvitték innen. A szovjet tömegpusztító fegyvereket a Varsói Szerződés hadseregeiben is rendszerbe állították. Magyarország Tapolcán helyezte el a 12 szállító-indító járművel ellátott Scud-rakéta dandárját, a Magyar Néphadsereg hat hadosztálya pedig négy-négy Frog típusú rakétaindítóval rendelkezett. Ezek robbanófejeit a szovjetek tárolták, és csak háború esetén adták volna át. A Déli Hadseregcsoport atomarzenáljához tartozott a debreceni repülőtéren elhelyezett nagy hatósugarú könnyűbombázó kötelék. Szuhoj–24 típusú gépeik hatósugara Franciaországig vagy akár Nagy-Britanniáig terjedt, és kifejezetten nukleáris bombák szállítására tervezték őket.

Az atomveszedelemtől joggal tartó magyar közvélemény Németh Miklós bejelentése után csak jóval később tudta meg, hogy hol is tárolták a minden szempontból veszélyes atomtölteteket. Egy ma már szabadon felkereshető, 1968-as elkészülte után azonban évtizedekig erősen őrzött, titkos bázison, a Nagyvázsony-Tótvázsony-Úrkút közötti erdőben tartották a pusztító eszközöket. A bázist szovjet megrendelésre magyar költségen – csaknem huszonötmillió forintért – építették fel. A két bunkert egy-egy domb alatt helyezték el. Oldalaikon négy-négy jármű fogadására alkalmas beálló volt, melyet fészernek álcáztak. A bunkerek lejáratait egy konténerben rejtették el. Innen vaslépcső visz kétemeletnyi mélységbe, ahol egy-egy vastag acélajtó található. Az atomraktárakat szovjet szabvány szerint építették, mindenütt voltak ilyenek az egykori Varsói Szerződés országaiban. Áramfejlesztő működtette a légkondicionálót, a levegőt szűrték, és szabályozták a hőmérsékletet, a páratartalmat. A tótvázsonyi bunkerekben tárolták a repülőgépekre függeszthető atombombákat és a szárazföldi hadműveleti és harcászati rakéták atomtöltetű robbanófejeinek egy részét. Voltak itt atomgránátok és atomaknák is. Erős védelmet kapott a bázis. A rendszerhez tartoztak a géppuskafészkek és a dupla szögesdrótkerítés, közötte technikai jelzőrendszerrel.

Az illetéktelennek minősített behatolókra kérdés nélkül tüzet nyithattak az őrök. A bázison másfélszáz fős sorállomány adhatta az őrszolgálatot, irányításukról félszáz tiszt és tiszthelyettes gondoskodott.