Író, akit nem bírálni, hanem olvasni kell

Nem célunk persze, hogy vitatkozzunk az irodalmi kánonnal, épp ellenkezőleg, most, amikor a jeles évforduló alkalmából újra átlapozzuk a regényt, sokkal inkább azt kellene mérlegelnünk, hogy mi mindent tett hozzá az időközben eltelt másfél évszázad.

„Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni. Sohasem hallottam, hogy valaha pörölt volna valaki a házunknál” – e gondolattal, a regény egyik szereplőjének, Áronffy Dezsőnek a gyermekkori naplójával kezdődik Jókai Mór százötven évvel ezelőtt, 1865-ben megjelent Mire megvénülünk című regénye.

Bölcsészdoktor és díszpolgár

Az itt megrajzolt gyermekkori családi idillről azonban csakhamar kiderül, hogy távolról sem volt annyira felhőtlen, mint amennyire a naplóíró kisgyermeknek tűnt. Egyrészt azért sem, mert az Áronffyakat a regény cselekményében elkíséri a családi átok, a família sírboltja szinte mind olyan felmenőkkel van tele, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. S úgy tudjuk, Jókai Mórt éppen az öngyilkosságok kérdésköre foglalkoztatta ebben az időszakban: azt vizsgálta – nemcsak íróként, de a közélet jeles alakjaként is –, hogy mi rejlik az akkoriban elszaporodott hasonló esetek mögött. S kíváncsi volt az öngyilkosságok politikai, érzelmi és úgynevezett „be­csületbeli” indítékaira is.

Jókairól úgy tartják, ebben az időszakban volt pályája csúcsán. Az 1860-as években tért vissza a politikai életbe, és a Mire megvénülünk megjelenésekor már két éve működtette A Hon című politikai napilapot, s négy éve volt képviselő – előbb a Teleki László-, majd a Tisza Kálmán-féle Határozati Párt színeiben – az 1861-ben összehívott országgyűlésben. Olyan nagyszerű művek keletkeztek ekkor, mint a Bach-korszak viszonyrendszerét, illetve a nemesek passzív ellenállása ábrázoló Az új földesúr 1862-ben vagy az 1869-es A kőszívű ember fiai. Feljegyezték róla, hogy regényeinek a cselekményét gyakran barátainak és képviselőtársainak elbeszéléseiből gyűjtötte, s az így megismert adomákat, anekdotákat fűzte össze műveiben. Erre utal életrajzírójának, Mikszáth Kálmánnak az egyik megjegyzése is: „Mikor végre kész a mese gerince, akkor leül írónk, és bűbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok, és támadnak gyönyörűnél gyönyörűbb epizódok.” S mivel ismerősei folyamatosan szállították neki a történeteket az ország minden tájáról, mindezekből szépen összeálltak a cselekmény mellékszálai is. „Úgy viszi őt saját fantáziája, ahogy aztán minket, olvasókat ragad ellenállhatatlanul, ungon-berken keresztül az ő eszményesített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját” – fogalmazott Mikszáth Kálmán.

„Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell” – ezek pedig már a költő Erdélyi János, a Kisfaludy Társaság titkárának szavai. S talán – feltételezhetjük – ő is a műbírálat szándékkal nyúlt először Jókai köteteihez.

Talán nem esünk a túlzás csapdájába azzal, ha azt mondjuk, hogy egy ország szeretete övezte a szerzőt ötvenéves írói jubileumán is, hiszen 1894. január 6-án például József főherceg védnökségével alakult meg az ünnepségeket szervező, koordináló bizottság; tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták, városok egész sora nyilvánította díszpolgárává, de még a bolgár fejedelem és a szerb király is kifejezte elismerését – utóbbi az akkor adható legmagasabb állami kitüntetést küldte neki. A Révai Könyvkiadó pedig ekkor indította el Jókai összes műveinek százkötetes sorozatát. Egy szomorú esemény is kötődik azonban ehhez az esztendőhöz: Kossuth Lajos temetésén, 1894. április 1-jén Jókai mondta az egyik gyászbeszédet.

„Neje dicséretét zengte”

A Mire megvénülünk című regényből 1978-ban hatrészes tévéfilmsorozat készült Horváth Ádám rendezésében. Az Áronffy testvéreket, vagyis Loránd és Dezső szerepét Sárvári Győző és Szokol Péter alakította, a további szerepekben pedig feltűnt még a tévéképernyőkön Komlós Juci, Kállay Ilona, Almási Éva, Szilágyi Tibor, Kern András, Dózsa László, Csűrös Karola, Paudits Béla, Raksányi Gellért, Velez Olívia, Zenthe Ferenc és Márkus László is. Az irodalmi értékelés pedig elsősorban a regény egyes részleteit, mint Áronffy Dezsőnek a gyermekéveiről írott naplóját, valamint néhány életképszerű jelenetet emel ki a regényből, mint annak legértékesebb elemét. De a szerző például teret adott művében a szerelemkereséssel kapcsolatos népi babonáknak, illetve azok leírásának, bemutatásának is, ami ugyancsak izgalmas színfoltokkal gazdagítja a Mire megvénülünk című regényt.

