Az elnök „kipucolta” Csehszlovákiát

Ő alkotta meg azokat a rendeleteket, amelyeket benesi dekrétumoknak hívunk, s amelyek a kassai programot voltak hivatottak támogatni. Brutálisan elnyomva, minden joguktól megfosztva s kollektív bűnössé nyilvánítva a Csehszlovákiában élő magyarokat és németeket.    

Eduard Benes szegényparaszti családban született a csehországi Kozlany faluban 1884. május 28-án. Tanítói feltűnően jó eszű diáknak tartották, a középiskolát már Prágában végezte mint felkarolt népi tehetség, majd beiratkozott az egyetem filozófia szakára, később pedig híres a Sorbonne-on, valamint a dijoni egyetemen tanult. Prágában Tomás Garrigue Masaryk volt a tanára. Az a Masaryk, aki az önálló cseh állam, illetve Csehszlovákia létrehozására tette fel az életét, s 1920-ban ő lett a fiatal ország első elnöke. Benes alighanem tőle kapta az első komolyabb indíttatásokat, Masaryk terelte őt politikai pálya felé. A már politikussá érő Eduard Benes terveiben először is egy föderalizált Habsburg-birodalom képe derengett föl. Ennek az volt a lényege, hogy hárompólusúvá kellene alakítani Magyarország és Ausztria dualizmusát, fel kell emelni melléjük Csehországot is, azonos jogokkal.

Az első világháború kitörése azonban megváltozatta Benes gondolkodását. Maffia néven titkos mozgalmat szervezett a cseh függetlenség kivívására, majd 1915-ben Párizsba emigrált, ahol újra találkozott tanárával és mesterével, Masarykkal. Benes kapcsolatokat épített, politizált, s 1916-ban már nem a föderalizált Habsburg-birodalom tervét dédelgette, hanem a birodalom megsemmisítését követelte. Az emigrációban létrejött Csehszlovák Nemzeti Tanács főtitkára lett, s ebben a minőségében cseh és szlovák légiókat ígért a nyugati hatalmak és a cári Oroszország háborús erőfeszítéseihez.

Mindezt azért kell tudni, mert csak így látható, miként radikalizálódott Eduard Benes, s miként jutott el oda, hogy komolyan vegyék és partnernek tekintsék a győztes antanthatalmak a háborút követő béketárgyalásokon. Sehogy sem tudott megszabadulni attól a fixa ideájától, hogy azok a sorscsapások, amelyek a cseh, illetve a szlovák népet sújtották addig, mindenekelőtt a térségben élő németektől és magyaroktól származnak. Benes úgy gondolta, a magyarok ereje úgy csökkenthető leginkább, ha elveszik tőlük életet adó területeik és forrásaik jelentős részét. (Kramarz későbbi csehszlovák miniszterelnök emlékirataiban bevallotta, már 1914-ben szóba került, hogy csak Budapestet és közvetlen környékét szabad meghagyni a háború után a magyaroknak.)

A felbuzdult Benes olyan igényeket jelentett be a versailles-i béketárgyalásokon a Csehszlovák Nemzeti Tanács nevében, amelyeket a győztesek már túlzónak tartottak. Fokozatosan romlott meg a viszonya régi harcostársaival, például Stefanikkal, akinek halálos repülőbalesete mögött sokan Benest látták. Ő ugyanis elsősorban francia támogatásra építette a fiatal Csehszlovákia sorsát, míg Stefanik inkább az olaszokkal működött volna együtt. Az 1920-as évek második felére összeveszett Masarykkal is. Benes a versailles-i béketárgyalások során tovább radikalizálódott. ha valaki aránytalannak és mohónak tartotta a követeléseit, annak így válaszolt: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.”

Bűnös nemzetiségek

Amikor Benes 1935-ben Csehszlovákia második elnöke lett, paradox módon a felvidéki magyarság támogatásával került ebbe a székbe. Jogokat és segítséget ígért nekik, persze később semmit sem teljesített ezekből. Az úgynevezett müncheni egyezmény (1938) felháborította, úgy érezte, a nyugati hatalmak „eladták” Csehszlovákiát Hitlernek. Talán ez sodorta őt Moszkva karjaiba, noha korábban híresen kommunistaellenes politikusnak tartották. Szudoplatov, az NKVD, majd a KGB tábornoka azt írta Nyugaton megjelent visszaemlékezéseiben, hogy Benes már 1938-tól – a müncheni egyezmény évétől – a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt. Szudoplatov szerint maga az NKVD menekítette ki Benest a német megszállás idején Prágából Londonba, ahol emigráns kormányt alakított.

A háború után visszatért Csehszlovákiába, s visszahelyezték elnöki hivatalába. Eduard Benes elhíresült dekrétumai, azaz elnöki rendeletei az 1945. április 5-én napvilágot látott kassai kormányprogramhoz igazodtak, segítették e program végrehajtását. Egy évvel később, 1946-ban pedig a törvény rangjára is emelkedtek. A dekrétumok eredetileg 143 rendeletet jelentettek, s 1945 májusa és októbere között születtek. Körülbelül húsz olyan fejezete volt az elnöki rendeletcsomagnak, amely a Csehszlovákiában élő kisebbségekre, mindenekelőtt a szudétanémetekre és a felvidéki magyarokra vonatkozott. Benes eredeti terve az volt, hogy egyszerűen kisöpri az országból a két „bűnös” nemzetiséget. Amikor a háború alatt, 1943-ban Moszkvában járt, Sztálin lelkesen áldását is adta ehhez.

