Történelem
George Washington vízilóagyarai
Nagy Péter orosz cár imádott fogat húzni: Aki nem hozzá fordult a bajával, az hamarosan kegyvesztetté vált az udvarnál
A fogászat kezdeteiről természetesen már az ókorból rendelkezésünkre állnak adatok. A közel- és távol-keleti civilizációkban a fogászat egyenlő volt a foghúzással, ami csak akkor következett be, ha a fogak fájtak vagy mozogtak. A Kr. e. 2000 körüli időkből megtalált babilóniai ékírások arról tudósítanak, hogy gyakori volt az a fajta nagyon erős fogfájás, amelyet szerintük egy féregszerű állatka okoz. Évezredekig tartotta magát ez a tévedés, amely szerint a fogfájást a fogba beköltözött, a fák elpusztításának folyamatából jól ismert, szúhoz hasonló állat okoz. Igaz, ez a tétel már az ókorban megdőlt, de az erre épített tévhit még a 19. századi Európában is felbukkant. Ennek oka az lehetett, hogy a lyukas fogak tömését magvakból készítették, amely rágógumiszerű massza volt, és ha ezekből egy-egy mag csírájának vékony, fehér fonala kikunkorodott a fogból, meg is volt a bizonyíték arra, hogy lám, ott a fogféreg, a fogszú.
Miután megfejtettük a legjellemzőbb fogbetegség nevének eredetét, suhanjunk végig a fogtörténeten. Az ókori Egyiptomból, a fejlett halottkultusznak köszönhetően, a mai szakemberek is komoly ismereteket szerezhetnek a korban szokásos fogügyekről. A múmiák fogainak tanulmányozása alapján például egyértelműsíthető, hogy a száj ápolására mentát használtak. A fogakat fő táplálékuk, a kezdetlegesen megőrölt gabona-kőtörmelék keverék lekoptatta, így ezek hamar begyulladtak. A fogfájást gyógyszerekkel kezelték, a lyukas fogakat pedig kőporból, gyantákból, malachitból és növényi magvakból készült anyaggal tömték be. A fogatlan halottakat mégsem engedhették így a túlvilágukra, az állkapcsukban aranydróttal rögzített fogakkal igyekeztek elérni, hogy az öröklétben ne legyenek fogatlanok.
A görögök Kr. e. 900 környékén már nem a fogférgecskéknek tulajdonították a fogszuvasodást, megfigyelték, hogy az élelem és a nyál közösen pusztítja a fogakat. A szuvas fogat kiégették. Nem nagyon éltek a foghúzás gyakorlatával, általában csak a már mozgó fogat vették ki az állkapocsból. Erre elég egyszerű a magyarázat, nem voltak foghúzó szerszámaik. Kr. e. 500-ból azonban már fennmaradt egy ólomfogó, amelyet erre a célra használtak, de a puha fémmel sem lehetett komolyabb foghúzást kivitelezni. Különös anyagokból készítették a fogpótlásokat, elefánt- és marhacsontból, vízilófogból, aranyból és ezüstből, ám gyakran használtak halottakból származó fogakat is.
Az ókori fogpótlás története igen gazdag. Az etruszkok aranypántokkal rögzítettek a maradék ép fogakhoz foghidakat. A rómaiak idején külön foglalkozássá vált a fogpótlás. A fogdoktorok kezében már ott voltak a ma is félelmetes fúrók és fogók. Ópiumot használtak fájdalomcsillapítóként, de erre szolgáltak a népi gyógyszerek is, amelyekben például volt giliszta, varjúürülék és békaagy. A bizánci kultúra révén került a középkori Európába Marcus Aurelius orvosának, Galenosnak és a római Cornelius Celsusnak írásban rögzített hagyatéka, amely a korabeli orvoslás alapjait adta. Ezekben azonban nem találunk újdonságot a fogászatot illetően, így hát maradt a népi gyógyászat vagy a fohászkodás a fogak szentjéhez, Szent Apollóniához.
Évszázadokon keresztül még a legnagyobb fogfájásnál is igyekeztek elkerülni a húzást. Inkább füstöléssel, érvágással és – meglepő módon – piócás kezeléssel próbálkoztak. Bevett módszer volt, hogy megvárták a fog teljes kilazulását, hogy az szinte magától kiesett az ínyből. Még a 18. században sem foglalkoztak nagyon a fogbetegségekkel. Az utazó felcserek nem törődtek ezekkel, csak akkor kapott segítséget a fogfájós, ha éppen akkor esett bajba, amikor a felcser-sebészek arra jártak. Ha mégis ki kellett húzni a fogat, azt a pelikán nevű fogóval tették meg. A felcser vagy borbély annál jobb volt, minél gyorsabban kikapta a fogat. Velük párhuzamosan azonban már a kora középkortól kezdve dolgoztak foghúzás-specialisták, akiket dentátoroknak neveztek.
