Bertha Bulcsu, a szóhalászok óriása

Az író otthona mindig nyitva állt barátai előtt. A képen a létezett szocializmus jellemző tárgyai éppen úgy nem hazudnak, mint gazdájuk. Voltak (Fotó: MTI - Molnár Edit)

Hány, a maga korában divatos és futtatott, fényűző körülmények közé magát beharcoló íróról derült ki néhány évtized elteltével, hogy amit olyan nagy mennyiségben és hatalmas népszerűség közepette műveltek, az semmit sem ér. Divatfiak. Elég csak a Nobel-díjasok névsorát végigböngészni, az ott szereplők jó részéről ma már a kutya sem tudja, hogy ki volt, és miket írt bele a világba.

A kortársak egyébként is ott sisteregnek vagy simogatnak, a rokon- és ellenszenvek a tisztánlátást akadályozzák a mindig, minden korban zavaros emberi és politikai viszonyrendszerekkel együtt. Hát hogyan is látná, tudná értékének megfelelő polcra rakni ismerősei művét? Aztán jön a nagy szemüvegpucoló, az idő, és minden a helyére kerül. Ami jó, megmarad. A rosszat elfelejtik. A többség sorsa ez utóbbi, a kevesekből pedig klasszikus lesz. Az idő egyébként nem kegyetlen ebben sem, csak igazságos.

Bertha Bulcsuhoz hasonló sokoldalú tehetség a halála óta nem jelent meg a magyar irodalom-újságírás színpadán. A hosszú, elemző írások, tényfeltáró riportok, az élet legfinomabb rezdüléseit is érzékletesen bemutató rövid tárcák, a fordulatos regények, a megsemmisítő erejű glosszák műfajai mesterének nincs ma utódja. Vannak ugyan az életmű értelmezésére kísérletek, ám ezek nagyrészt irigységből fakadó, fanyalgó és botránykeltéssel sikert elérni vágyó, kudarcos lelkű emberek szerzeményei. Ezekkel szemben ott ragyog az élet Bertha Bulcsu szeretett Balatonjánál, jelesül Balatonfüreden, ahol az író emlékére 2004 óta minden évben díjat adnak át az arra méltó szerzőknek.





Pécsi költők társasága

Bertha Bulcsu, bár mindig is magányos harcosként lőtte ki szószigonyait, szívesen barátkozott pályatársai közül azokkal, akik hozzá hasonló tisztességgel, és szakmai tudással tették a dolgukat. Életének legmeghatározóbb korszaka Pécshez kötődik. Ebben a városban állt össze az az irodalmár csapat, amelyik igaz, később elkerült a városból, de rendkívüli módon összetartott. Szinte mindannyian nagy halottak ma már, Lázár Ervin, Kiss Dénes, aztán máshonnan került melléjük Szakonyi Károly, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Mészöly Dezső. Bertha Bulcsu a Pécsen maradt irodalmárokkal is tartotta a kapcsolatot, jó barátja maradt Csorba Győző költő. A Pannónia könyvek sorozatában, Pintér László szerkesztésében 2004-ben jelent meg Csorba Győző és Bertha Bulcsu 1961 és 1995 közötti levelezése. Előszavát Lázár Ervin írta, ennek utolsó mondata kimondja azt, ami többek között ebből a levelezésből is kiderül: „…ami lényeges volt, az nem múlik el soha.”

