Történelem
A per, amelyre szüksége volt Kádárnak
A Tóth Ilona elleni koncepciós eljárással azt üzente a rendszer a világnak, hogy az 1956-os felkelés a bűnözők forradalma volt
Másfelől pedig Kádár ezzel a perrel akarta megrajzolni a Nyugat számára a magyar forradalom profilját, bemutatni brutalitását, kegyetlenségét, mondván, itt még az orvosok is öltek.
Az igazságszolgáltatás tizenöt esztendeje rehabilitálta az 1957-ben koncepciós perben halálra ítélt és felakasztott Tóth Ilonát, és a történészszakma tagjainak nagy része is bizonyítva látja ártatlanságát. A balliberális média továbbra is kétértelmű utalásokat tesz Tóth Ilona személyével kapcsolatosan. Mintha mégis igaz lenne a forradalom brutalitása, azaz a magyar nép hajlama a bűnre és a kegyetlenségre…
Tóth Ilona a gimnáziumi éveiben még DISZ-titkár volt. Ám 1956 októberében mint egyetemista a forradalom oldalára állt. Orvostanhallgatóként segíteni akarta a felkelőket, így lett végül a budapesti Domonkos utcai ideiglenes kórház vezetője. A forradalom leverése után, november 11-én csatlakozott az illegális ellenállási mozgalomhoz, röpcédulákat készített, és segített az Élünk című lap szerkesztésében. November 20-án tartóztatták le a kórházban két társával együtt. Több kutató szerint az ellenállási mozgalomban való tevékenysége miatt fogta le őt a karhatalom. Feltehető azonban, hogy valóban gyilkosság történt ekkoriban a kórházban, de az esetet kezdetben nem hozta összefüggésbe Tóth Ilonával a rendőrség. Nem sokkal később azonban felismerte, hogy miféle propaganda- és önigazolási lehetőséget kínál a kádári bosszú számára egy fiatal forradalmár orvostanhallgató gyilkossági ügye. Úgy tudni, Kádár János már a nyolcvanas években azt mesélte Grósz Károlynak, hogy az 1956 utáni elszámoltatásban a pereket és az ítéleteket mindig az igazságügyre bízta. Csak egy orvosnő esetében szólt bele a dolgok menetébe, aki valami vizes vagy vegyszeres injekcióval gyilkolt…
A Tóth Ilona elleni eljárás, beleértve a tanúvallomásokat is, hemzsegett a logikai ellentmondásoktól, képtelenségektől. Nem mellesleg a KGB rezidensei is részt vettek a kihallgatásokban, ezt igazolja néhány megmaradt, orosz nyelvű dokumentum. Tóth Ilonát megkínozták, illetve több jel is utalt arra, hogy egy Evipán nevű gyógyszerrel manipulálták a tudatát. A vád szerint Tóth Ilona a kórházban megölte Kollár István rakodómunkást, mert az ÁVH beépült ügynökének vélte. Először benzin-, majd morfiuminjekciókkal akart végezni vele, de amikor látta, hogy nem jár sikerrel, szíven szúrta. (A bírósági eljárásban szinte semmilyen szerepet nem kapott az a tény például, hogy a korabeli kórbonctani vizsgálat semmilyen szermaradványt sem talált a holttestben. Mint ahogy a szúrásra használt késen sem voltak vérmaradványok.) A bizonyítékok és a zavaros, egymásnak ellentmondó tanúvallomások háttérbe szorultak a perben, Tóth Ilona ugyanis „bevallotta bestiális tettét”, végül kizárólag az ő beismerésén alapult a per és az ítélet is. M. Kiss Sándor és Kiss Réka történészek ízekre szedték az egész eljárást Jelenczki István dokumentumfilmjében, a Tisztítótűz tetején álltunk című alkotásban, de A csalogány elszállt című könyvükben is. Igen kritikus hangvételű kötetet írt a Tóth Ilona elleni eljárásról Jobbágyi Gábor jogász, egyetemi tanár is. Mindezekből is látni, hogy a per megdöbbentő lenyomata lett a kádári bosszúnak, amelyben düh és indulat keveredett hideg számítással és spekulációval.
