Történelem
Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében
A kegyelmi pillanat 1940-ben érkezett el, amikor két paranoid ember, Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc együtt ült a Csillagban
A Markó utcai fogház ma az 1974-ben létrejött Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektuma, ahol az intézet parancsnoksága működik. A II. objektum, a Gyorskocsi utcai börtön bejárata a Nagy Imre tér sarkához van közel, és sokan összetévesztik a budapesti rendőr-főkapitányság vizsgálati fogdájával, amelynek kapuja a Kacsa utcai sarok mellett nyílik. A Markó jelenlegi befogadóképessége százötvenhárom fő, a Gyorskocsié – ahol a nők vannak – kétszázkilencvennyolc, és a legnagyobb, a Maglódi utcai, nyolcszáz főre tervezett III. objektum, amelyet a köznyelv Venyigeként emleget, és előtte kontraszként ott nyüzsög a migráció minden rasszát felvonultató kőbányai piac. A Markót, a hirtelen nagyra nőtt főváros „előzetes házát” 1892. augusztus 1-jén adták át, így a ma már három börtönből álló Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet 2017-ben ünnepli fennállása százhuszonötödik évfordulóját.
Kis magyar börtönológia
Az Egy világváros három börtöne című kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) támogatásának köszönhetően született meg, s mint pályázati munka, a történelmi ismeretterjesztés műfajába tartozik. A közérthetőség szempontjából végig vigyáztam arra, hogy a Markó története ne csak a büntetés-végrehajtás honi történetébe, de a tágabb értelemben vett magyar történelembe is bele legyen ágyazva. Korszakolásom szokatlannak tűnhet. A boldog békeidők és a forradalmak után a Horthy-korszakot lényegében Károly király budaörsi csatavesztésével kezdem, és a magam „börtönológiai” szempontjából a német megszállás és a nyilas puccs közti időszakkal – a kormányzó bukásával – be is fejezem.
Ideológiai kötőanyag nélkül
A kegyelmi pillanat 1940-ben volt: két paranoid, Rákosi és Szálasi együtt ült a szegedi Csillagban. A koalíciós időszakkal és a népbírósággal visszatért a már elfeledett feudális vérpadkorszak – az elítélt testének és lelkének megtörése –, amelyre a koronát a nyílt, oroszos proletárdiktatúra fogja feltenni egészen 1963-ig. A „kádári békeidők” – majd harminc év – végül a semmibe futnak. A rendszerváltást követő negyedszázad hármas börtönéről megpróbáltam tárgyilagosan tényeket közölni, és lehetőleg nem ítélkezni. Egy kor ideológiai kötőanyag nélkül: szinte csak tévedéseket lehetne megfogalmazni. A kádárizmus és 2016 börtönvilága – elég elővenni a korabeli és a mai fotókat – mellbevágóan különbözik egymástól.
Apropó, börtön. Hivatalosan a börtön a szabadságvesztés-büntetés egyik fokozata – a középső –, amelyet a bíróság mond ki. A börtönnél szigorúbb fokozat a fegyház, az enyhébb a fogház büntetés, a köznyelv viszont mindhármat egyformán börtönnek nevezi. S bár a Markó és a Gyorskocsi is fogházként létesült, főként előzetesben lévő letartóztatottaknak, működésükre kezdettől fogva a szigorúbb, a börtönrezsim volt a jellemző. Nevük a királyság megszűnésével az egyesítésükig sokszor változott. A Markó volt Népbírósági Börtön, Budapesti Körzeti Börtön, és 1967-től Budapesti Büntetés-végrehajtási Intézet, a Gyorskocsi pedig Pestvidéki Fogház, Pestvidéki Börtön és Pestmegyei Büntetés-végrehajtási Intézet is.
Lelki apartheid
Hogy miért érdemes – mondhatni „hely- és üzemtörténeti”, pontosabban „börtönológiai” szempontokon túl – a börtönök történetével szélesebb, kortörténeti keretbe ágyazva is foglalatoskodni? Merő „rasszizmusból” Nelson Mandela, Dél-Afrika legismertebb hőse jut eszembe. Mandela huszonhét évet töltött börtönben, mert kiállt az emberi jogokért és azért, hogy Dél-Afrika ne posztgyarmati államalakulat, hanem szabad köztársaság legyen. „Azt mondják, addig nem ismerhetsz teljességében egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében” – jelentette ki.
A Markó, a Gyorskocsi és a Venyige történetei közbűntényesekkel, politikaiakkal és a börtönök személyzetével, az őrökkel – velük, az alvilágtól elválasztó belső limes gyakran lenézett védőivel – bepillantást adhatnak számunkra is, hogy milyenek egy nemzeti lélek sötét bugyrai. Sötétek, mint Dél-Afrikáé, csakhogy itt nálunk a faji elkülönülést, az apartheidet sokáig az osztályharc véres lelki és testi mechanizmusai jelentették.
S így jön a gonosz megtestesítőjeként a képbe Rákosi Mátyás is, aki – mindkét börtönünket megjárván – a magyar királyi bíróság előtt mondott védőbeszédében máig ható történeti narratívákat fogalmazott meg. Rákosi dagályos volt, de hipnotizált is, és külön nyelvezetet használt, de micsoda nyelvet! Narratívái a Dózsa-lázadásról, a történelmi középosztály és az arisztokrácia mulasztásairól, a Habsburgokkal folytatott több évszázados perünkről, Trianonról és a bethleni konszolidációról újra és újra felbukkannak történeti vitáinkban és a közvélekedésben. Csak épp a szerzőre nem emlékezünk, akinek osztályharcos szemlélete már nem is annyira kellemetlen a számunkra, mint inkább unalmas. Ezért aztán próbáltam kicsit utánozni kedvenc krónikásomat, „a magyarok országának pusztulásáról” író Szerémi Györgyöt, Szapolyai János káplánját, akinek köszönhetően az ország 16. századi vergődésének és bűneinek láncolatából annyi minden tanúságul fennmaradt. Ezt a krónikás hangot könyvemben a politikai foglyok történetei adják.