Az izgalmas gyűjteményből egy igen jellemző Bertha Bulcsu-levelet emelünk ki, 1990-es keltezésű, tehát akkor keletkezett, amikor még Bertha Bulcsu az Élet és Irodalom főmunkatársaként hallatlan kitartással és sok olvasója figyelmét folyamatosan ébren tartva írta a korábban is, később is kötetekbe rendezetten megjelent Jelenségek című publicisztikasorozatát. Levele Csorba Győzőhöz egy udvarias, ám mint majd látni fogjuk, szókimondóan őszinte válasz a pécsi költő többszöri kérésére, mi szerint adjon írást a pécsi irodalmi lapnak, a nem sokkal korábban bizonyos Csordás Gábor főszerkesztésével készített, korábban sok Bertha Bulcsu-írást megjelentető orgánumnak. Ebben az időben már egyre élesebben látszódtak azok a törésvonalak, melyek aztán a rendszerváltás utáni években szétszakították a magyar írótársadalmat, és a politika álcahálója alatt egymásnak uszultak az úgynevezett népiek és az urbánusok. Ha mindenképpen valahová be kell sorolni Bertha Bulcsut, ő természetesen egész életében a magyar nemzeti értékeket, a magyarság érdekeit képviselte, védelmezte és mutatta meg minden írásában. Erre ép erkölcsi érzékén túl származása és neveltetése is kötelezte. Mivel okos ember volt, már jóval korábban észrevette, hogy miben mesterkedik az úgynevezett liberális irodalmi-politikai társaság. Ez egy 1986-os keltezésű, Csorba Győzőnek írt leveléből kiderül: „Ne haragudj, hogy a Vigadóban köszönés nélkül otthagytalak, de ez a hülye Göncz felbőszített.”





Egy rokonszenves barom

A későbbi szabad demokrata ikon, a mindenki Árpi bácsi elnöke tehát, ha sok mindenki mást át is tudott ejteni, Bertha Bulcsut nem. Bertha Bulcsu emberismerete és politikai tájékozódó tehetsége nem tanult volt, hanem inkább ösztönösnek, egy egészséges ember józan gondolkodásából fakadónak minősíthető. Egy ép ember, aki különbséget tud tenni a jó és a rossz között. A zavaros, éppen a divatos eszméket szajkózó meg könnyen összezavarható. Visszatérve a Jelenkor és Bertha Bulcsu viszonyára, cseppet sem csodálható, hogy az író nem adott szöveget Csordás Gábornak, aki 1990 körül már egyfajta szuper-hiper liberális irodalmi atyamesterré vált, a posztmodern szövegirodalom, a tét nélküli szóbűvészkedést végzők egyik legfőbb patrónusává. Pécsről Csordással egy időben indult aztán többek között a ma már szánalmas liberális gyűlöletmúmia, Parti Nagy Lajos.

Bertha Bulcsu a Csorba Győzőnek írt levelében a más írásaiból is ismerős morgolódások után rátér a lényegre, hogy miért is nem küld írásokat a Jelenkornak: „…hetenként be kell mennem a kórházba, és mindez akkor, amikor az egész világ összedől körülöttünk, vagy ha az egész nem is, a könyvkiadás, könyvterjesztés és az irodalmi élet lerogyóban van. Nem csinálnak filmeket, tévé-játékokat, nem kell a vers, regény, novella, semmi sem kell nekik. – Öröm látni, hogy még mindig vannak naiv emberek, mint a ti szakállas Csordásotok, aki azt képzeli, hogy szükség van irodalomra, s ráadásul, amit ő menedzsel, éppen az az irodalom, pontosabban kizárólagosan az irodalom. De nincs vele semmi baj, kedves, rokonszenves barom. Annakidején, amikor mint szerkesztőségi embereket tájékoztatókra meghívtak a pártközpontba, Csordás ugyanilyen hévvel adta elő marxista nézeteit, mint most a posztavantgárd lelkesültségét. (…) Aztán következett… Koczkás elvtárs és más elvtársak, de mi azért a novelláinkat, tárcáinkat, irodalmi publicisztikáinkat továbbra is a saját makacs beállítottságunk vagy tehetségünk színvonalán írtuk meg. – Ami az Írószövetségben folyik, nagyon komikus, ami a szerkesztőségekben, az lehangoló.”





Írni kell, nem beszélni

Az úgynevezett szocializmus évtizedeinek talán egyetlen, némi jóindulattal tisztességesnek mondható írói magatartásmódját fogalmazta meg ebben a levélben Bertha Bulcsu. Az írás szakma, nem beszélni kell róla, hanem csinálni. Hiába jönnek utólag a mindig nagyon okos fiatalok, hogy milyen gyáva, megalkuvó, haszonleső volt az, aki annak idején, mondjuk, mint Bertha Bulcsu bement a Magyar Szocialista Munkáspártba is, többek között azért, hogy ma is igaz és érvényes mondanivalója nyilvánosságot kapjon.

