Történelem

A szolgálat nem tisztelte a törvényt

A Dunagate-botrány azt mutatta, hogy az állampárt nem fogadja el a békés átmenetet – A megfigyelések tovább folytatódtak

Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. január 5-én tartott sajtótájékoztatót a Fidesz és az SZDSZ arról, hogy feljelentette a Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportfőnökségét.

tüntetők 20150105
A tüntetők Horváth István belügyminiszter lemondását követelték (Fotó: MTI - Demecs Zsolt)

Kirobbant a rendszerváltozás legnagyobb politikai botránya, a Dunagate-ügy, amelynek lényege, hogy napvilágra kerültek azok a bizonyítékok, amelyek szerint az állambiztonsági szolgálat akkor is folytatta az ellenzéki pártok megfigyelését és lehallgatását 1989-ben, amikor ez már törvénytelen volt. Ráadásul titokban folyamatosan zajlott a szolgálat iratanyagának és egyéb megfigyelési dokumentumainak a megsemmisítése is. A leleplezés kulcsfigurája Végvári József őrnagy, az úgynevezett Belső Biztonsági Csoportfőnökség tisztje volt.

A Dunagate pontosabb megértéséhez érdemes visszamenni 1989 kora nyarára. A Belügyminisztérium olyan új instrukciókat kapott ugyanis az ország vezetésétől, amelyek az állambiztonsági munkát is érintették. E szerint a szolgálat ettől kezdve nem lehet az eltérő politikai, ideológiai nézetek elleni harc eszköze, fő feladata ezentúl a nemzet biztonságának védelme. Fontos politikai fejlemények jellemzik a következő időszakot. Lezajlottak a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, megszületett a felek közötti megállapodás, ennek értelmében a régi Országgyűlés meghozta az átalakuláshoz szükséges törvényeket, létrejött az MSZP, és 1989. október 23-án hatályba lépett a módosított alkotmány. Ettől kezdve a politikai pártok és a civilszervezetek titkos eszközökkel történő ellenőrzése, a róluk való állambiztonsági adatgyűjtés – ideértve a lehallgatást is – törvénysértőnek számított.

Belügyi vezetők arról is nyilatkoztak ezekben a hetekben, hogy az állampárt már nem ellenőrzi és nem is irányítja közvetlen módon a rendőrség, illetve a szolgálatok, így a hármas főcsoportfőnökség munkáját sem. Ez egyébként megfelelt annak a törekvésnek, amellyel Németh Miklós, a minisztertanács elnöke igyekezett szétválasztani a pártot és a kormányt, nemcsak önállóságot, de nagyobb súlyt is biztosítva ezzel az utóbbinak. Elvben tehát minden feltétel adott volt az első szabad választásokra való felkészüléshez, a pártok immár nyugodtan tevékenykedhettek, kampányolhattak. Csakhogy 1989. december 24-én, a Hősök terén tartott ökumenikus karácsonyi istentiszteleten különös dolog történt. A belbiztonsági szolgálat egyik tisztje, Végvári József őrnagy kapcsolatba lépett egy akkori MDF-es politikussal, Roszik Gábor lelkésszel, és arról számolt be neki, hogy az állambiztonság továbbra is megfigyelés alatt tartja az ellenzéki pártokat, illetve épp ebben az időszakban semmisíti meg a megfigyelésekről keletkezett iratokat más, fontos dokumentumokkal együtt. Roszik a Fekete Dobozhoz irányította.

Egy nappal később, mint a belbiztonsági szolgálat soros ügyeletese, Végvári őrnagy kalandos körülmények között becsempészte a Fekete Doboz „forgatócsoportját” az egyébként szigorúan őrzött belügyi irattárba, ahol a kétfős stáb leleplező erejű felvételeket készített. Mi motiválta Végvári Józsefet? Az őrnagy többször is elmondta már, hogy 1985-ben Budapesten rendezték meg az Európai Kulturális Fórumot, amely a Helsinki Záróokmány folytatása és megerősítése volt. Ami ott történt, az végképp kétségeket ébresztett benne a fennálló rendszerrel szemben, s úgy gondolta, maximum tíz éve lehet hátra Magyarországon a szocializmusnak.

