Jalta hosszú árnyéka

„A második világháború befejezésének ötvenedik évfordulója nem minden ország számára jelenti ugyanazt, mivel nem mindenki számára hozta meg a győzelmet. Egyértelműen ezek közé tartoznak például a közép-euró­pai nemzetek, amelyeknek a sorsáról a nagyhatalmak a hátuk mögött döntöttek Teheránban és Jaltában… A világ beleegyezett abba, hogy idegen hatalom befolyása alá kerüljünk”. Ezt hangsúlyozta Lech Walesa, a Lengyel Köztársaság elnöke 1995. május 8-án Varsóban, a szejm és a szenátus együttes ülésén elmondott ünnepi beszédében. Ötven évvel korábban, 1945. május 12-én – négy nappal a német fegyverletétel után! – Churchill brit miniszterelnök elküldte „vasfüggöny-táviratát” Truman amerikai elnöknek (előde, Roosevelt éppen egy hónappal korábban hunyt el), s többek között ezt írta: „Az európai helyzet mély aggodalommal tölt el... Én mindig az Oroszországhoz fűződő barátságon munkálkodtam, de akárcsak Önt, engem is nyugtalanít, hogy az oroszok elferdítik a jaltai döntéseket… Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk.”

A sokat próbált – sokat is tévedett – brit miniszterelnök kései, drámai felismeréséről a nyilvánosság csak később, a második világháborúról írt monumentális, az 1950-es évek elején Londonban megjelent művéből értesült, a Nyugat és a Szovjetunió közötti hidegháború legveszélyesebb időszakában. Onnan visszanézve a hetven évvel ezelőtti jaltai konferencia kudarc volt nemcsak a közép-európai népek, de a nyugati nagyhatalmak szemszögéből is. A máig makacsul élő közhiedelem szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetői akkor egyeztek meg Sztálinnal Európa felosztásáról, keleti felének átengedéséről a bolsevista birodalomnak. Vagyis „Jalta” hetven éve minden rossznak a szinonimája az Elbától és a Lajtától keletre élők szemében.

De mi is történt valójában Jaltában, a Krím félsziget legendás üdülőhelyén? Az 1945. február 4. és 11. között zajló hármas csúcstalálkozón a Hitler-ellenes koalíció vezetői, Sztálin, Roosevelt és Churchill részben katonai tervekről, a háború minél gyorsabb befejezéséről, részben a háború utáni Európa sorsáról, az új világrend és a világbéke biztosításának legfontosabb kérdéseiről tárgyaltak. Bár formálisan három egyenrangú fél tárgyalt egy hétig a fényűző Livadia Palotában, valójában a szovjet diktátor érdeke és akarata érvényesült a legtöbb ügyben. Ennek a katonai erőviszonyok alakulása volt a fő oka, ugyanis 1945. február elején a Balkán nagy része már a szovjetek és a jugoszláv kommunisták kezében volt, Budapest ostroma a végkifejletéhez közeledett, közben a Vörös Hadsereg északi frontja nagy lendülettel tört előre Lengyelországban, a támadó ék elérte az Oderát. Zsukov marsall azt tervezte, hogy február közepén egy villámgyors csapással beveszik Berlint, Sztálin azonban Jaltából odatelefonált, és lefújta az offenzívát. Ez idő tájt az amerikai és angol hadseregek még nem lépték át a Rajnát, vagy­is reális veszély volt, hogy Németország legnagyobb része (Ausztriával és esetleg Észak-Olaszországgal együtt) szovjet megszállás alá kerül.

Ebben a katonai helyzetben Jaltában a nyugati szövetségeseknek „Sztálin jóakaratán kívül semmijük sem volt”. Viszonylag gyorsan megegyeztek Németország és Berlin (plusz Ausztria) három-, majd – a franciákat is bevonva – négyhatalmi megszállási övezetei, Németország demilitarizálása és demokratizálása, továbbá a német jóvátétel kérdésében. A legnagyobb vita Lengyelország ügyében volt, és Sztálin keresztülvitte akaratát: a Molotov–Ribbentrop-paktum által annektált kelet-lengyelországi területeket megtarthatta, ezért a lengyeleket hatalmas kelet-németországi területekkel kárpótolták, vagyis nyugatra „tolták”.

Az új lengyel, továbbá román és bolgár kormány kezdettől szovjet irányítás alá került. A nyugatiak kezdeményezésére kiadtak ugyan egy közös nyilatkozatot a felszabadított Európáról, amelyben a „három nagy” kinyilvánította, hogy „minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt az államformát, amelyben élni akar”: a felszabadított országokban a lehető legrövidebb időn belül szabad választásokat kell tartani, s azok eredménye alapján kötelesek a nép akaratának megfelelő kormányokat alakítani. Végül azonban a szovjetek az általuk megszállt országok közül csak Magyarországon és Csehszlovákiában engedélyeztek szabad választásokat, de azok eredményét sem tartották tiszteletben.

A jaltai konferencián még több más kérdésben (ENSZ, Japán, Kína, Mongólia stb.) is döntöttek, de a legfontosabb az, hogy a konferencia majd’ fél évszázadra meghatározta Európa sorsát. Ma már az a többségi álláspont, hogy nem „Jalta”, hanem a jaltai egyezmények szovjetek általi megsértése vezetett a kettéosztott Európához és a hosszú hidegháborúhoz, de az is igaz, hogy mindehhez a két nyugati nagyhatalom akkori vezetőinek korlátoltsága, gyengesége, súlyos tévedése és bűnös mulasztása is kellett.