Aki a becsületet mutatta meg

A közép-európai történelemmel és benne a magyarral foglalkozó lengyel egyetemi tanárról tudni kell, hogy konspirációs tevékenységért a kommunista hatalom 1948-ban letartóztatta, s két évvel később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Nyolc év után, 1956. október 30-án, egészségi állapotára való tekintettel, ideiglenesen szabadlábra helyezték. (Elvileg egy év múlva vissza kellett volna mennie a börtönbe.) A Poznań melletti Wronki fegyházából szülőfaluja, Golbice felé tartva a poznańi pályaudvaron át kellett szállnia. A csatlakozásra várva kisétált a városba, ahol épp a magyar forradalmat éltető, piros-fehér-zöld zászlókat lobogtató tüntetőkbe ütközött. A börtönbeli elszigeteltség évei alatt nem jutott hozzá se sajtóhoz, se könyvekhez, hiszen jószerint még a levelezéstől és a látogatóktól is el volt tiltva, fogalma sem volt, mi történik odakint. Az eseményt a személye elleni ávós provokációnak tartotta, amelynek célja, hogy visszakerüljön a rácsok mögé, ezért azonnal elfutott az esemény közeléből. A háborús futárútjai, az emigráns lengyel kormány szolgálatában végzett bizalmas tevékenysége során soha nem rettent meg, ezúttal azonban, mint később bevallotta, életében először fogta el a félelem.

A Legfelsőbb Katonai Bíróság 1957 decemberében Felczakot tizenegy évi börtönre ítélte, elejtve a kémkedés vádját. Felczak elutasította, hogy rehabilitálják, mondván, hogy tényleg harcolt a kommunista rendszer ellen. Ezért pont annyi időre ítélték, amennyit már leült. A ha­- talom által megtűrt, nagy tekintélyű Henryk Wereszycki professzor hívta meg őt 1958 januárjában a Jagelló Egyetem Történeti Intézetébe tanársegédnek. Ha ő nincs, nem valószínű, hogy lehetősége lett volna újra nekivágni a történészpályának, s hogy harmadszor is nekifogjon doktorátusa megírásának. Az ekkor 42 éves – ebben a korban is még mindig csak egyszerű diplomával rendelkező történész – megjelenését a tudós társaságban sokan furcsállották, és a tény, hogy a második világháborús lengyel emigráns kormány egykori emisszáriusáról (teljhatalmú titkos megbízottjáról), katonai futáráról van szó, egy politikai fogolyról, aki szinte egyenesen a börtönből érkezett, nem mindennapi szenzációt váltott ki az egyetemi körökben. Mentorát, Wereszycki professzort a belügyi szervek folyamatosan nyomás alatt tartották, hogy szabaduljon meg tőle, de ő kitartott oltalmazottja mellett.

Felczak visszatért a magyar tematikához, és noha nem kapott útlevelet, hogy magyarországi archívumokban kutathasson, 1962-ben mégis sikerült megírnia az 1848 előtti magyar nemzetiségi politikáról készített doktori disszertációját, amelyhez a szükséges anyagokat mikrofilmekre másolva csempészték ki hozzá régi ismerősei. (A mű 1964-ben jelent meg, Wrocławban.) Egykori cellatársa, egy időközben rehabilitált magas rangú katonatiszt közbenjárására 1965-ben végre kiengedték Magyarországra, hogy anyagot gyűjthessen a magyar történelmet feldolgozó habilitációs munkájához. A gyűjtőút szakmai szempontból sikerrel járt, ám a döbbenet, ami az akkori Magyarországon érte, szinte kiütéssel ért fel. „Utamon ért néhány megindító pillanat. Úgy véltem, valamiképp így reagál az ember, aki egy időre elveszítette a szeme világát, majd egyszer csak visszanyerte azt. Annak emléke, amit sok évvel korábban látott, összevetve azzal, ami közben megváltozott, mélyen felkavaró volt” – írta egy akkori levelében. Az ő emlékezetében ugyanis egy másik Magyarország élt, nem az, amellyel találkozott. A hatvanas évek kezdetétől meginduló kádári „konszolidáció” azt eredményezte, hogy gyakorlatilag nem létezett az ellenállás semmiféle nyilvános formája, s mint tudjuk, a hatalommal szemben kritikus álláspontot elfoglaló értelmiségi csoportok majd csak az 1970-es évek derekától jelennek meg, de azok is szerény létszámúak és elszigeteltek. Felczak régi barátai, ismerősei bezárkóztak magánéletükbe, s különböző mértékű megalkuvásokkal igyekeztek karriert csinálni. Szívélyesen fogadták ugyan, segítettek is neki, de ha szóba került a közelmúlt, 1956 eseményei, akkor a hallgatás falába ütközött. Kovács István a következő szavakkal írja le ezt:

„Féltek büszkén mesélni róla, megvetéssel pedig nem volt bátorságuk. Átsiklottak fölötte, frázisokkal jöttek elő, mellébeszéltek. (…) A jellemtelen embereket Felczak ki nem állhatta. A romantikus lengyel hagyományokon nevelkedve, s azokhoz mindhalálig híven, a tudományos munkájához harmadízben hozzáfogó tudós, a negyven-valahány éves doktor, majd az ötven-egynéhány éves docens szemében a becsület volt a legnagyobb emberi érték. Véleménye szerint ez az egyik legnagyobb nemzeti kincs, amelyet őrizni kell. A hatvanas években Magyarországra tett utazása idején mellbe vágták azok a változások, amelyeket régebbi és újabb ismerősein látott: vagy elveszítették a sajátlelkűségüket, vagy az szörnyen deformálódott. Felczak ezek alapján alkotott képet az egész magyar társadalomról.”

