Történelem
Ferenc József, aki a sors kegyeltje volt
Véreskezű zsarnok vagy népeinek szerető atyja? – Máig ellentmondásos a száz éve eltemetett Habsburg uralkodó megítélése
Száz évvel ezelőtt, 1916. november 21-én minden a „normális” kerékvágásban haladt a Habsburgok sokat megélt Monarchiájában. A harmadik háborús évben az olasz fronton már a második télre kezdtek felkészülni a katonák, míg a közvélemény kedélyét a román támadás és annak feltartóztatása borzolta. Mindezek mellett azonban egyetlen tényező végérvényesen megváltozott. Ferenc József, a Monarchia hatvannyolc éve uralkodó császára és királya ugyanis gyorsan elhatalmasodó tüdőgyulladásban e napon elhunyt. Vele együtt sok minden egy csapásra és visszavonhatatlanul eltűnt, hiszen személyében testesítette meg a 19. századot, a „boldog békeidőket” és egyáltalában, az Osztrák–Magyar Monarchiát. Hosszú életpályájáról azonban egy évszázada nincs konszenzus és valószínűleg még jó ideig nem is lesz…
A „felkent hóhér”
Az 1830-ban született ifjú Ferenc József és a magyarok első találkozásakor senki sem gondolta volna, hogy a szimpatikus főhercegből később a forradalmat leverő és kegyetlenül megtorló uralkodó lesz. Amikor 1847 őszén beiktatták az utolsó magyar nádort, István főherceget a nádorsággal automatikusan együtt járó Pest megyei főispáni tisztségbe, ez alkalomból az uralkodó képviseletében a trónörökös fia, Ferenc József jelent meg a vármegyegyűlésen. Az ifjú főherceg nem is okozott csalódást magyarul elmondott szavaival. A rendek lelkesedése óriási volt, hiszen a hosszú Habsburg- uralom alatt egészen elszoktak tőle, hogy a királyi család tagjai magyarul szóljanak hozzájuk.
Az 1848. december 2-án lezajlott olmützi államcsíny azonban mindent megváltoztatott. Az udvari kamarilla csak arra várt, hogy Ferenc József 18. évét betöltve nagykorúvá váljon, és így átvehesse a birodalom irányítását. A forradalmi törvényeket szentesítő V. Ferdinánd terhessé vált a kamarilla számára, így jó megoldásnak látták, ha elmozdítják és helyébe Ferenc Józsefet ültetik. Az, hogy ehhez a dinasztiával hadban álló magyar országgyűlés hozzájárulását kérjék, vagy bármilyen más közjogi legitimációs eszközt használjanak, fel sem merült. Innentől kezdve a magyar országgyűlés és politika nem fogadta, nem fogadhatta el legitim királyának Ferenc Józsefet. Ettől viszont még nem volt szükségszerű, hogy „koronás hóhér” váljon belőle.
Neveltetéséből – amelyben Metternich is komolyan részt vett –, illetve saját személyiségéből is adódóan önmagára mint Isten kegyelméből uralkodó királyra tekintett, akinek feladata népei szolgálata és a dinasztia pozícióinak megőrzése. Ehhez társult az, hogy rögtön uralkodása kezdetén, a forradalom idején megtapasztalta, mindaz, amiben hitt, hogyan omlott össze majdnem, és ezért a legszilárdabb meggyőződésként alakult ki benne, hogy a birodalom és a dinasztia fennmaradása, ezek által pedig népei javának szolgálata is csak a legerőteljesebb központosítás és abszolutista módszerek alkalmazásával valósíthatók meg. A magyarokkal kötendő kompromisszumos békének a gondolata még a tavaszi hadjárat idején sem merült fel az uralkodóban, hanem inkább vállalva a megalázó nemzetközi helyzetet, az orosz cártól megalázó módon kért segítséget. A szabadságharc leverésekor pedig Schwarzenberg herceg nagyhatalmi tervei szintén abba az irányba terelték, hogy ne kegyelmezzen a magyaroknak. A cél a nagynémet egység megvalósítása volt az összes német terület és a Habsburg-birodalom többi tartománya (köztük Magyarország) részvételével. Ebbe a koncepcióba természetesen nem fért bele semmiféle különállás sem. Mindebből pedig következett a közismerten kegyetlen megtorlás és a már Bresciában retteget hírnevet szerző Haynau táborszernagy kinevezése a megszállt ország élére.