Fontos tudni, hogy Csehszlovákiá­ban már közvetlenül a háború után megkezdődött a bűnösnek kikiáltott felvidéki magyarság vegzálása. Az ottani népbíróságok hetvenötezer magyart fogtak perbe és ítéltek el 1945 decemberéig. Csak a hírhedt kassai perben hatszáz magyart ítéltek el mint háborús bűnöst. E folyamatok áldozata lett például gróf Esterházy János felvidéki magyar politikus, aki zsidókat mentett a háború idején.

Benes dekrétumai a szó szoros értelmében kerékbe törték a felvidéki magyarságot. Akárcsak a német nemzetiség tagjait, őket is megfosztotta állampolgárságuktól, nyugdíjuktól s egyéb járandóságaiktól, kitiltotta őket az állami közszolgálati állásokból, sőt egy rendelet előírta azt is, hogy a magánvállalatoknak, azaz a versenyszférának is el kell bocsátania magyar alkalmazottait. Ráadásul akárcsak a németeket, a magyarokat is megfosztotta választójoguktól, befagyasztotta bankbetéteiket, vagyonukat elvette, s szétosztotta az ország cseh, szlovák vagy más, szláv származású lakosai között. A felvidéki magyarok elkobzott házaiba és földjeire szlovák telepeseket költöztetett, alaposan megváltoztatva ezzel a régió eredeti etnikai összetételét. Minden, akár csak halványan is felvetődő jogi aggályra az volt az állam felelete, hogy a magyarok és a németek is egytől egyig háborús bűnösök, a csecsemőktől az aggastyánokig.

Aránytalan lakosságcsere

A benesi dekrétumoknak voltak helyi értelmezései is. A pozsonyi járásban például a magyarok nem házasodhattak csehekkel vagy szlovákokkal, és a ruhájukon egy nagy „M” betűt kellett viselniük. Benes egyik álma, a magyarok teljes kisöprése mindezzel együtt sem sikerült. Egyrészt az államnak munkaerőre volt szüksége, ezért több tízezer magyart deportált Csehország Prágán túli iparvidékeire, de jutott belőlük bőven a cseh és morvaországi parasztok birtokaira is. Másrészt megindult az úgynevezett reszlovakizálás folyamata, amelynek során jelentős magyar tömegeket kényszerítettek arra, hogy vallják magukat szlováknak. (Összesen 326 679 magyart nyilvánítottak szlovák származásúnak.) Így már csak négyszázezer olyan magyar maradt Csehszlovákiában, akiket Benes szeretett volna kitelepíteni, de ezt nem fogadták el a nyugati hatalmak. Ekkor indította be Benes a lakosságcserét, amely eléggé egyoldalúra sikeredett. Több mint hatvanezer magyarországi szlovákot vettek rá arra, hogy települjön át Csehszlovákiába, míg hetvenhatezer magyart „zavartak át” amonnan. Ez nem tűnik nagy különbségnek, de az már igen, hogy a felvidéki magyarok tizenötezer lakóházat és százhatvanezer holdnyi termőföldet voltak kénytelenek maguk mögött hagyni, míg az itteni szlovákok csak 4400 házat és tizenhatezer holdat.

A szudétanémetek Csehország nyugati határán éltek. A 26 ezer négyzetkilométernyi Szudéta-vidéket és lakosait az 1919-es saint-germaini béke rendelkezése alapján csatolták az új államhoz, Csehszlovákiához. Szorgalmas, az átlagnál tehetősebb közösség volt a szudétanémeteké, pártjuk 1935-ben Csehszlovákia legnépesebb politikai szervezetének számított.

A második világháború után a kollektív bűnösség jegyében 3,3 millió szudétanémetet telepített ki Prága – a győztesek jóváhagyásával – Csehszlovákiából. Bár a szövetségesek emberséges eljárásra szólították fel a csehszlovák államot, a kitelepítés során legkevesebb 250 ezer szudétanémet vesztette életét a cseh hatóságok brutalitása, s a hatóságok által elnézett lakossági inzultusok miatt.

Prága és Pozsony félelmei

Megdöbbentő, de a benesi dekrétumok bizonyos módosításokkal ma is érvényben vannak. Csehszlovákia 1992. decemberi szétválása után mindkét utódállam kijelentette, hogy nem mond le a dekrétumokról, nem hatálytalanítja azokat. A szlovák parlament 2007-ben egyenesen „sérthetetlennek” nyilvánította a benesi dekrétumokat. De Csehország sem enged. Korábban, amikor nemzetközi szinten is szóba került a szudétanémetek kárpótlása, Prága kiszámolta, hogy ez akkora összeget emésztene fel, amely alapjaiban rengetné meg a cseh államháztartást. Az EU-ban, illetve az Európai Parlamentben időnként vita zajlott a benesi dekrétumok körül, amit Prága és Pozsony is azzal ütött el végül, hogy a dekrétumok elvben, mondhatni szimbolikus okok miatt vannak érvényben, valójában nem alkalmazzák azokat. Csakhogy a felvidéki magyarság kisiklott földkárpótlásában, a hírhedt szlovák nyelvtörvényben, a magyarok kettős állampolgárságának törvényi tiltásában mind-mind ott lebeg a benesi dekrétumok diszkriminatív, nemzetiszocialista szelleme. Furcsa módon nincs olyan, amúgy a demokráciára és a szabadságjogokra mindig érzékeny nagyhatalom vagy brüsszeli vezető sem, amelyik komolyan felháborodna ezen.