Történelem
Így festett a sajtótájkép csata előtt
A Hitel című folyóiratban két évig együtt írtak liberálisok és konzervatívok
A rendkívül gazdag magyar sajtótörténetben többször előfordult, hogy egy-egy jelentős történelmi eseményhez jelentős írásbeli megnyilatkozások kapcsolódtak, s ezek a sajtó segítségével jutottak el az idők folyamán egyre szélesebb közönségükhöz. Elég Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc Magyar Museumára, Széchenyi István írásaira, Kossuth Lajos Pesti Hírlapjára hivatkozni.
A politikai publicisztika jelentősége és szerepe a társadalmi folyamatokban Magyarországon különös módon kapcsolódott az irodalom nagyjaihoz. Vörösmarty Mihály éppen úgy fogalmazott publicisztikát, ahogy a szelíd Arany János vagy a harcos Petőfi Sándor, Vajda Jánost sem kizárólag a Gina-versek jellemezték, jócskán írt a közéletről is, hogy aztán egy nagy ugrással a modern kori politikai közírás megteremtőjéhez, Ady Endréhez érve már ne is beszéljünk arról, hogy az irodalom művészetének legjelentősebb magyar alakjai egyszerűen nem is tehettek mást, ha kellett, írtak. A népszerű, ismert emberek véleménye egyes történelmi eseményekről gyorsan terjedt, hatásuk óriási volt.
Nem volt, nem lehetett ez másként a rendszerváltozás korszakában sem, az 1987 és 1992 közötti időkben. Az óriási irodalmi hagyományokra épülő tevékenység felidézése különösen érdekessé válik, ha ebbe bevonjuk a rendszerváltozás éveit megelőző kommunista időszak jellemző véleményformáló stílusát is. Komoly kérdésekre találhatunk választ: mikortól, hogyan alakult ki a „sorok között az igazságot kimondani” stílusából a valódi szólásszabadság, amikor az egyes szövegek sem többet, sem kevesebbet nem jelentettek, mint ami a mondatokban volt. Az is-is a talán szocializmusbéli határozatlanságából igen-igen, nem-nem tisztaságúvá, szabadabbá válhatott ezekben az években a sajtó.
Magyarországon az írók minden korszakban kitüntetett szerepet játszottak a társadalmi átalakulás folyamatában. Nem volt ez másként a rendszerváltozás éveiben sem, és nem is volt ekkor sem előzmények nélküli. Egészen a Kádár-korszak közepéig vissza kell mennünk, hogy közérthetővé tegyük, miért is természetes az írók szerepvállalása, bátorsága és hajlíthatatlansága, vagy – sok esetben – későbbi hajlékonysága, behódolása korábbi rabtartóiknak. A szocialista rendszer hazugságait feltáró folyóiratok, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Mozgó Világ már elkezdte azt a folyamatot, amelyet a rendszerváltozás sajtója fejezett be. A betiltott, bezúzott, erőszakkal átalakított – de mindezek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül népszerű – folyóiratok szerzői kivétel nélkül jelentős szerepet játszottak 1987 és 1992 között. A rendszerváltozást előkészítő politikai mozgalmaknak már a kezdeti időszakában kettévált két jellemző, sajátos mozgásmóddal rendelkező csoportja. Az egyik a Beszélő című szamizdat folyóirat köré csoportosulóké, a másik a Magyar Írószövetség nemzeti érzelmű alkotóié. A két irányzat akkortájt – mondhatnánk, egészen 1990-ig – nem állt szemben egymással, céljuk ugyanaz volt: a szocializmus helyett szabad, tiszta, rendezett társadalom kiharcolása. Közben azért egyre inkább világossá váltak a különbözőségek, s az 1988-as, második lakiteleki találkozón már nem voltak ott a nagyrészt a fővárosi értelmiségi köröket képviselő Beszélő-tábor tagjai.
Ám ez nem akadályozta meg azt a sajtótörténetben mostanában igencsak agyonhallgatott tényt, hogy még a szocializmus időszakában, 1988 őszén útjára indított első magyar független folyóiratban, a Hitelben ne publikáltak volna majdnem két évig közösen a liberális és a konzervatív szerzők legkiválóbbjai.
A pártállam jól táplált, azaz gazdag, nagy példányszámú propagandaeszközei, például a kétségtelenül jól szerkesztett Valóság, a Világosság és az imponálóan nagy, hatvanezres példányszámban nyomtatott és eladott hetilap, az Élet és Irodalom nemigen tudott mit kezdeni az új helyzettel. Tétován igyekezett védeni a védhetetlent, az összedőlő szocializmust. Az említett lapokban tudósok és irodalmárok dolgoztak. Volt azonban egy, 1986-ban az újságírók által indított, a világ korszerű sajtótermékeinek minden jó tulajdonságát magában hordozó hetilap, a Heti Világgazdaság (HVG), amelyben a kor legtehetségesebb újságírói szerveződtek alkotócsoporttá, és talán akaratukon kívül vetették meg a későbbi időszak modern magyar újságírásának alapjait. A HVG nem volt szocializmusellenes, ám tárgyilagos, a tényeket ügyesen bemutató cikkei sokat tettek azért, hogy a társadalom szeme kinyíljék.
