Amikor még túl szabad volt a vásár

A magyar társadalom 1981-ben érezhette úgy, hogy megint valami fontos dolog történik az országban. Ekkor született meg ugyanis az a törvényerejű rendelet, mely lehetőséget adott az úgynevezett gazdasági munkaközösségek, vagyis a GMK-k megalakítására. Az emberek örültek, úgy érezték, hogy egy lépéssel közelebb került az ország az annyira vágyott kapitalizmushoz és a vele járó nyugatias jóléthez. Bár a pártállami vezetés kapott néhány kellemetlen kritikát az MSZMP ortodox kommunistáitól, azzal szerelte le őket, hogy az új kisvállalkozási forma egyrészt szervezett keretek közé tereli majd az addigi, illegális munkahelyi maszekolásokat, másrészt pedig az itt keletkező plusznyereségek segítenek majd talpra állítani a veszteséges vállalatokat. Sorra alakultak a GMK-k az ország különböző üzemeiben. A legtöbb természetesen az adott vállalat infrastruktúráját és szerszámait használta, s csak a rendes, nyolcórás munkaidőn túl működhetett. Elvileg. Sokkal fontosabb viszont ennél, hogy a GMK-k élére annak a munkahelyi „menedzsmentnek” a tagjai álltak, akik így vagy úgy, de az üzemi, kerületi, városi, megyei pártvezetés tagjai is voltak egyben. Szóval tényleg valami fontos történt…

Megtartani a hatalmat

A pontos dátumot illetően nincs egyetértés, de az 1980-as évek közepére a hazai pártvezetés számára egyértelmű lett, hogy a magyarországi szocializmus válságba jutott, s megreformálhatatlan. A párt dokumentumai arról tanúskodnak, hogy az MSZMP vezetése csak 1985-ben kezdett – persze zárt körben – beszélni a rendszer javíthatatlanságáról és menthetetlenségéről. Pozsgay Imre ebben az évben a bonni magyar nagykövetségen nyíltan ki is mondta a szocializmus megreformálhatatlanságát nyugati újságírók előtt. Még Kádár János sem reménykedhetett. Azt, hogy a „játéknak vége”, Jacques de Larosiere, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) akkori vezérigazgatója már 1981-ben bejelentette neki egy bizalmas beszélgetésben. Vége, mert oly mértékben „sikerült” eladósítani Magyarországot, hogy annak át kell térnie a nyugati kapitalizmus irányítása alá, csak a díszletek maradhatnak meg a szocializmusból. Erről az epizódról Bogár László írt lapunkban nemrég. Téved, aki azt hiszi, hogy az MSZMP úgy érezte volna, csődbe jutott. Dehogy! Csak dacosabbá vált, s elhatározta, hogy jöjjön bármi, az élen marad.

Az a széles körben elterjedt vélekedés alakult ki mára, hogy az úgynevezett spontán privatizáció az 1988-ban hatályba lépett társasági törvénnyel kezdődött Magyarországon. Pozsgay Imre volt államminiszter is így látja, hozzátéve, hogy a törvényt nem Németh Miklós, a Központi Bizottság akkori gazdaságpolitikai titkára, hanem Sárközy Tamás, Németh tanácsadója „találta ki”. Grósz Károly mint a Minisztertanács elnöke támogatta a törvényt, Bogár László szerint ez is azt mutatja, hogy Grósz „sztálinista keményvonalassága” valójában csak üres legenda. Amikor a fehérterrorral riogatott, már akkor sem az ideo­lógiát, hanem az MSZMP hatalmát féltette. 

Pozsgay Imre állítja, ő tiltakozott a jogszabály ellen, s csak szigorú társadalmi felügyelet mellett tudta elképzelni a magánosítást.