A szegedi fogház első lakói közt volt Gárdonyi, akit kétheti elzárásra ítéltek
Politikai foglyok a dualizmus idején
Rákosi Mátyás cellája
A dualizmus lelkisége megengedő volt, s talán épp a „státusfoglyokkal” való bánásmód volt az, ami a kor liberális szokásait a 20. század ideologikus államainak barbárságától a legszemléletesebben megkülönböztette. Az államfogház tündérkert, ahová még a vadlibák hangja is elér, ahogy ezt az egykor státusfogolyként Vácott raboskodó Krúdy Gyulánál olvashatjuk.
A Csemegi kódexben rögzített könnyített rezsim eleinte Vácott és az erdélyi Naszódon működött, aztán
Szegeden létesítettek államfogházat.
A váci intézet 1894-ben egy bérelt házból költözött át egy, a fegyházzal szemben lévő földszintes épületbe, a szegedit pedig 1890-ben a Vasas Szent Péter utcában nyitották meg a Csillagbörtön közelében, ahol húsz szoba lett kialakítva a távlatban is alig két tucatnyira tervezett „státusfoglyoknak”. Két látogatószoba és két fürdőszoba is volt, meg egy pihenőhelység jutott az őröknek. A szobákat cserépkályha fűtötte és gázlámpa világította, a főfelvigyázó pedig családostul egy kétszobás, földszintes házat kapott a fogház mellett. A kőbányai Gyűjtőfogházban is őriztek 1896-tól államfoglyokat „párviadal vétsége”, „sajtó útján elkövetett becsületsértés”, „királysértés”, „izgatás” és „nyomtatvány útján elkövetett nemzetiség ellenei gyűlölet” bűntette miatt, akiket külön törzskönyvben tartottak nyilván.
A Szegedi Napló 1890. május 1-jei számában tudósított az első státusfoglyok megérkezéséről, akiket a váci államfogház ellenőre kísért. Az urak a pályaudvarról a Tisza Szállóba mentek, hogy megebédeljenek, majd tiszteletüket tették Hatzinger Sándornál, a Csillagbörtön igazgatójánál: a Vasas Szent Péter utcai ház ugyanis az ő fennhatósága alá tartozott. Az első három „vendég” közül kettő párbajhős és egy nemzetiségi izgató volt: a híres Barczián János – Ion Bratianu –, aki a Limminatorin hasábjain hirdette a román irredentizmust.
Nem sokkal utánuk vonult be kétheti elzárásra Gárdonyi Géza, aki a Szegedi Híradóban kifigurázta Szeged egyik mulatós, nagyhangú bankárját. A bankár ügyvédje a tárgyaláson becsmérelni kezdte az író lapját, aminek párbaj és mindkettejükre kirótt tizennégy-tizennégy nap államfogház lett a vége. (Gárdonyi rossz vívó volt: a fején sérült meg a Sörház utcai kaszárnya vívótermében az első vérig menő küzdelemben.) A Vasas Szent Péter utcai házban és a Csillagban szerzett élményeiből, Az állami emberszelídítőben címmel, riportsorozatot írt, amelyben a rabmiséről is beszámolt. Az Egri Csillagok későbbi szerzőjének ez az eset sem vette el a kedvét a nyelveléstől és a párbajozástól: 1891 áprilisában kezdte meg újabb büntetését az államfogházban.
Két évvel később – huszonkilenc évesen – Bródy Sándor került ide – egy párbaj miatt. Neki már volt börtönélménye, hiszen alig hogy besorozták, tömlöcbe került, mert katonai feljebbvalóját pofon ütötte. Az észak-csehországi Josephstadt (Jozefov) várbörtönébe – amelyet még 1968 után is használtak elzárásra a szovjet csapatok – kerülve tüdővészt kapott. Nem volt mit tenni, pártfogói – Bródy akkor már megírta a Nyomor című regényét – Jókai Mórhoz fordultak. Ő meleg hangú levelet írt báró Edelsheim-Gyulai tábornokhoz, aki kegyelemben részesítette a fiatal írót, és örökre kidobatta a katonaságtól. Jókai szenvedélyesen érdeklődött a bűn és bűnhődés kisebb-nagyobb dolgai iránt, és többször megfordult témát és ihletet keresve a börtöneinkben. Végigjárta 1891-ben a Csillagot – egyik kísérője az ifjú Gárdonyi volt –, majd a Tisza Szállóban adott díszvacsorán a kor liberális felfogásának megfelelően a tósztnál a következőket mondta: „Ma tisztelt barátaimnak szíves kalauzolásával két intézetet néztem meg:
a kisdedóvót és a Csillagbörtönt.
A Csillagbörtönnek nyolcszáz tanítványa van, a kisdedóvónak nyolcvan… Ha a kisdedóvóba többen járnának, kevesebben kerülnének börtönbe…”
A Pesti Hírlapban is megemlékezett Jókai a Csillagról, mondván, hogy ott „mindenről gondoskodva van. Légfűtés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt van az a paradicsom, ahol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kígyó nélkül.”
Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből