Fél év, félszáz megéledt szerzetesrend

A magyar rendszerváltozás huszonöt évvel ezelőtti eseményei közül sokak számára jelentéktelennek tűnik Takács Nándor – akkor még székesfehérvári segédpüspök, később a magyar királyok koronázóvárosának püspöke – a rendek újjászervezésével megbízott püspöki referens 1990. január 9-én a Távirati Irodának adott nyilatkozata. Ebben a főpap közli, hogy a szerzetesrendek működését felfüggesztő 1950. évi elnöki tanácsi rendelet 1989. júniusi hatályon kívül helyezése óta ötvennyolc női és férfi szerzetesközösség szerveződött újjá.

A magyar történelemben, a magyar kultúrában, művelődésben, tudományban, oktatásban és a politikában Szent István királyunk óta a legmeghatározóbb történelmi tényező, a római katolikus egyház a rendszerváltás idején is megmutatta a magyarok hitének erejét: fél év alatt félszáz rend állt talpra.
Nem volt könnyű, bár az emberi életben semmi sem az, kiváltképp akkor nem, ha valaki – valakik, sokan – , a Rákosi-, Kádár-korban hitvalló katolikusként éltek.

Ugyanis 1950 júniusában példátlan kíméletlenséggel zavarta szét a kommunista hatalom a szerzetesrendeket Magyarországon. Hiába írtak a rendfőnökök levelet Darvas József kultuszminiszternek, Rákosi Mátyás pártfőtitkárnak és Szakasits Árpádnak, az Elnöki Tanács elnökének. Egyetlen éjszaka alatt, mondván, hogy az imperialistáknak kémkednek, elűzték rendházaikból a szerzeteseket. A jugoszláv határ mentén 894-et telepítettek ki, rá egy héttel 1074-et, majd augusztusban csaknem ezer papot és apácát zavartak el otthonaikból. A kiürített rendházakat minden alkalommal az ÁVH „őrizetére” bízták.
A püspöki kar, menteni akarván azt a keveset, ami még menthető, 1950. augusztus 30-án megegyezett az állammal. Ennek értelmében négy hittudományi főiskolát és nyolc gimnáziumot megtarthatott. A szerzetesrendek közül a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Miasszonyunkról elnevezett Szegény Iskolanővérek maradhattak meg.

Aki egy kicsit is folyamataiban, összefüggéseiben szemléli és próbálja megérteni a magyar történelmet, cseppet sem csodálkozik azon a tényen, hogy a magyar tudományos és művészeti élet sok-sok kiválósága, a világszínvonalon teljesítő magyar orvosok és mérnökök meghatározó alakjai közül igen nagy számban a megmaradt négy rend nyolc középiskolájában kapták meg szerzetestanáraiktól azt a tudást és tartást, amelynek segítségével aztán a nem hivatalos magyar elit tagjaivá válhattak. Természetesen nem a politikai elitről beszélünk, hiszen akik annak hitték magukat, azok az egyházat kirabló kommunisták voltak. Az egyházat azonban bizonyos értelemben még ők is tisztelték. Erről egy Paskai Lászlóval 2000-ben készített Új Ember-béli interjúból is képet kaphatunk. Az 1987-ben esztergomi érsekké kinevezett főpap ebben elmondta, hogy milyen különös előzményei voltak annak, hogy 1988-ban bejelenthette II. János Pál pápa meghívását Magyarországra. Ebben az évben egy olasz politikus járt a kommunista miniszterelnöknél, Grósz Károlynál. Búcsúzáskor, szinte mellékesen, megkérdezte tőle, hogy miért nem hívják meg a pápát. A miniszterelnök nem volt elzárkózó, és amikor Paskai bíborossal tárgyalt erről, villámgyorsan megszületett a döntés: az állam és az egyház meghívta a pápát, aki ezt elfogadta. Az időpontban is megállapodtak, 1991-et jelölték ki. Azért ezt az évet választották, mert a következő, 1989, túl közeli lett volna, 1990-ben pedig nem akarták megzavarni a parlamenti választásokat. Sőt a látogatás időpontja utáni évben pedig MSZMP kongresszus lett volna.

A tárgyalások alatt senki nem gondolta volna, hogy a kommunista párt 1992-nél sokkal hamarabb összedől.
Minden bizonytalanság és nehézség ellenére a rendszerváltozást megelőző időszakban hihetetlenül felgyorsultak a társadalmi átalakulást jelző események. Ennek volt az egyik nagyon fontos részeleme, hogy 1989-ben megszüntették az előző korszak vallásellenes intézkedéseit. Érvényét vesztette a rendek működését tiltó törvény, megszűnt a békepapi mozgalom. „Nehézséget jelentett azonban, hogy sok emberben a korábbi, biztonságosnak tűnő hivatalos ideológia összeomlása után lelki bizonytalanság alakult ki. Ezzel együtt a maga kíméletlenségével betört hozzánk a Nyugat fogyasztói szemlélete és a szélsőséges liberalizmus” – állapította meg Paskai bíboros fent idézett interjújában.

Az egyházi élet újjászervezése tehát meglehetősen nehéz körülmények között kezdődött. Új jogi kereteket kellett kialakítani, gúnyos és rosszindulatú támadások érték az egyház újjáéledésének számtalan elemét, ezek közül a leglátványosabb ellenállás az új, egyházi iskolák születése körül volt érzékelhető. Igen sok volt a hirtelen megtért karrierista is az egyház körül, akik azért tolongtak ott, mert gyors érvényesülésben bíztak. Annyi buzgó neofita bukkant fel, mint amennyi tanácsköztársasági veterán parádézott az előző években.
Maga az egyház sem volt könnyű helyzetben, nagy gondot jelentett a paphiány és az, hogy a papok egy része nehezen alkalmazkodott az új körülményekhez. Felesleges kitérőt jelentene most arról beszélni, hogy hány kollaboráns, áruló, a kommunistákkal együttműködő egyházi ember próbálta akadályozni az egészséges újjászerveződést.

Tizenegy évvel ezelőtt, 2004-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) sajtóügyekkel megbízott tagja, Veres András szombathelyi megyés püspök imponáló adatokkal állt elő a szerzetesrendeket illetően. Elmondta, hogy a szerzetesi közösségek száma szinte napról napra változik, hiszen ahogy újak születnek, úgy a régebbiek közül egyesek eltűnnek. Mindenesetre 2004-ben száz szerzetesközösséget, hetven női és harminc férfi rendet tartott nyilván kétezer-ötszáz taggal a magyar katolikus egyház. 1990 után az összes második világháború előtti közösség újrakezdte életét.

Az MKPK honlapján megtalálható legfrissebb adatok szerint ma Magyarországon huszonnégy férfi és negyvenhét női szerzetesrend él. Mellettük több tucat katolikus társaság és társulás működik.

A kommunizmust megszenvedett bencések, ferencesek, piaristák, iskolanővérek mellett ma már méltán büszkélkedhetünk azzal, hogy újra velünk és köztünk vannak a ciszterci, a premontrei, a pálos , a jezsuita szerzetesek vagy a klarissza, a kármelita, szervita nővérek.

Takács Nándor püspök 1990-es bejelentése tehát – negyedszázad után már nyugodtan kimondhatjuk – rend­kívül fontos és az ország-újjáépítő tevékenység egyik első lépése volt.