Történelem
Az volt a kérdés, ki alakít kormányt
A választások első fordulója után nem elemezte tapasztalatait az MDF 1990-ben, vitte tovább az erejébe, győzelemébe vetett hite
Zsigmond Attila: Mi megrázkódtatások nélküli változást akartunk (Fotó: Hegedüs Róbert)
- Volt-e valamilyen specialitása, esetleg meglepő különlegessége az MDF kampányának a két forduló között?
- Már az első forduló előtt is arra törekedtünk, hogy az embereink ott legyenek a többi párt választási gyűlésein, kampányrendezvényein. Természetesen csak mint megfigyelők. Még az édesanyám is bekapcsolódott ebbe a munkába, ő is járt az ellenfelek gyűléseire, s elmondta, mit hallott ott. Én egyébként az MSZP-s Schiffer Jánossal és az SZDSZ-es Eörsi Mátyással küzdöttem Budapest 2. választókerületében az elsőségért. Nálunk egy eset kivételével halvány jele sem mutatkozott a később oly divatossá vált negatív kampánynak, rajtam amúgy is nehezen találtak volna fogást.
- Azt mondta, azért volt egy kivétel, ráadásul úgy tudni, hogy ez közvetlenül a második forduló előtt esett, igaz, szakmai kérdésnek álcázták…
- Korábban, az akkori Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság bírálta el és engedélyezte a „kisgalériás” kiállításokat. Volt egy tárlat, amelyet nem engedélyezett a zsűri, s én írtam alá a végzést mint az igazgatóság vezetője. Két nappal a második forduló előtt meghívtak a Fiatal Művészek Klubjába, s erről faggattak. Régi ügy volt, mégis ott ült még a rádió riportere is. A tiltásról faggattak, visszafogottan válaszolgattam, mert rájöttem, hogy mindez csak provokáció, és mint ilyen, az ellenfél kampányfogása is egyben. Nem értek el semmit. Ez pénteken történt, vasárnap nagy előnnyel győztem a választókerületemben.
- Azt mondja, nagy előnnyel. Pedig az SZDSZ végig abban reménykedett az első forduló szoros eredménye után, hogy április nyolcadikán fordítani tud…
- Az MDF-ben is legalább ennyire bizakodó volt a hangulat, sőt talán még bizakodóbb. Jobb szó nincs, hittünk benne, hogy meg tudjuk nyerni a választást, s ez a hit vitt előre bennünket. A stratégiánkon nem változtattunk, bár, ha őszinte akarok lenni, igazából nem is elemeztük az első forduló tapasztalatait. Nem tűnt szükségesnek, inkább mentünk tovább. Mindennap reggeltől estig kampányoltam. Igyekeztem ott lenni az emberek, a választók között, rendszeresen megfordultam a piacon, de még este, hazafelé a buszon is kampányoltam, hiszen odajöttek hozzám az utasok, megszólítottak, kérdezgettek. Ez a fokozott, személyes jelenlét csak késő este ért véget, mikor beléptem a kertkapun, másnap reggel minden kezdődött elölről.
- Mit kérdeztek, mi érdekelte leginkább a választókat?
- Például az, hogy miért jár már külön utakon az MDF és az SZDSZ, a két legismertebb, legbefolyásosabb rendszerváltó párt, hiszen mindkettő elveti a szocializmust, azaz a régi rendszert. Azt mondtam erre, ami az MDF jelszavában, a „nyugodt erőben” is benne volt, hogy mi megrázkódtatások nélküli változást akarunk, az SZDSZ radikalizmusa viszont mindent fel akar borítani. Ez a radikalizmus, illetve ennek a fokozódása sok embert megtévesztett ugyan, de a többséget riasztotta, taszította. Hosszú lett volna elmesélni ott, az autóbuszon vagy az utcán, hogy a két párt útjai már korábban szétváltak, és vége annak a pártállam elleni egységnek, amely a kezdet kezdetén jellemezte az ellenzéket. Ezt még egy-két képviselőjelölt sem értette. Bánffy György barátommal együtt kért fel bennünket annak idején Bogárdi Zoltán, az MDF elnökségi tagja, hogy legyünk a párt jelöltjei Budapesten, a II. kerületben. Bánffy Gyuri – Isten nyugosztalja szegényt – azt válaszolta, hogy őt már több párt, például a kisgazdák, a kereszténydemokraták, a szabad demokraták is felkérték, s mindegyikőjüket képviselni szeretné. Ő akkor még abban a felállásban gondolkodott, hogy az egyik oldalon ott van az MSZP-s kormányerő, a másikon meg az ellene küzdő pártok. Legkésőbb a választások második fordulójára azonban mindenki elfelejtette ezt a képletet az MDF-ben.
