A megnyert és elveszített ütközet

A waterlooi csata William Sadler festményén (Forrás: Wikipédia)

A francia császár sorsát megpecsételő kilencórás gigászi ütközet legfontosabb mozzanatait mától vasárnapig újrajátsszák mintegy ötezer, korhű jelmezbe öltözött katona részvételével, s a bicentenáriumi rendezvényekre az érintett európai uralkodóházak tagjai és a csatában fontos szerepet játszó egykori tábornokok leszármazottai mellett legalább kétszázezer látogatót várnak.

„Azt hitték, megtört. Azt hitték, mindörökre leverték a zsarnokot, aki két évtizeden át pusztította Európát. De ő túljárt az eszükön! Ama béke első tavaszának egy őrizetlen pillanatában átcsúszott fogsága korlátai alatt, és visszatért Franciaországba. Újra magasba emelte a sasokat és a birodalmat, s csatára készült.” Így kezdődik Iain Gale Waterloo négy napja című, tíz éve megjelent izgalmas történelmi regénye, amely tovább gyarapította a hadtörténet alighanem legbővebb irodalmával rendelkező csatájának legendáriumát. A regény az utolsó napóleoni hadjárat négy napját meséli el alulnézetből, a katonák szemszögéből, s a maga részéről ugyanúgy megpróbálja megtalálni a választ az elmúlt kétszáz év alatt oly sokszor feltett – történészek, írók, katonák, politikusok sokasága által újra és újra körüljárt, elemzett, de megnyugtatóan igazából máig le nem zárt – kérdésre, hogy miért vesztette el Napóleon, és miért nyerte meg Wellington a waterlooi csatát. Nézzük hát, miért.

Eső, sár vagy árulás?

Az egyik leghíresebb francia író, Victor Hugo, akinek édesapja tábornokként szolgált Napóleon hadsere­gében, a Nyomorultak című romantikus regényében egy hosszú fejezetet szentel a „waterlooi talány” megfejtésének. Lenyűgöző, egyben elgondolkodtató okfejtése szerint a hidegvérűen, precízen számító, óvatos brit hadvezér, Wellington herceg és a harci művészet lángeszű, virtuóz, vakhitű-vakmerő titánja, Napóleon császár párviadalát az döntötte el, hogy mind a ketten vártak valakit, és nem a zseninek, hanem a számítónak lett szerencséje: „Napóleon Grouchyt várta; nem jött. Wellington Blüchert várta; megjött.” Hugo szerint Waterloo elsőrangú csata, amelyet másodrangú hadvezér nyert meg a véletlenek tüneményes játékának köszönhetően. „Éjszakai eső, Hougomont fala, Ohain mélyútja, Grouchy nem hallja az ágyúdörgést, Napóleont megtéveszti a vezetője, Bülow-t felvilágosítja a vezetője; ez az egész összeomlás csodálatos.” Szerinte, ha az 1815. június 18-ra virradó éjszakán nem esett volna az eső, Európa jövője másként alakul, mert a felázott, sártengerré vált talajon Napóleon többórás késedelemmel, csak fél tizenkettőkor tudta elkezdeni a csatát, így a porosz fővezér, Blücher időt nyert arra, hogy hadseregével a franciák által szorongatott szövetségese segítségére siessen.

A nagy képzelő- és kifejezőerővel megáldott romantikus regényíró nyilván a hadvezér-császár gondolatmenetét és magyarázatát követte, hiszen Napóleon már 1815. június 18-a estéjén, a halottak és sebesültek tíz­ezrei által borított véres csatatérről távozva azon töprengett, hogy miként juthatott idáig a dolog. Okolta az előző napi, éjszakai nagy esőt és a sarat, ami miatt nem tudta néhány órával korábban elkezdeni a csatát, meg kellett várnia, amíg világhírű tüzérségét – minden csataterve kulcselemét – mozgatni tudja a felszáradt talajon. De ő is tudta, hogy nem csak a sárral volt baj. Azért, hogy „az utolsó pillanatban kisiklott a kezéből a biztos győzelem”, tábornokait is okolta, főként Ney és Grouchy marsallt, tovább Soult vezérkari főnököt, akik szerinte elárulták őt. S persze a poroszokat is hibáztatta, akiket hiába vert meg két nappal korábban a ligny-i csatában, az ősz porosz vezértábornagy, Blücher – bár leesett a lováról, és megsérült – nem adta fel a küzdelmet, kicselezte az őt üldöző Grouchy harmincezer fős hadtestét, és Wellington sürgetésére seregével erőltetett menetben a waterlooi csatatérre sietett, ahol június 18-án alkonyatkor megadta a kegyelemdöfést a két tűz közé szorult és a hosszú, véres csatában kimerült Grande Armée-nak.