Ment tovább a munka

Végvári őrnagy már jóval 1989 karácsonya előtt is kereste a lehetőséget arra, hogy feltárja a csoportfőnökségen zajló visszás dolgokat. Az állambiztonság minden korábbinál keményebben dolgozott az 1980-as években, de 1988-ban és 1989-ben, ha lehet, még fokozottabb tempóban. (Kutrucz Katalintól, az ÁBTL főigazgató-helyettesétől tudjuk, hogy a III/III-as csoportfőnökség még 1989 decemberében is szervezett be ügynököket!) Úgy tudni, a szervezeten belül többen is furcsállták 1989 októbere után, hogy a munka – tartalmát és formáját tekintve – éppúgy zajlik, mint régen, noha ez akkor már törvényellenes volt. A kétkedők azt a választ kapták a vezetőktől, hogy dolgozzanak csak tovább, a párt majd megvédi őket.

A Fekete Doboz filmjét 1990. január 5-én a nyilvánosság előtt levetítették, s ez csak növelte a botrány hatását. A botrányét, amelyben a törvénytelen megfigyelés mellett a dokumentumok titkos megsemmisítése is fontos szerepet kapott. Ellenzéki politikusok már akkor felvetették, hogy az iratok, dokumentumok jelentős részéről nyilvánvalóan másolatokat is készített a szolgálat, sőt mikrofilmen is rögzítette a fontosabb anyagokat. Ezeknek a sorsáról azonban semmit sem lehetett tudni. (S ez így van máig is…) A botrány kirobbanásakor Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke elhatárolódott a belbiztonsági szolgálatnál történt törvénytelenségektől. Erről tavaly ősszel megjelent könyvében is ír, kiemelve, hogy Kis János SZDSZ-es és Fodor Gábor akkor még fideszes képviselő személyesen is megkereste őt az ügyben. Nekik is azt mondta, hogy semmit sem tud a szolgálat törvénysértéseiről.

Horváth István, az akkori belügyminiszter kezdetben határozottan cáfolta a vádakat. Aztán mégis vizsgálatot indított az ügyben, ennek eredményét azonban titkosították. Vizsgálódott egy sebtétben létrehozott parlamenti bizottság is, ennek nyomán született meg az a törvény 1990 januárjában, amely megszüntette a III/III-as csoportfőnökséget. Több mai elemző szerint ebben az a furcsa, hogy az állambiztonsági munkában szintén fontos szerepet játszó III/II-es csoportfőnökség azonban megtarthatta korábbi apparátusát, és tovább működhetett.

Távozik a miniszter

Természetes, hogy Németh Miklós és vele együtt több, állami, kormányzati funkcióban levő szocialista reformer is szabadulni szeretett volna az ügy egészétől. Pozsgay Imre akkori államminiszter például hangsúlyozta, hogy ő már a NEKA-tárgyalások alatt javasolta egy új állambiztonsági törvény mielőbbi megalkotását, a felvetést azonban többen is mellékvágányra terelték. A botrány elsőnek Horváth István belügyminisztert és helyettesét, az állambiztonsági munkáért felelős Pallagi Ferencet sodorta el, ők 1990. január 23-án lemondtak. Úgy tűnt, ezzel sikerült csillapítani a társadalom és a politikai ellenzék jogos felháborodását. Még akkor is, ha Horváth István utódja az a Gál Zoltán lett, aki belügyminisztériumi államtitkár volt addig, elvileg tehát neki is ismernie kellett a hármas főcsoportfőnökség munkáját és jelentéseit. Azt, hogy ki és milyen jelentéseket kapott meg, a mai napig sem tisztázott.

Pallagi Ferenc például úgy nyilatkozott annak idején, hogy a belső elhárítás egyrészt csak arra törekedett munkájával, hogy biztonságban, provokációk nélkül folyjanak le a különféle pártok gyűlései, tömegrendezvényei, tevékenységüket ne zavarja semmi sem.