- Ön ismerte még ezt az egységet, hiszen 1985-ben parlamenti képviselő lett, s ekkor már ott azért elindult valamiféle ellenzéki mozgolódás…
- Igen, például a nagymarosi vízlépcső ügye, pontosabban az ellene való fellépés erősen politikai töltést kapott. Az első pillanattól bekapcsolódtam ebbe. Létrehoztuk a vízlépcsőt ellenző parlamenti képviselők csoportját, amely jogi értelemben is úgy működött, mint a többi országgyűlési bizottság, azzal a különbséggel, hogy mi a szokástól eltérően nem kaptunk tízórait, illetve uzsonnát az üléseinken. Hiszem, hogy hasznos munkát végeztünk egyébként, részt vettünk tüntetéseken, tárgyaltunk Bécsben az osztrák beruházóval, a Donau Kraftwerke-kel, s így tovább. Végül létrehoztuk az ellenzéki demokraták parlamenti csoportját, ami kvázi már frakciónak számított. Ebben mindenféle ellenzéki indíttatás felbukkant. Később Antall József is meglátogatott bennünket, mosolygott, bizakodó volt, és biztatott mindenkit.
- Ha már itt tartunk, a két forduló között nem kerültek elő az MDF-ben a már korábbról meglévő ellentétek? Mondjuk éppen Csurka István és Antall József között?
- Mindenki jól ismerte a párton belüli helyzetet, de az MDF ekkor a választásokra koncentrált. Emellett népes volt a párt, mint ahogy nagy lett a parlamenti frakciója is, természetes, hogy ekkora tömörülésben vannak viták, s ilyen-olyan lazább csoportosulások. Antall bölcs volt, nem akarta kiszorítani Csurkát, már csak azért sem, mert Csurkának szép számú tábora volt, s a párt akkor ezeket az embereket végképp elveszíthette volna. Ma sem értem, miért került sor végül a szakításra 1993-ban, miért kellett ennek így történnie. Én kereszténydemokratának tartom magam, szimpatizálok a nép-nemzeti gondolattal meg a nemzeti szabadelvűséggel is, zárójelben: Deák portréja függ a szobám falán ma is. Ezen a három pilléren nyugodott az MDF.
- A két forduló között volt valamilyen kapcsolat az MDF és az SZDSZ között, vagy mindenki a saját kampányával volt elfoglalva?
- Történtek kapcsolatfelvételek, zajlottak tárgyalások, nem feltétlenül nyilvános és hivatalos formában persze. Ez azért még az a korszak volt, amikor az ellenzéki képviselőjelöltek és politikusok természetes módon szóba álltak egymással. Az említett megbeszéléseken az ország kormányzásának jövőbeni kérdései kerültek terítékre, mert azt az első forduló után tudni lehetett, hogy a szocialisták ezen a pályán már nem rúgnak labdába. Tehát vagy az MDF, vagy az SZDSZ alakít majd kormányt.
- Ön nagyarányú győzelmet aratott a második fordulóban. Minek tulajdonítja ezt? Hiszen az első fordulóban még nem volt olyan jelentős önök között a különbség…
- Egyrészt a sokat hivatkozott nyugodt erőnek tulajdonítom, másrészt szeretném hinni, hogy „működött” a választási szlogenem is, amely úgy hangzott: a mindennapok demokráciájáért. Ezt kezdetben a párton belül is értetlenül fogadták, pedig ebben volt és van a lényeg, azaz valódi demokráciát az élet minden területén. Amint kiderült, hogy győztem, berohantam az MDF központjába, a Bem térre. Belefutottam a rádió lógó orrú tudósítójába, ő is ismerte már az eredményeket. Aztán szólt valaki, hogy jön a Jóska, azaz Antall József. Komoly arccal érkezett, meg is lepődtünk, és kértük: mosolyogj, örülj a győzelemnek! Azt válaszolta, hogy örül a sikernek, jó dolog a győzelem, de ti nem is sejtitek, én viszont már tudom, hogy most mi következik.