Grouchyra és Blücherre várva

Az 1815. június 18-i csata, amely a franciák totális vereségével végződött, valójában nem Waterloonál, hanem a Brüsszeltől alig húsz kilométerre délre fekvő kis falu közelében, a Mont St. Jean fennsíkon és az előtte elterülő hullámos emelkedőn zajlott le. A csata neveként Wellington herceg az addig jelentéktelen települést választotta, mert annak fogadójában töltötte el a sorsdöntő összecsapás előtti éjszakát, s ott írta meg a következő éjszakán Londonba küldött győzelmi jelentését. A két szemben álló hadsereg mind létszámát (nagyjából hetven-, illetve nyolcvanezer), mind tüzérségét (240–250 ágyú) tekintve hasonló nagyságú volt, ám a támadó franciákkal szemben Wellington – brit, német, belga, holland, spanyol és portugál csapatokból álló – szövetséges hadserege kedvezőbb harcászati pozíciókat foglalt el a domb gerincén és a hozzá vezető emelkedőn álló, megerősített épületegyüttesekben. A francia seregeket Spanyolországban többször nagyon megverő és onnan 1813 végére kiszorító brit tábornok csataterve egyszerű volt: a precízen kialakított, kedvező hadállást védeni és tartani minden erővel, mindenáron, mindaddig, amíg a porosz hadsereg a csatatérre érkezik, és oldalba támadja a franciákat.

A völgy túloldalán álló Napóleon pedig azt tervezte, hogy félelmetes tüzérségével iszonyú tüzet zúdít a britekre, majd a lovasság és a gyalogság közvetlen frontális támadást indít Wellington dombgerincen elhelyezkedő centruma ellen, s az áttörés után egyenesen nekik masíroz a győzhetetlen Gárdája élén. Haditerve kulcseleme volt, hogy a két napja megvert poroszok üldözésére küldött, de általa a nap folyamán többször futár útján visszaparancsolt Grouchy marsall harmincezres hadteste idejében visszatér a csatatérre, és egyesült erővel harapófogóba zárják Wellington derékhadát. Először azonban a két szárnyon figyelemelterelő támadást indít, hogy összezavarja a szövetségeseket, akik közül a belga és a holland csapatok harci erejét nem sokra tartotta. Mindkét haditerv gyengéje az volt, hogy egy harmadik tényezőtől – Blücher, illetve Grouchy seregétől – várta a győzelem kivívását. Igaz, Napóleon valójában azzal is megelégedett volna, ha marsallja távol tartja a csatatértől a poroszokat, így a csata előtt kilencven százalékra becsülte a francia győzelem esélyét.

A francia tüzérség nagy ütege dél előtt fél órával ágyútüzet zúdított a gerincen álló ellenséges állásokra, s bár a golyók többsége a Wellington parancsára lefeküdt katonák felett zúgott el, a fekvő gyalogság felett felrobbanó francia aknák halálos, forró fémesővel árasztották el őket. A brit fővezér mégsem engedte az ágyútűz viszonzását, mert a lőszert a francia gyalogság számára tartogatta. Az nemsokára rohamra is indult az emelkedőn felfelé, ám a tizenhatezer emberből álló oszlopokba széles réseket vágott a szövetséges tüzérség golyó- és kartácstüze, s amikor a franciák felértek a gerincre, az addig fekvő brit és német muskétások talpra álltak, és közvetlen közelről több gyilkos sortüzet zúdítottak rájuk, majd a kiváló brit nehézlovasság segítségével lenyomták az alaposan megtépázott francia gyalogságot a gerincről. Ezután az egész szövetséges vonal hátrahúzódott a gerinc mögé, ahol újra lefektették a gyalogságot, várva a francia lovasság támadását. Közben a franciák a két szárnyon is sikertelenül próbálták elfoglalni a megerősített és keményen védett épületeket, így nem tudták bekeríteni a centrumban elhelyezkedő főerőt. Délután négy óra tájban Napóleon észrevette, hogy kelet felől nem Grouchy, hanem a poroszok közelednek, ezért egy tízezres hadtestet küldött ellenük, s újra üzenetet küldött Grouchynak, hogy azonnal vonuljon a segítségükre. Mégsem várta meg, míg a harmincezer fős seregrész megérkezik, hanem parancsot adott a teljes francia lovasság támadására Wellington főerői ellen, és Ney marsallt bízta meg a roham vezetésével. Hiába figyelmezette Soult marsall, hogy a négyzetekben felálló brit gyalogságot a lovasság nem tudja szétzúzni, a császár nem hallgatott rá, mert nyolc évvel azelőtt a kelet-poroszországi Eylaunál a francia lovasságnak sikerült áttörnie az orosz–porosz arcvonalat, és a nehezen kivívott, véres győzelemben Murat és Ney marsall játszotta a főszerepet. Most, a waterlooi csatában tehát Michel Neynek, Moszkva hercegének ötezer lovassal meg kellett ismételnie az eylaui haditettet, le kellett söpörnie a gerincről az ellenséges centrumot, hogy behatolhasson a tüzérség, és utána jött volna fel a Gárda Napóleonnal az élén, hogy megadja a szövetségeseknek a kegyelemdöfést. A tényleg fergeteges lovasrohamot azonban a britek iszonyú erejű kartácstüze megállította, és a tökéletesen megformált üreges négyzetekbe állt, sakktáblaszerűen elrendezett muskétás-szuronyos gyalogság fokozatosan felőrölte a francia elitlovasságot. Igaz, a franciák részgyőzelmet értek el a csatatér jobb szárnyán, ezért hét óra tájban Napóleon újabb rohamra parancsolta Neyt, hogy megtörje az ellenség centrumát, mert azt remélte, hogy a már kimerült britek nem tudnak kitartani a porosz főerők megérkezéséig. Ekkortájt mondta azt Wellington az embereinek: „Adná Isten, hogy már itt lenne az éjszaka vagy Blücher!”, és neki lett szerencséje.