Ma sem tudni, miért volt szinte végig „beismerésben” a per folyamán Tóth Ilona. Egyes kutatók szerint azzal zsarolták a huszonéves medikát a hatóságok, hogy ha nem vállalja a beismerést, akkor a forradalom prostituáltjaként mutatják be őt a közvéleménynek. Mások úgy vélik, Tóth Ilona összezavarodott, azt hitte, hogy a beismeréssel megmentheti az ellenállási mozgalom több tagját is. Megint mások szerint viszont Evipán, vagy valamilyen modernebb szovjet pszichotrop szer hatása alatt vállalta magára a gyilkosságot. A beismerésnek mindenesetre hosszú távú következményei is lettek, a szocializmus éveiben legendák újabb és újabb rétege rakódott Tóth Ilona ügyére. A pártpropaganda 1966-ban például olyan híreszteléseket indított útjukra, amelyek szerint az ellenforradalmár „orvosnő” krematóriumban égette el áldozatait, a maradványaikat pedig a Dunába szórta. De még az 1980-as évek végén is téma volt a párt Központi Bizottságában Tóth Ilona állítólagos kegyetlensége, nyilván abban az összefüggésben, hogy ilyesmire lehet számítani, ha az MSZMP kiengedi a hatalmat a kezéből. Mindezek után, 1990-ben, a Legfelsőbb Bíróság elutasította Tóth Ilona testvérének semmisségi kérelmét. Sőt, még az első Orbán-kormány idején is azt mondta Dávid Ibolya akkori igazságügyi miniszter, hogy Tóth Ilona rehabilitálása „nem olyan egyszerű eset”. Csak 2000-ben, a negyedik semmisségi törvénnyel rehabilitálták a medikát jogi értelemben.
Egyre többször fordul elő, hogy egyes történészek visszanyúlnak korabeli, ügyészségi, bírósági dokumentumokhoz, illetve a népbíróságok anyagaihoz, és hitelesnek tekintik a tartalmukat, szakmai vitákban is hivatkoznak rájuk. Jóllehet többek között pont a Tóth Ilona-ügy iratai mutatják, mennyi ellentmondáson és valótlanságon verekedték át magukat annak idején a vádlók és a bíróságok, csak azért, hogy a végén valamilyen „példás”, politikailag motivált ítéletet hozhassanak.
Van egy lazán körvonalazható történészi iskola, amely azt vallja például 1956 kapcsán, hogy a forradalmat az akkori reformkommunisták csinálták. A fegyveres felkelők, vagyis az utcán küzdő fiatalok, a pesti srácok viszont tönkretették azokat a politikai eredményeket, amiket a reformkommunisták elértek. Tóth Ilona mártíriumát is vitatják egyes idesorolható kutatók. Eörsi László történész ismert például arról az álláspontjáról, hogy Tóth Ilona nem koncepciós per áldozata lett. A kutató úgy véli, 1956 után már nem is voltak koncepciós perek Magyarországon, s ugyan mi szüksége lett volna a Kádár- rendszernek egy Tóth Ilona elleni koncepciós eljárásra. Nem Eörsi László az egyetlen, aki valósnak tekinti Tóth Ilona beismerő vallomását, a perben előforduló logikátlanságokért pedig a jegyzőkönyvi elírásokat hibáztatja.
M. Kiss Sándor, a forradalom ismert kutatója írt könyvet nemrég Csalogány-vadászok címmel Tóth Ilona ügyéről. A könyv a tervek szerint a közeljövőben jelenik meg, anyaga minden eddiginél széles körűbb kutatásokon alapul. Nem egyes történészi köröket, kutatói eredményeket akar cáfolni vagy megerősíteni, hanem azt a tisztességet akarja megadni a huszonnégy évesen kivégzett Tóth Ilonának, amit még huszonöt évvel a rendszerváltozás után is el-elvitatnak tőle egyesek. Azzal a hátsó gondolattal, hogy hátha Tóth Ilona ügyével is fenntartható a magyarságról mint bűnös népről kreált, napjainkban is divatos politikai látlelet.