Felczak ekkor elkeseredetten kijelentette: többé nem látogat Magyarországra, de ezt végül – mindannyiunk szerencséjére – nem tartotta be.

(…)

Felczak a kommunizmust teljesen elfogadhatatlannak tartotta, mivel úgy vélte, elpusztítja az embert. „Olyan feltételeket kell teremteni, hogy megőrizhessük a gerincünket, a jellemünket, a sajátlelkűségünket, a becsületünket. Ne higgye el senki, hogy azzal, ha belép a pártba, majd alkalma nyílik belülről megváltoztatni. Ez önámítás, féltevezető gondolkodás. Szeminaristáinak azt mondta: ha valamelyiktek belép a pártba, szóljatok, hogy soha többé ne tartsak vele kapcsolatot.”

Barátai a Duna mentén nagy elismeréssel fogadták Magyarország története című kötetét, amely 1966-ban jelent meg Wrocławban. Kovács Endre professzor, hazai recenzense Felczak monográfiáját a külföldi szerzők által Magyarország történelméről írt dolgozatok addigi legjobbjának ítélte, kiemelve objektivizmusát, mások pedig azt, hogy „magyar szívvel, lengyel lélekkel” közelíti meg témáját. Az a munkája, amelynek alapján 1969-ben sikeresen habilitált, az 1868-as horvát–magyar kiegyezésről szólt, és egy évvel később ugyancsak Wrocławban jelent meg.

Felczakot pártatlan hozzáállá­sáért sokan becsülték. Objektivitásának lényege az volt, hogy kezdettől fogva szerette ugyan Magyarországot és a magyarokat, mindazonáltal kritikus is tudott lenni velük szemben, és képes volt a velük egy államban élő nemzeti kisebbségek vagy nemzeti közösségek prizmáján át is szemlélni a történelmüket. Közép-Európa nemzeteivel foglalkozva nemegyszer hangot adott véleményének, amikor történetírásuk tanulmányozása során nacionalista felhangokkal találkozott.

(…)

1974-ben aztán – többek között Petneki Áron biztatására – mégiscsak elszánta magát egy újabb magyarországi látogatásra. Fél évet töltött hazánkban, ösztöndíjasként, új tudományos munkájára készülve, amely Jugoszlávia történelmével foglalkozott. Ekkoriban ismerkedett meg Petneki nemzedéktársai­val, nálánál egy egész nemzedékkel fiatalabb emberekkel, köztük a kultúrtörténész Kiss Gy. Csabával, valamint idősebb mentoraikkal, példaképeikkel. A polonista-történész Kovács Istvánt már 1972 óta ismerte. Egyre több időt töltött velük, s 1976-tól szinte minden nyáron és karácsonykor Budapestre látogatott, 1979-től pedig a Kovács család körében vendégeskedett. A kommunizmussal szemben kritikus álláspontot elfoglaló magyar értelmiségiekkel mind gyakrabban találkozott, ismeretségi köre bővült. S az az ember, aki a hatvanas évek derekán szinte összeomlott a magyarok lelkületének állapota miatt, elkezdte győzködni a magyar értelmiségieket, hogy nincs reménytelen helyzet, a magyar nemzet lelke él, és újjá fog születni. A „gulyáskommunizmus” éveiben sokan ugyanis úgy vélték, az ország lakosait többé nem lehet nemzetnek nevezni.(…)

Felczak ugyanez év decembe­rében, ismét Kovács István családjánál vendégeskedve, tíz-egynéhány magyar értelmiséginek tartott „szemináriumot”, amelynek keretében magyar barátainak felvázolta saját vízióját a történelemről, összefüggéseiről, igyekezvén rávezetni őket, hogy a história tanulságai­ra igenis lehet jövőt építeni, s nem csak Magyarország és Lengyelország vonatkozásában, hanem egész Közép-Európára érvényesen.

Tehetetlenséggel és pesszimizmussal átitatott, szomorú tekintetű beszélgetőtársait indulattal s egyben szeretettel „magyar Hamleteknek” nevezte, mivel óvakodtak a bátrabb politikai tevékenységtől. Ő azonban épp erre biztatta őket. Ekkoriban kötött ismeretséget olyan tudósokkal, mint Szegedy-Maszák Mihály, Jeszenszky Géza, Kósa László, és később komoly politikai szerepet vállaló emberekkel, mint például Für Lajos, Vásárhelyi Miklós, Csoóri Sándor, Szabad György vagy Göncz Árpád.

S a találkozások folytatódtak: Felczak rendszeresen járt Magyarországra, az Eötvös Kollégiumban szemináriumot tartott, itteni barátai, új ismerősei pedig gyakran látogatták meg őt Krakkóban. A lengyel „Osztályfőnök Úr” vagy „Atyai Történelemtanárunk”, ahogyan maguk közt nevezték, mindinkább hatott gondolkodásukra, viselkedésükre. Olyannyira, hogy talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a magyar nemzeti demokrata ellenzék formálásában Wacław Felczak szuggesztív személyiségének igen jelentős, valóban meghatározó szerepe volt.

Részlet a szerzőnek a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archí­- vum kiadásában megjelenés előtt álló tanulmánykötetéből