Az önkényuralom kiépítésének betetőzése azonban csak ezután következett: 1851. december 31-én az óévet búcsúztató mulatságok közepette Ferenc József kiadta nevezetes szilveszteri pátensét: „A hajókorláton át vízbe dobtuk az alkotmányosságot, és Ausztriának már csak egy ura van. Mostantól azonban még szorgalmasabban kell dolgoznom.” És dolgozott is, hihetetlen munkafegyelemről, puritánságról tanúságot téve. Napjai folyamatosan akták olvasásával, audienciákkal, tanácskozásokkal teltek. Neve is egyfelől a Ferenc császár által megtestesített konzervativizmus, valamint a II. József által képviselt modernizáció kettősségét jelenítette meg. Ebben a gondolatkörben nem találjuk meg a magyarellenességet, hiszen ő alattvalói – nemzetiségi különbségtétel nélküli – szolgálatát tekintette legfőbb feladatának, ugyanakkor a birodalom egységéből nem engedett, ami a magyar érdekeket természetesen messzemenőkig sértette.
Az önkényuralom évei során Ferenc József megingathatatlanul folytatta az abszolutista intézkedések sorozatát, amelyek azokat önmagukban szemlélve sok esetben a polgári haladást és modernizációt szolgálták, így végső soron pozitív intézkedéseknek is tekinthetők. Ettől függetlenül a szabadságharcot kegyetlenül megtorló uralkodó elutasítottsága nem enyhült Magyarországon. Egy évtizednyi uralkodás után tehát a végsőkig dinasztiahű konzervatív főrendeken kívül nem akadt senki az országban, aki elfogadta vagy támogatta volna a császár önkényuralmát. Ha ekkor valamilyen oknál fogva véget ért volna Ferenc József uralkodása, akkor minden vita nélkül valóban „felkent hóhérként” vagy ahogy Széchenyi nevezte Döblingből, „apostoli bitorként” vonul be a történelembe.
A népszerű Ferenc Jóska
Semmi sem állt távolabb Ferenc Józseftől, mint hogy kiegyezzen a magyarokkal és alkotmányos uralkodóvá váljon. Ám a kényszerítő külső és belső feltételekkel szemben ő is tehetetlennek bizonyult. Az olasz és a német területek egységesülése során elszenvedett vereségek, a birodalmat fenyegető államcsőd és a nem enyhülő magyar ellenállás végül arra sarkallta, hogy valamelyik irányba engedményt tegyen. Ferenc József úgy látta, hogy hatalma legkevésbé akkor csorbul, ha a birodalmon belüli legerőteljesebb ellenlábasaival, a magyarokkal egyezik meg, ezzel biztosítva a birodalom belső békéjét, fennmaradását és az esetleges reváns lehetőségét – amely később persze nem valósult meg. A kiegyezés keretében az uralkodó csak annyit engedett, amennyit mindenképpen szükséges volt, így tárgyalások során alkotmányos monarchiákban szokatlanul tág mozgásteret alkudott ki magának.
Az átlag magyar emberek azonban ezen kérdésekkel nemigen találkoztak mindennapjaik során. Az uralkodó egyre inkább kiemelkedett a zaklatott belpolitikai életből, és nagy tekintélyű államfővé válhatott. A kiegyezés megkötése és a harmadik felelős magyar kormány kinevezése ugyan nem tudta elfeledtetni az 1849-es megtorlást, mégis a nemzet és az uralkodó közötti megbékélést szimbolizálta. Ettől kezdve pedig 1526 után először visszatért a királyi udvar Budára. Ferenc József gondosan ügyelt arra, hogy a dualizmushoz méltó, ún. paritásos alapon évi néhány alkalommal ellátogasson a kettős birodalom Lajtán-inneni székvárosába is.
Az államberendezkedés változása mellett más tényezők is segítették, hogy Ferenc József és a magyarok egymásra találjanak. A dualizmus azt a rövid időszakot teremtette meg a nemzet számára, amikor a modern korban egy európai nagyhatalom meghatározó ereje lehetett. A politikai befolyáshoz ráadásul gazdasági növekedés, gyarapodás és hosszú békés – bár politikai vitáktól és társadalmi feszültségektől nem mentes – évtizedek következtek. Egy szóval a „boldog békeidők” bármiféle uralkodói lépés vagy tett nélkül is igen komoly pozitív megítélést kölcsönzött volna a királynak. Akinek a személye ráadásul az állandóságot is megtestesítette a – Tisza Kálmán kivételével – gyorsan cserélődő kormányfőkkel szemben. A korszak nagy infrastrukturális vagy más területen végrehajtott beruházásait is szinte minden esetben a király adta át vagy nyitotta meg – legyen az a millenniumi ünnepségsorozat vagy éppen a számtalan ekkor épült középület –, így a közgondolkodásban a személye összekötődött az ünnepi alkalmakkal. Ferenc József tehát sikeresen tudta megtestesíteni a szélsőségektől mentes, népeiről gondoskodó, békét és biztonságot teremtő királyt.