Az ötvenedik évfordulóhoz hasonlóan rangosan ünnepelték meg Jókai hatvanéves írói jubileumát is, de az agg író népszerűsége addigra már nem volt olyan egyértelmű, mint tíz évvel korábban. Felesége, Laborfalvi Róza 1886-ban hunyt el. Tizenhárom évvel később, 1899-ben vette feleségül az akkor húszéves Grósz (Nagy) Bella színésznőt. A hetvennégy esztendős író második házassága elsősorban a családját háborította fel, de az olvasók is „értetlenül álltak a döntése előtt”. A Tolnai Világlapja így írt akkoriban kapcsolatukról: „Mikor nászútjáról visszatért, új élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet-körút 44. számú házban levő lakásán (…) nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát új környezetében, s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt új családja. És valóban megható volt a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dicséretét zengte, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan.” A lap hangja azonban hamarosan sokkal komorabbra váltott.

„Riasztó hír járta be e hó másodikán este a fővárost s nyomban az egész országot: Jókai nagy beteg. Másnap reggel mindenki csak egy dolog felől kérdezősködött, Jókai hogyléte felől. Sajnos, a hírek nem voltak vigasztalók. – A magyar írók királya hazaérkezett Nizzából, meghűlt, tüdőgyulladást kapott és orvosai nem tudtak vigasztaló véleményt mondani, bár maguk sem tudták, hogy a magas korban minő fordulat következhetik be. Három napig tartott a bizonytalan állapot, mely a harmadik napon már csalóka reménnyel kezdte kecsegtetni az orvosokat, a laikusokat egyaránt. Javulás állott be; de a javulásra bekövetkezett az a fordulat, melytől az orvosi tudomány félt.” Jókai Mór 1904. május 5-én hunyt el, álmában érte a halál.

A Tolnai Világlapja többoldalas összeállítással reagált Jókai halálhírére. Az újságban négy oldalon, fotókkal gazdagon illusztrálva írta le az író utolsó napjának eseményeit, részletekbe menő aprólékossággal, szinte percről percre dolgozva fel a történteket, az orvosok beszélgetését, a mellhártyagyulladás terjedését; külön oldalon pedig második házasságának történetét foglalta össze. Nem tudom, van-e ma olyan képes hetilapunk, amelyik hasonló módon adná meg a tiszteletet bármelyik írónknak is.

Friss halhatatlanság

Bródy Sándor így búcsúztatta Jókai Mórt a Tolnai Világlapja 1904. május 15-i számának címoldalán: „A legszebb emberi élet bevégződött; a bűbájos május egy estéjén – az elmúlt csütörtökön – Jókai Mór így szólt: »most aludni fogok«. És amikor az óramutató – melyet még ő igazított meg – esti kilencz órát és húsz perczet mutatott, megszűnt a legszebb, legtartósabb boldogságú, legérdekesebb élet, a világ legelső mesemondója e rideg földről a másik gyönyörű és rejtelmes világba tért.

Megrémülve, káprázó szemmel nézem a Jókai földi alakjának e földről való eltávolodását és kérdem, vajjon lehetséges-e ez? Aki mindnyájunk között megkülömböztetés, szinte más törvények szerint élt és alkotott, a zord emberi törvény reá is érvényes? Aggastyán volt, összetört, a teste kifáradt, az életet annak legutolsó határáig kiélte és kiélvezte – háborgó szív, nyugodj bele! Hiába bíztatom, nem tud, mert elképzelni nem bírom a Teremtő Erőnek hirtelen való letűnését és elpárolgását. Ötven esztendő alatt egy egész külön, gazdagon benépesített világot alkotott az, akire most az orvosok egyszerűen kijelentik, hogy egy közönséges, rendes, influenzás tüdőgyulladás megölte. És vajh, ez a való igazság és amikor a »Világlap« olvasóinak jelentem, hogy a magyar irodalomnak többé királya nincs és elment közülünk az, aki egymaga többet ért, mint összevéve mindannyian, akik itt maradtunk – odaállok a pompás ravatal elé és nincsen többé könnyem, nincsen többé bánatom, megnyugszom a gondolatban, hogy az, aki most pihenni tért, minden munkáját elvégezte s amiért elküldték, azt végrehajtotta. Ő már pihenhet – senki nála többet nem dolgozott. Ő már aludhatik: miután álmainknak és ábrándjainknak ura lett.

Koporsója felett a sírt már behantolták, de Jókai nincs a sírban, nincs a koporsóban, ő kívül maradt: a nyelvben, amit beszélünk, a szerelmes levélben, amit fiatalok egymásnak írnak, szűz lányok ábrándjaiban, tüzes fiatalok szerelmi vallomásaiban, hazafiasan szárnyaló beszédekben és a magyar írók munkájában, akik akaratlanul is – sokszor hűtlenül is – az ő gyermekei mind. Eh, sem a koporsótól, sem a haláltól nincs mit őt félteni; ez összeroppant aggastyánnak, e nagyszerű halottnak – az örökifjúság, a friss halhatatlanság jutott. Ő volt az örökifjú szív, a májusi ábránd, a tavaszi hullám, a földön járó, de a felhők felé törő szerelem…”

A százötven évvel ezelőtt megjelent regényben az Áronffy testvérek csak időlegesen találják meg a kiutat helyzetükből, a menekvést a családi átok elől, s végül elbuknak ők is, akárcsak a korábban már öngyilkosságba menekült felmenőik. A reformkor pesszimista ábrázolásában a szerző kiváló korrajzot ad, ami ugyancsak méltó egy olyan íróhoz, akiről búcsúztatójában ily nagyszerűen nyilatkozott fiatalabb pályatársa és tisztelője. w