Az első demokratikusan megválasztott magyar parlament és kormány beiktatása látszólag pontot tett a rendszerváltozás folyamatára. Ám a sajtóban, illetve a sajtóért folyó ádáz és hosszan tartó, kíméletlen csata csak ezután kezdődött.
A politikai publicisztika jelentősége és szerepe a társadalmi folyamatokban Magyarországon különös módon kapcsolódott az irodalom nagyjaihoz. Vörösmarty Mihály éppen úgy fogalmazott publicisztikát, ahogy a szelíd Arany János vagy a harcos Petőfi Sándor, Vajda Jánost sem kizárólag a Gina-versek jellemezték, jócskán írt a közéletről is, hogy aztán egy nagy ugrással a modern kori politikai közírás megteremtőjéhez, Ady Endréhez érve már ne is beszéljünk arról, hogy az irodalom művészetének legjelentősebb magyar alakjai egyszerűen nem is tehettek mást, ha kellett, írtak. A népszerű, ismert emberek véleménye egyes történelmi eseményekről gyorsan terjedt, hatásuk óriási volt.
Nem volt, nem lehetett ez másként a rendszerváltozás korszakában sem, az 1987 és 1992 közötti időkben. Az óriási irodalmi hagyományokra épülő tevékenység felidézése különösen érdekessé válik, ha ebbe bevonjuk a rendszerváltozás éveit megelőző kommunista időszak jellemző véleményformáló stílusát is. Komoly kérdésekre találhatunk választ: mikortól, hogyan alakult ki a „sorok között az igazságot kimondani” stílusából a valódi szólásszabadság, amikor az egyes szövegek sem többet, sem kevesebbet nem jelentettek, mint ami a mondatokban volt. Az is-is a talán szocializmusbéli határozatlanságából igen-igen, nem-nem tisztaságúvá, szabadabbá válhatott ezekben az években a sajtó.
Magyarországon az írók minden korszakban kitüntetett szerepet játszottak a társadalmi átalakulás folyamatában. Nem volt ez másként a rendszerváltozás éveiben sem, és nem is volt ekkor sem előzmények nélküli. Egészen a Kádár-korszak közepéig vissza kell mennünk, hogy közérthetővé tegyük, miért is természetes az írók szerepvállalása, bátorsága és hajlíthatatlansága, vagy – sok esetben – későbbi hajlékonysága, behódolása korábbi rabtartóiknak. A szocialista rendszer hazugságait feltáró folyóiratok, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Mozgó Világ már elkezdte azt a folyamatot, amelyet a rendszerváltozás sajtója fejezett be. A betiltott, bezúzott, erőszakkal átalakított – de mindezek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül népszerű – folyóiratok szerzői kivétel nélkül jelentős szerepet játszottak 1987 és 1992 között. A rendszerváltozást előkészítő politikai mozgalmaknak már a kezdeti időszakában kettévált két jellemző, sajátos mozgásmóddal rendelkező csoportja. Az egyik a Beszélő című szamizdat folyóirat köré csoportosulóké, a másik a Magyar Írószövetség nemzeti érzelmű alkotóié. A két irányzat akkortájt – mondhatnánk, egészen 1990-ig – nem állt szemben egymással, céljuk ugyanaz volt: a szocializmus helyett szabad, tiszta, rendezett társadalom kiharcolása. Közben azért egyre inkább világossá váltak a különbözőségek, s az 1988-as, második lakiteleki találkozón már nem voltak ott a nagyrészt a fővárosi értelmiségi köröket képviselő Beszélő-tábor tagjai.
Ám ez nem akadályozta meg azt a sajtótörténetben mostanában igencsak agyonhallgatott tényt, hogy még a szocializmus időszakában, 1988 őszén útjára indított első magyar független folyóiratban, a Hitelben ne publikáltak volna majdnem két évig közösen a liberális és a konzervatív szerzők legkiválóbbjai.
A pártállam jól táplált, azaz gazdag, nagy példányszámú propagandaeszközei, például a kétségtelenül jól szerkesztett Valóság, a Világosság és az imponálóan nagy, hatvanezres példányszámban nyomtatott és eladott hetilap, az Élet és Irodalom nemigen tudott mit kezdeni az új helyzettel. Tétován igyekezett védeni a védhetetlent, az összedőlő szocializmust. Az említett lapokban tudósok és irodalmárok dolgoztak. Volt azonban egy, 1986-ban az újságírók által indított, a világ korszerű sajtótermékeinek minden jó tulajdonságát magában hordozó hetilap, a Heti Világgazdaság (HVG), amelyben a kor legtehetségesebb újságírói szerveződtek alkotócsoporttá, és talán akaratukon kívül vetették meg a későbbi időszak modern magyar újságírásának alapjait. A HVG nem volt szocializmusellenes, ám tárgyilagos, a tényeket ügyesen bemutató cikkei sokat tettek azért, hogy a társadalom szeme kinyíljék.
Az első demokratikusan megválasztott magyar parlament és kormány beiktatása látszólag pontot tett a rendszerváltozás folyamatára. Ám a sajtóban, illetve a sajtóért folyó ádáz és hosszan tartó, kíméletlen csata csak ezután kezdődött.