Az osztrák népzene alpesi eredetű

Lényegében ezeknek az erős funkcióhoz kötöttségeknek köszönheti, hogy túlélte a történelem viha­rait, és továbbélhet. A munkához tartozó feladatok a hívó jelzéseket, az alpesi áldást, a jódlizást és a pásztorok régi énekét jelentik. Ezek mindegyike az akusztikus kommunikációt szolgálja, ember és ember, emberek és állatok, sőt az emberek és a felsőbb erők között. A hívójelzések a jószágok összeterelésére és az emberek munkába hívására szolgáltak. Az alpesi áldás a pásztorok mágikus kultúrájával függ össze, zsoltárhoz hasonló ima, Szűz Máriától és a védőszentektől kér oltalmat. A jódlizás az alpesi területek különleges kommunikációs technikáját használja. Szavak nélküli éneklés, amelyben a hangszín különös jelentéssel rendelkezik. Szerkezete kötetlen, az ének és a beszéd határán áll. A hangok nagy hangközlépésekben jönnek egymás után, hangterjedelme nagy – a mester jódlisoknál három oktáv. A jódlizás igen nagy távolságokra elhallatszik. A népdalok többsége egyszólamú. Legtöbbször a keresztény ünnepkörökhöz kapcsolódnak, a hittel és a népi szokásrenddel összefüggő hagyományokat mutatják meg. A legtöbb népdal 19. századi (karácsonyi és vízkereszti népénekek, májusdalok, fonódalok, gyermekdalok, játékdalok, hazafias dalok és szerelmes dalok), csupán néhány gyermekdal, bölcsődal, vallásos ének és ballada korábbi.

Az énekformák hangszeres változatai is fennmaradtak. Fakürtökön, fatrombitán vagy állatszarvból készült kürtön ritkábban, gyakrabban egy speciális hangszeren, az alpesi kürtön szólaltatják meg. Az alpesi kürt az Alpok pásztorközösségeinek fafúvós hangszere. Kelta eredetűnek tartják. Mérete százhúsz és háromszázhuszonöt centiméter közötti. A jódlihoz hasonlóan szolgálja a kommunikációt, a pásztortevékenységet segíti, de például templomba vagy háborúba is az alpesi kürtök hívták az embereket.
Bécsbe visszatérve ismét a sramlihoz jutunk. Hangszereit, a hegedűt, a gitárt és a klarinétot ismerjük. A sramliharmonika azonban olyan sajátos hangszer, melyet érdemes alaposabban is szemügyre venni. A gombos harmonikák családjába tartozik. A jobb kézben kromatikus B-Griff rendszerű gombsor van, a basszust tizenkét gombos diatonikus rendszer szolgáltatja. Két vagy három sípsorát uniszónóra hangolták, kis mérete és súlya, kézzel gyártott sípjai a maiaktól jóval eltérőbb hangzásúak voltak.

Nézzük most már azt, hogy milyen néptáncforma volt az, amelyhez a sramlizenének a leginkább alkalmazkodnia kellett. Az alpesi területre jellemző néptánc a landler. Meglehetősen egyhangú, ugyanazokat a figurákat táncolja körben. A tánc továbbélt mindazokban a kelet-európai országokban, ahová német telepesek kerültek a 17-18. században. A német szakemberek szerint lényegében ez egy hódító tánc, ahol a férfi a nő kegyeiért versenyzik. A landler több hasonló tánc összefoglaló neve. Közös vonásuk a háromnegyedes ütem. Eredetileg páros tánc volt. Ha csoportosan táncolták, minden pár kedve szerint fonta össze a táncelemeket, így egyre több figura született. Felépítésében és tartalmában mindegyik táncforma megegyezik abban, hogy a nők és a férfiak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és a végén mindig egy körtáncban egyesülnek. Ez nagyon hasonlít a keringőre, sokak szerint annak előfutára. Bécsben ismert és népszerű volt még a táncok közül a polka és a keringő.