Az utolsó roham

Fél nyolc tájban Ney marsall a rettenthetetlen Gárda élére állva a lovastüzérség támogatásával megindult az emelkedőn az utolsó rohamra, ám ahogy a gerincre felmasírozott a több ezer francia katona, a szövetséges tüzérség és a négyzetekbe állt brit elitgyalogság pusztító ágyú- és kartácstüzet zúdított rájuk, s úgy hullottak az addig mindent kibírt, legyőzhetetlen medvebőrsüveges gárdisták, mint a legyek. Nemsokára megtörtént az, ami azelőtt soha: a Császári Gárda – a Grande Armée legmagasabb presztízsű egysége – hátrálni kezdett, visszavonult a gerincről, a britek pedig lezúdultak, és üldözőbe vették a felbomlott és rövidesen fejveszetten menekülő francia egységeket, miközben kelet felől a poroszok támadtak rájuk, s az addigi egyenlő felek küzdelme egyoldalú mészárlásba csapott át. Mire a nap lement, a sorsdöntő csata véget ért, Napóleon elindult Párizs felé, kilenc óra tájban pedig Wellington és Blücher találkozott a csatatéren, hogy megünnepelje a nagy győzelmet.

Mi lett volna, ha kétszáz éve azon a borús vasárnapi késő délután nem a porosz hadsereg, hanem Grouchy harmincezer katonája érkezik meg a Mont St. Jean-i domb elé, ahogy Napóleon várta és remélte? Akkor valószínűleg ő nyeri meg a waterlooi csatát, de az pirruszi győzelem lett volna. A háborút és hatalmát mindenképpen elvesztette, mert a szövetséges nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Poroszország és az Osztrák Császárság – hatszázezer katonát indítottak ellene, s a többszörös túlerővel szemben az újkor legnagyobb katonai zsenije sem tudta volna a Franciaországra zúduló lavinát megállítani...

A kilenc hónapig tartó bécsi kongresszus záróakkordjaként 1815. június 9-én a nyolc legfontosabb szövetséges hatalomból hét megbízottja aláírta a történelmi egyezményt, amely a napóleoni utáni, új európai rend sarkköve lett egy évszázadra. Kilenc nappal később pedig a napóleoni „csodálatos kaland” – a száznapos intermezzo után – végleg véget ért Waterloonál.

Franciák – Fusson, ki merre lát!

„Hougoumont-tól Planchenoit-ig mindenütt legázolják, aprítják, szétkergetik a császári sereget. A franciák mindenütt beszüntetik a harcot, meghátrálnak és menekülnek. Vége… Újabb kiáltás fut végig a »komor síkságon«, az utolsó és a legszörnyűbb: – Fusson, ki merre lát! (…) Leszáll az éjszaka a csatatérre. A Császár a gárda 1. gránátosezredének egyik négyszögében talált menedéket. Napóleon három haditénnyel: Toulonnal, vendémiaire-rel és Arcoléval vonult be a történelembe. Milyen szépen fejeződne be a legendája, ha karddal a kezében, ellenséges golyótól találva esne el! Keresi is a halált, de annak most se kell! Három sor szurony oltalmában indul vissza Franciaországba.”

André Castelot: Napóleon. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999

Britek – A becsület diadala

„Napóleon egyre-másra küldte harcba az alakulatait. S ezeket az alakulatokat jól vezették; nem egy brit emlékiratíró csodálattal beszél a francia tisztek bátorságáról. De az utolsó, döntő lépések megtételére ezek a tisztek már nem voltak képesek magukkal ragadni az embereiket. Sorra minden francia alakulat visszafordult a cél előtt és megfutamodott. Amikor pedig Napóleonnak már nem volt több alakulata, amit előreküldjön a harcba, a brit csapatok még mindig ott álltak, azon a vonalon, amit Wellington kijelölt a számukra, mert megtartotta őket az az önuralom, amit a tisztek magukra és az embereikre rákényszerítettek. Bizonyos értelemben tehát Waterloonál a becsület diadalmaskodott.”

John Keegan: Waterloo. Európa Könyvkiadó, Budapest 1990