Az ezzel kapcsolatos jelentések pedig csak egy szűk, mondhatni „szakmai körben” forogtak. Még a belügyminiszter sem látta ezeket. Horváth József csoportfőnök viszont azt mondta később, hogy az 1989. október 23. után keletkezett állambiztonsági jelentéseket az ideiglenes köztársasági elnök, a miniszterelnök, az államminiszter és persze a belügyminiszter is megkapta. A Dunagate-nek különös módon nem lett érdemleges folytatása. Még a belbiztonsági szolgálat, a III/III-as csoportfőnökség törvény általi megszüntetését sem tartja annak senki. Végvári József szerint a szervezet egyébként is tovább működött, persze más néven, és működik ma is, az őrnagy úgy véli, mindig is szükség lesz rá az alkotmányvédelmi, nemzetbiztonsági munkában. A közelgő országgyűlési választások elhomályosították a Dunagate jelentőségét, igaz, senki sem vizsgálta, hogy a botránynak milyen szerepe lehetett a végeredmény kialakulásában.

Végvári Józsefet az ügy kipattanásakor azonnal felfüggesztette a parancsnoka, sőt negyvenhét évesen nyugdíjba küldte, s egyben feljelentést is tett ellene államtitoksértés címén. A Belügyminisztérium azt is a szemére vetette, hogy elsősorban a feletteseit vagy a Katonai Ügyészséget, netán valamilyen más hivatalos szervet kellett volna megkeresnie, de ő rögtön a politikai ellenzékhez fordult. A belbiztonsági szolgálat kollektívája visszautasította a csoportfőnökséget ért vádakat. A nagy védekezésben és magyarázkodásban még az is elhangzott, hogy már egy 1970-es miniszteri parancs is arra utasította az állambiztonsági szolgálatot, hogy ne üldözze a másként gondolkodókat.

Három megrovás

Az őrnagy félt. Volt kollégái árulónak tartották, Horváth István belügyminiszter még a posztján volt, amikor nyilvánosan üzent az állambiztonsági szolgálat tagjainak, hogy ne súlyosbítsák a bajt valamilyen meggondolatlan cselekedettel. Magyarán, ne bántsák Végvári Józsefet. Az őrnagy később a törvény színe elé került, a katonai bíróság megrovásban részesítette. Akárcsak Pallagi Ferencet, egykori belügyminiszter-helyettest és Horváth József csoportfőnököt. Mindhárman megrovást kaptak.

Változtak az idők, Végvári Józsefet 2010-ben végül kitüntették a Köztársasági Érdemrend középkeresztjével a jogállamiság megteremtésében játszott szerepéért. Különös fricskája a sorsnak, hogy ugyancsak ekkor kapott kitüntetést az a Kaposvári Bertalan is, aki mint katonai bíró, Végvárit megrovásban részesítette.

A Dunagate nem zárult le. Az eltelt huszonöt évben kutatók, történészek számos, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó értelmezésben írtak és beszéltek róla. Az egyik változat szerint Végvári József felsőbb utasításra cselekedett. Mások idegen szolgálatok befolyását vélik felfedezni az ügyben, de van olyan változat is, mely szerint a III/III-as csoportfőnökség beáldozásával mentette át a pártállami hatalom az állambiztonsági szervezet többi részlegét, egy másik verzió pedig azt feltételezi, hogy az üggyel az akkor esedékes harminc-harmincöt százalékos élelmiszerár-emelésről szerette volna elterelni a figyelmet a kormány, hogy az ne rontsa az MSZP esélyeit a közelgő választásokon.

Végvári József továbbra is azt állítja, hogy amit tett, az egyéni akció volt. Egyébként ma is titoktartás kötelezi. Ám jelezte, ha feloldanák ez alól, elmondaná, hogy mi is készült itt akkoriban a színfalak mögött, 1989-ben.