Magától értetődött, hogy a folyamatban a vállalatok és a hozzájuk kapcsolódó pártszervezetek vezetői kaptak kulcsszerepet, elvégre ők rendelkeztek megfelelő összeköttetésekkel és információkkal. Először is részeikre bontották a régi vállalatokat, a sikeresebben működő egységeket kft.-kké alakították, ezekben pedig ők lettek a vezetők. Lehetőség nyílt arra is, hogy a meggazdagodó új menedzsment tulajdonjogilag is bevásárolja magát az átalakítások folytán születő cégekbe, oda irányítsa a papíron leamortizáltnak nyilvánított régi vállalati eszközöket. Ráadásul külföldi befektetőkkel is társulhattak, lényegében új, közös cégekké alakítva a magyar állami vállalatokat vagy azok „kicsemegézett” részeit. Tehették, mert Boros Imre közgazdász úgy véli, hogy nem volt valós vagyonértékelés, és nem létezett ennek kötelező számviteli rendje sem. Magyarán senki sem ellenőrizte a folyamatokat, a szó szoros értelmében szabad volt a vásár.

Az első körben kétszázötven állami vállalat esett a privatizációs roham áldozatává. Az MSZMP vezetése természetesen arra törekedett, hogy a vagyont a pártelit szerezze meg, úgy tekintett erre, mint a hatalommegtartás legfontosabb zálogára. Nem mellesleg az átszervezések következtében hirtelen megjelent Magyarországon a munkanélküliség jelensége is. Még nem tömegesen, de már nagyon is jól érzékelhetően. Jóllehet ezt ma is az Antall-kormány számlájára írja a kollektív társadalmi emlékezet, teljesen igazságtalanul.

Az elemzők megdöbbentek

Bár az 1988-ban hatályba lépő társasági törvény nyugtalanságot és kisebb felzúdulásokat okozott a közvéleményben, az 1989 tavaszán induló Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain érdemben nem kerültek terítékre gazdasági kérdések, így a spontán privatizáció ügye sem. Kónya Imre, a kerekasztal szülőatyja szerint az ellenzéki pártok és csoportok nem rendelkeztek hiteles információkkal a gazdaság állapotáról, így a spontán privatizációról sem, adatok nélkül pedig nem lehetett tárgyalni. A tárgyalások lényege amúgy is a rendszerváltás jogi feltételeinek megteremtése volt, ami önmagában is sok vitával járt.

Senki sem tudja pontosan, melyik nagyvállalat volt a spontán privatizáció első zsákmánya. Egyes elemzők a Medicort emlegetik. Tény, hogy az Állami Számvevőszék 1994-ben – más privatizációs ügyletek mellett – igencsak korrupciógyanúsnak vélte a Medicor privatizációját, amelynek eredeti, 1,6 milliárdos vagyona 1991-re az egyharmadára csökkent.

Bogár László közgazdász szerint egyébként harmincezermilliárdos vagyonnal rendelkezett (mai áron számolva) a magyar állam. A spontán privatizáció tízezermilliárdos kárt okozott, s ebből öt-hatezer milliárd forint nyomtalanul eltűnt. (Boros Imre szerint 1998-ig mai áron 250 milliárd dollárnyi vagyon áramlott ki összességében Magyarországról különféle offshore paradicsomokba.) Azt pedig ugyancsak Bogár László állítja, hogy a folyamat járulékos hatásai felmérhetetlenek, elég, ha csak arra gondolunk, hogy 1988-tól 1993-ig másfél millió munkahely szűnt meg hazánkban… Ez még akkor is riasztóan magas szám, ha tudjuk, hogy a spontán privatizáció „hivatalosan” csak 1990. március 1-jéig, az ÁVÜ, vagyis az Állami Vagyonügynökség megalakulásáig tartott.

Az új, illetve éppen alakuló magyar gazdasági szerkezetben feltűnő volt az MSZMP-s vagy az állampárthoz kapcsolódó tulajdonosok, üzletrészesek, menedzserek aránya. Joggal érezhette úgy az állampárt elitje 1989 végére, hogy lényegében megszerezte a gazdasági hatalmat, tehát átmentheti magát a parlamentáris demokráciába. Nem véletlen, hogy Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke szerette volna legalább két évvel kitolni az első szabad választások idejét – erről nemrég megjelent könyvében is megemlékezik –, ezalatt ugyanis a megszerzett gazdasági pozíciókat politikai pozí­ciókká lehetett volna konvertálni.