Az Újkorban a fogászati fejlesztések legtöbbje a 19. században az Amerikai Egyesült Államokban valósult meg. Itt alakították ki a ma is használt speciális fogászati eszközök legtöbbjének ősi változatát. A fúrókat kézzel hajtották, a fogász ujjaival pörgette a fúrót, vagy egyik kezével forgatta a fúrókart, a másikkal irányította a fúró hegyét. Ez valamiféle nagy pontosságú amerikáner volt. Az első pedálos fúrót 1869-ben helyezték üzembe. Majd rá egy évvel megtervezték és összeállították az elektromos fúrókészüléket. Ez majdnem egy évszázadon keresztül, 1950-ig egyeduralkodó volt. Az úgynevezett levegőturbinás fúró szorította ki a fogkészülékek piacáról. A turbinás fúrók négyszázezres percenkénti fordulatszámmal működnek, nagymértékű hűtési és elszívási rendszert illesztettek hozzájuk, amellyel gyorsabbá és a korábbiaknál sokkal kevésbé kellemetlenné tették a fogak fúrását és csiszolását. Komolyabb fogászati-szájsebészeti beavatkozásoknál a 19. század végén bevezetett altatás és fájdalomcsillapítás elengedhetetlen volt. Kezdetben kokaint és nitrogén-oxidult (azaz nevetőgázt vagy kéjgázt) használtak. Miután ez kiment a divatból, a fogorvosi beavatkozások érzéstelenítését éterrel és kloroformmal végezték. A gyógyászat más szakágaihoz hasonlóan nagy fejlődést eredményezett a röntgensugár alkalmazása a diagnózis felállításában. A röntgen ugyanis lehetővé tette a foggyökerek állapotának feltérképezését, a szuvasodás vagy fertőzés felderítését.
Napjainkra áttérve, egy magyar világszabadalom, az 1980-as években Madocsay Attila elektromérnök és Déry Tibor fogszakorvos kifejlesztette digident nevű elektrometrikus gyökércsatorna-hosszmérő műszer rendszerbe állítása hozott forradalmi változást a foggyógyászatnak ebben a részében. A műszer az ellenállás változás mérésének elvére épül. Alapja egy japán kutató megállapítása, hogy a fogak gyökércsúcsánál mérhető ellenállás 6800 ohm. A korona felé haladva ez az érték nő, ellenkező irányban csökken. A műszer alkalmazásával minimálisra csökkenthető a röntgenfelvételek száma, és pontosabb gyökértöméseket lehet végezni.
Az ínyeken is tapadt a Goodyear gumi
Az 1700-as években már eléggé elterjedt a műfogak használata. Ám ezek elkészítése bonyolult és a páciens számára kellemetlen volt. A lenyomatokat gipszből csinálták, ezt kitördelték a szájból aztán újra összeragasztották. A műfogsor alapja fából, elefántcsontból vagy teknőspáncélból volt. Benne a fogak elefántcsontból vagy porcelánból készültek. Az első porcelánfogakat Napóleon fogorvosa, Dubois Foucou készítette el. A porcelán a 19. század második felére teljesen kiszorította a műfogpiacról a csontfaragványokat. Az első porcelánfoggyár 1825-ben indult. A kaucsuk vulkanizálhatóságát felfedező Nelson Goodyear fia, Charles szabadalmaztatta az ebből készült protézist. Ezt sokkal gyorsabban meg tudták csinálni, mint a korábbi elefántcsont és nemesfém alaplemezűeket. A fogpótlás fejlődését az új anyagok és a technika fejlődése tette lehetővé. A pótolandó fogak helyéről készített lenyomat vételéhez viaszt, aztán műanyagokat alkalmaztak. A fogakat megtartó alap anyaga is változott, a rideg gumi (kaucsuk) után a műanyag lett.
A védőszent tűzhalála
A fogorvosok és fogbetegek, fogfájósok védőszentje a Kr. u. 3. században élt Alexandriában. A keresztényüldözések idejének kellős közepén volt ez, amikor is a keresztényeknek nem kis bátorságról kellett a lehető legfurcsább körülmények között tanúságot tenniük hitükről. Alexandria püspöke a következőképpen írt Apollóniáról. „Senki sem tagadta meg az Urat… Megragadták Apollóniát is, egy tiszteletre méltó korú, tekintélyes hajadont. Olyan durván vágtak Apollónia arcába, hogy minden foga kitört. Utána a városon kívül meggyújtottak egy máglyát és megfenyegették, hogy elevenen elégetik, ha nem ismétli istentelen beszédeiket. Ő azonban (...) a lángok közé vetette magát, és ott égett el.” A néphit szerint a február 9-én, az emléknapján neki elmondott imák hatására Apollónia meggyógyítja a fájós fogakat.
Érdekességek. Julius Caesar ólommérgezése
- Az első fogkefék úgy készültek, hogy szétrágták vagy széthúzták a faágak és gyökerek végét, hogy aztán azzal végigdörzsölhessék fogaikat. Az ipari módszerekkel készített fogkefékhez disznósörtét használtak.
- Az ősember állcsontja nagyobb volt, mint a mai emberé, de nekik is harminckét foguk volt. A fogak száma amúgy ma csökken, egyre gyakrabban nem nőnek ki az emberek bölcsességfogai.
- Julius Caesar ólommérgezést kapott, ezért az összes foga kihullott. A fogatlanság azonban a város összes lakóját érintette, mert a vízvezetékek ólomból készültek.
- Nagy Péter orosz cár imádott fogat húzni. Aki nem vele húzatta ki fájós fogát, kegyvesztetté vált. Nagy Péter foghúzó fogói és egyéb fogászati szerszámai ma is tanulmányozhatók Szentpéterváron.
- George Washington alsó protézise ólomkeretbe rögzített vízilófogból készült.