Isten veled, kedves, öreg Népstadion

A 7:1-es angol-magyar mellett a másik világraszóló esemény a kosárlabda Európa-bajnokság megnyerése volt, 1955. június 19-én. A Népstadion­ban a dísztribün alatt építették fel a 244x122 centiméteres elemekből, mérnöki pontossággal összeállított fapadlót. Már két évvel előbb, Moszkvában is a szovjet csapat mögé szorultunk a dobogón, ezért nem véletlen, hogy az ellene vívott döntő mérkőzésre tízezrek zarándokoltak ki. Megmagyarázhatatlan vibrálás volt a levegőben, s mint a korabeli újságok írják, végül negyvenezren szorongtak a lelátókon. A végeredmény 82:68 volt a javunkra. Az emberek boldogságukban sírva ölelgették egymást, s a románok elleni kötelező győzelem után a zuhogó eső ellenére is mintegy tízezren éljenezték a dobogóra lépő Czinkánt és társait. Soha nem látott tömeg szurkolt Kovács Józsefnek 1953 szeptemberében a magyar-szovjet atlétikai versenyen. Nyolcvanezer néző előtt „Bütyök”, óriási hátrányt ledolgozva, az utolsó körben előzte meg Kucot, a szovjet tengerészgyalogost, és egy évvel később ugyanitt Zatopeket, a csehek olimpiai bajnokát is megverte. Mindkét siker a magyar sportszellem győzelme volt, fellélegzés a háborút követő megaláztatásokból. S 1955-ben a Magyarország-Chile tenisz Davis-kupa-mérkőzésre is harmincezer néző gyűlt össze. Két Universiadének, azaz főiskolai világbajnokságnak (1954, 1965) és két atlétikai Európa bajnokságnak (1966, 1998) is helyt adtunk: 1955-ben ötven aranyérmet nyertek főiskolásaink, 1965 érdekessége pedig az volt, hogy a két Németország sportolói egy csapatban indultak.

A szórakoztatóipar is lassan betört a színfalak közé. Első hírnökei a színészek-újságírók mérkőzések neves szereplői voltak, nemegyszer telt házat vonzó külsőségeikkel, tréfáikkal. Majd a Mojszejev együttes is a stadionban járta a gopakot. Aztán jött a Nyugat, először 1965-ben Louis Armstrong, ’86-ban a Queen, végül már nem volt megállás, érkezett a Rolling Stones, a Guns ’N Roses, a Depeche Mode és a többiek. S persze a magyar rockerek, az Omega, a Hungária, a Neoton, és 1990-ben pedig bevette a stadiont az István, a király. Láthattuk itt II. János Pál pápát, eltűnődvén a sors forgandóságán és a történelem cselein. Innen temettük el Puskás Ferencet. Labdarúgót ilyen pompával még nem temettek - jegyezte meg Franz Beckenbauer, de hozzátette, hogy rászolgált. Amikor először engedte meg a Kádár-rendszer, hogy Puskás hazatérhessen, 1981-ben zsúfolásig tele volt a lelátó. A 2006. december 9-i temetésre - igaz, nagyon rossz időben - tízezren gyűltek össze. A hangulat komor volt, s az őszödi beszéd kiszivárgása utáni tüntetések leverése után a szocialisták az ő temetésével próbálták a nemzeti egységet demonstrálni. A szemantikai üzenet, hogy részt vesznek a közös gyászban, az özvegy ellenállásán megbukott: a miniszterelnököt nem engedték a ravatalhoz.

És most, a Puskás-stadion bontásakor mi, lassan tekintélyünket vesztő öregurak feltűzzük régi kedvenc csapataink jelvényeit, s Bozsikék, a kettős mérkőzések, Gremingerék és a kis Kovács Bütyök futásának emlé­keivel idézgetjük elmúlt ifjúságunkat. Isten veled, ifjúság, Isten veled, Népstadion!

A szerző történész