Ez nem sikerült, a folyamat – mármint a konvertálás – csak az 1994-es országgyűlési választásokra érett be, amelyek eredményeként az utódpárti MSZP alakíthatott kormányt. Hogy egy még tragikusabb privatizációs folyamatnak, a teljes állami vagyon kiárusításának nyisson utat. Ennek a mértékén, a 2000-es évek közepére beálló 10:90 százalékos állami és magánvagyon arányán azok a nyugati elemzők is megdöbbentek, akik egyébként a magyar állami vagyon olcsó felvásárlásában voltak érdekeltek.  

A tanácsosok jutaléka

A kérdés az, hogy mi történt a spontán privatizáció után maradt romokkal, kifosztott, veszteségesen működő vállalatrészekkel. Boros Imre szerint a kifosztott cégeket végigbombázta az ésszerűtlen csődtörvény és végképp letakarította az utat a külföldi piacfoglalók és befektetők előtt, akik olcsón vásárolhattak a felszámolási folyamatok során. Azt is Boros Imre mondja, hogy a spontán privatizált vagyon jelentős része nem is „működött”, nem hasznosult, azt végül külföldi vásárlóknak, befektetőknek vagy piacszerző üzleti köröknek játszották át a tulajdonosok, jó pénzért, illetve azért, hogy a külföldi cégektől hosszú lejáratú apanázsokat kapjanak, többnyire tanácsadói, tanácsosi címen.

A közgazdászprofesszor, Csath Magdolna szerint a spontán privatizációban szétesett, sőt szinte meg is semmisült az addigi, különben színes magyar ipar. Ez fájdalmas, sőt tragikus veszteség volt, amelynek következtében a híresen konstruktív magyar mérnöki gondolkodás, a műszaki értelmiség által képviselt szellemi kapacitás is gyors eróziónak indult.

Ahogy említettük, az ÁVÜ 1990. március 1-jei talpra állítása elvileg lezárta a spontán privatizáció folyamatát. Marinovich Endre, Antall József kabinetfőnöke úgy emlékezik, a miniszterelnök gyakran idézte a nagy brit privatizátor Margaret Thatchernek azt a mondását, hogy „magánosítani sok módszerrel lehet, egyféleképpen nem – jól”. Csekély vigaszként emlegette, hogy legalább nálunk privatizációs ügyekben nem folyt vér, ellentétben a németekkel, ahol a keletnémet vagyont privatizáló Treuhandanstalt vezetőjét Berlinben az utcán agyonlőtték.

Több fontos, égető kérdés is nyomta az első szabadon választott kormány vállát, akár a privatizációnál is nagyobb gondok. Például a több mint húszmilliárd dolláros államadósság. Mit lehetett volna kezdeni vele? Az adósságtörlesztés felfüggesztése rendkívül súlyos következményekkel járt volna, erre a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap magas rangú képviselői többször is figyelmeztették Antall Józsefet és kormányát.
Már az 1990-es években napvilágot láttak olyan írások a sajtóban, amelyek azt javasolták, dobjunk spongyát a spontán privatizáció időszakára és történéseire. Mert úgysem tudunk mást tenni, igazából a jogi eszközeink sincsenek meg az elszámoltatáshoz. A társadalom és a politikai elit döntő többsége elfogadta ezt az álláspontot, egérutat adva ezzel a Kapolyi Lászlóknak, Máté Lászlóknak s így tovább. Csakhogy pont a spontán privatizációban összegyűjtött „erőkből és energiákból” született meg az a baloldal, amely Gyurcsány Ferenc vezetésével ma is súlyos és felesleges teher Magyarország nyakán.