Az utóértelmezők úgy mondanak ítéletet, hogy fogalmuk sincs arról, milyen viszonyok között éltek az emberek itt 1945 és 1990 között. Hogy az ellenállásnak nem kizárólagos és egyedüli módja volt magas rangú kommunista apukával a hátuk mögött utcai botrányokat csinálni és álrendszerellenes szamizdatokat árulni a belváros közepén. A vád, amivel Bertha Bulcsut a szocializmus kollaboránsaként illetik, soha nem állt meg. Ha ez igaz lenne, nem írt volna Jelenségek címmel publicisztikákat az Élet és Irodalomba. Abba a kétségtelenül kommunisták által irányított lapba, ahol Illyés Gyula, Németh László, Kondor Béla, Sarkadi Imre, Gerelyes Endre, Juhász Ferenc és Nagy László is rendszeresen publikált. Ők is – mint mondják Bertha Bulcsura – a Kádár-rendszer író-Hofijai lettek volna?

Vagy Petri György életpéldája az egyetlen járható út? Ellenállásból halálra inni magunkat?

Ahhoz, hogy a már életében vitathatatlanul klasszikussá vált Bertha Bulcsu munkáit szakszerűen elhelyezzük az időszak társadalmi-politikai és emberi koordinátarendszerében, pályája korábbi és későbbi időszakairól is beszélnünk kell. Egy rövid életrajz adatai sokat segíthetnek az életmű megértésében. Bertha Bulcsu 1935-ben született Nagykanizsán. Édesapja tanító volt, Zalahalápon, Tapolcán, Nemeskeresztúron és Balatongyörökön szolgált. Természetes hát az író rajongása a termé­szet és a Balaton iránt. Az ország orosz megszállása után és a kommunisták hatalomra kerültével apját, az osztályidegent, a kommunista rezsim üldözte. Bertha Bulcsu ezért nem juthatott be a felsőoktatásba, Dunapentelén dolgozott segédmunkásként, majd Pécsett fémnyomóként kapott munkát. Végül kikötött egy könyvtárban, ahonnan a baranyai újságokhoz került, 1960 és 1963 között a Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, aztán négy évig a Dunántúli Napló főmunkatársa. Első kötete 1962-ben jelent meg Lányok napfényben címmel, előtte is publikált szépirodalmi műveket. Úgy, ahogy minden valamire való író kezdi: versekkel. Hamar rájött azonban, hogy nem ez az ő műfaja, elkezdte kimunkálni ma is élő, azonnal felismerhető sajátosan egyedi, izgalmas-mozgalmas prózanyelvét. A hétköznapi beszéd és az emberi élet mindennapjainak kisebb-nagyobb eseményeiből a később elkészült huszonhat kötetes életművében pontos képet hagyott ránk arról a korról, amelyben élt-éltünk. Bertha Bulcsu úgy írt, mintha fényképezett volna. Pontosan, a valóság képei mögött mást, több valóságot megmutatva, és mindig hitelesen. Persze, hogy rengeteg irigye volt, az irodalomban és a közéletben. Irigyelték tőle bátorságát, indulatait, e kettő tulajdonság csak rá jellemző elegyét, a Bertha Bulcsu-i vagányságot. Azt a csak a legnagyobbaknál megtalálható humort, ami az egyik legolvasottabb magyar íróvá tette. Budapestre 1967-ben került, ahol a két nagy irodalmi havilap közül az Új Írás szerkesztőjeként dolgozott 1971 és 1974 között (a másik a Kortárs volt). Ezután majdnem két évtizedig az Élet és Irodalom főmunkatársa volt. Szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségében és a Magyar Írók Egyesületében. Alapító tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. 1997 januárjában halt meg. A temetésen a búcsúbeszédet Kiss Dénes költő mondta, a sírnál Makovecz Imrének kellett volna búcsúztatnia, ám a jeles építész, amikor szólnia kellett, földhöz vágta a sapkáját, indulatosan dobbantott, és egy káromkodással próbálta meg eltakarni mélységes megrendültségét.