Mindezek mellett Ferenc József népszerűségét megalapozó legfontosabb tényező az idő, márpedig a királynak hatvannyolc év adatott a trónon (ezzel messze a leghosszabb ideig uralkodó királyunk – a második helyen a maga ötven évével Luxemburgi Zsigmond áll). Ahogy telt az idő és távolodtak 1849-től, úgy halványultak a megtorlás sötét képei. A forradalomban részt vevő ’48-49-esek fokozatosan haltak ki Ferenc József mellől, legvégül Kossuth is 1894-ben. Az őket követő fiatalabb generációk számára pedig már nem volt élő és meghatározó emlék a forradalom, így a királynak akkor játszott dicstelen szerepe sem válhatott megítélésének központi elemévé, főleg, ha hozzátesszük, hogy az állami hivatalokban való előmenetel és tisztség vállalása természetesen ellenzéki pártállás mellett nem volt lehetséges, így sokan a politikai-közéleti érvényesülés és anyagi boldogulás miatt „akasztották szögre” negyvennyolcasságukat. Emellett ráadásul a hosszú, békés és prosperitást hozó évtizedek legitimálták a király hatalmát, akinek neve 1867 után egyáltalán nem került kapcsolatba népszerűtlen kormányzati döntésekkel vagy aktuálpolitikai viták heves indulataival. A 20. század elejére pedig előfordulhatott olyan helyzet, hogy egy újszülöttnek már a nagyszülei is Ferenc József uralkodása idején születtek, így szinte magától értetődően természetessé vált, a változó világban az állandóságot és a biztonságot jelentette a király személye.
Ma már árnyaltabb a kép
Az említettek ellenére Ferenc József mégis igen meghatározó tudott maradni egészen haláláig. Például 1905-ben az alkotmányosság szabályait félretolva egyszerűen nem volt hajlandó kinevezni a választásokon győztes ellenzéki koalíciót. Az 1910-es évek elején pedig csak elég volt egy célzást tennie arra, hogy a lemondáson gondolkodik ahhoz, hogy Tisza István és a magyar kormány kettőzött erővel és sürgősséggel fogadtassa el a király által már régóta szorgalmazott véderőfejlesztési törvényt. Majd 1914 nyarán, amikor Európa újra Bécsre figyelt, megint csak a császár akarata válhatott döntővé („Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára”), és a világháború idején is közvetlenül követte a hadsereg harcait.
A soros kegyes volt Ferenc Józsefhez, nem kellett megérnie a háború tragikus végét és a Monarchia szétesését. A háború közepén, 1916. november 21-én elhunyt és megítélése azóta is kérdéseket vet föl nálunk. Ausztriában valamivel egyértelműbb a helyzet. A fentebb leírtak ott is igazak a császárra, de nem volt kegyetlen megtorlás egy heroikus forradalom után, így napjainkra „Ferenc Jóska” kezd kiváló turistacsalogató védjeggyé válni, csakúgy mint felesége, Sisi. Magyarországon más a helyzet, a kurucos függetlenségi gondolkodás nyomdokain a kommunizmus negyven éve alatt mindent megtettek, hogy a király uralmának negatív oldalát domborítsák ki.
Napjainkban azonban már jóval árnyaltabb kép alkotható, de a címben megjelölt dilemmára még mindig nem adható egyértelmű válasz. Mégis elgondolkodtató, hogy a kegyetlen megtorlások után Ferenc József uralkodása alatt, a Habsburg-birodalom keretei között volt utoljára prosperáló, együttműködő és a körülményekhez képest nyugodt térség – nem mellékesen európai nagyhatalom – Közép-Európa, mely felismerésre most már egyre többen jutnak el a Monarchia utódállamaiban is. Így tehát modern kori történelmünk egyetlen hosszabb ideig tartó boldog és fejlődő periódusának jelentőségénél fogva az annak szimbólumává váló „Ferenc Jóska” az utókor számára talán mégis egy fokkal közelebb áll az igazsághoz, mint ha egyszerűen csak a forradalom leverőjét látnánk benne.
A szerző történész