A mai migránsáradat történelmi előképe a török terjeszkedés

Sobieski János lengyel király üzenetet küld XI. Ince pápának a kahlenbergi győzelemről – Jan Matejko Festménye (Forrás: Wikipédia)

Ez érthető, hiszen sokan vagyunk, akiknek nem közömbös, hogyan alakul a keresztény gyökerű Európa társadalmi, kulturális, világnézeti jövője. Akadnak, akik a magyar történelemből vett példákkal érvelnek amellett, hogy az iszlám terjedésétől való félelem alaptalan, hiszen alávetettségünk százötven éve alatt „sem lettünk törökké”.

Az Oszmán Birodalommal folytatott küzdelmeinknek, a törökökkel való kényszerű együttélésnek is köszönhetően bőséges történelmi tapasztalatokkal rendelkezünk mi, magyarok, a nyugat-európai országokhoz, népekhez viszonyítva pedig különösen. Való igaz, hogy a török hódítás okozta másfél évszázados pusztulás és szenvedés ellenére sem lettünk törökké, de nem szabad elfeledni, hogy miközben hazánk egy része 1526 (majd 1541) után áldozatául esett a török hódításnak, a hódoltságban élők kapcsolatban maradhattak a Magyar Királyság megmaradt részével és az Erdélyi Fejedelemséggel. Ez a kapcsolat meg-megújuló reményt adott a hazaszerető, honvédő harcokra mindig készen álló magyaroknak. Az már a sors iróniája, hogy később, I. (Habsburg) Lipót német-római császár és magyar király protestánsüldöző, magyarellenes politikája sokakat állított a törökök oldalára.

Az iszlám vallási és politikai természetét ismertető tanulmányok közül mostanában nagy publicitást kapott Bill Warner, a Politikai Iszlám Kutatóközpont (Center for the Study of Political Islam – CSPI) igazgatójának Tizenhárom előadás a politikai iszlámról című munkája. Az amerikai kutató fizikust, volt egyetemi tanárt és üzletembert nemrég behívták az M1 stú­diójába, ahol az iszlámmal kapcsolatos kutatásairól kérdezték.

„Az iszlám soha nem felejt”

Warner elmondta, hogy évtizedek óta foglalkozik az iszlámmal, de 2001. szeptember 11., a World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadás után fokozódott a téma iránti érdeklődése. Dolgozata leegyszerűsített útmutatást kíván nyújtani azoknak, akik keveset tudnak e világvallás alapvető vonásairól.

A tizenhárom előadást a szerző önképző iszlám-tanfolyamnak nevezi, amely kitér Mohamed életére és tanításaira, a Korán keletkezésére és felépítésére (mekkai és medinai Korán), a dzsihád (küzdelem), a saría (iszlám törvénykezés), valamint a kafir (nem muszlim) és a dimmi (iszlám országban élő kafir) fogalmának, szerepének ismertetésére is. Nagy hangsúlyt helyez az iszlám vallási és politikai kettősségéből fakadó sajátosságaira, mert ezekben látja a békés és a harcias iszlám kapcsolatrendszerének magyarázatát.

Bill Warner a tanulmányában érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmet. Ezt írja:

„Az iszlám a földkerekség legsikeresebb politikai rendszere. Az iszlám 1400 éven át lassan terjeszkedett. Egész történelme során csak kétszer verték vissza az iszlámot. Mindkétszer Európában. Az egyik Spanyolországban történt, a másik Kelet-Euró­pában. (…) Az első szeptember 11-e 1683-ban volt, amikor az európaiak elűzték a muszlimokat Bécs kapui alól. Néhány évszázaddal később volt egy újabb szeptember 11-e. Ez megmutat egy fontos dolgot. Az iszlám soha nem felejti el, hogy szeptember 11-én visszafordították Bécs kapui alól, és a büszke török hadsereg legyőzetett. Soha nem felejtik el. Ez a következő miatt fontos. Szeptember 11-én Amerikában nem is sejtettük, miért pont ezen a napon volt a támadás. Fogalmunk sem volt róla, és ebben megmutatkozik az iszlám és a kafir természete. A kafir soha nem emlékszik, mivel járt az iszlám terjedése. De az iszlám soha nem felejt.”

A sorsdöntő csata

A tetszetős elmélet akár igaz is lehetne, de van egy kis szépséghibája. Nevezetesen az, hogy a Bécs melletti, Kahlenbergnél kivívott hatalmas keresztény győzelem egy nappal később, szeptember 12-én történt. Ettől függetlenül érdemes egy pillantást vetni a Magyar Királyságot is közelről érintő, sorsdöntő történelmi eseményre.

Az 1683. szeptember 12-re virradó éjszakán egyes becslések szerint hozzávetőleg hatvanezer birodalmi és lengyel katona, velük szemben pedig ennél is nagyobb, körülbelül száz-száznegyvenezres török sereg állt hadrendben (a seregek reguláris magja ennél kisebb volt). A Bécs felmentésére érkező lengyel–osztrák–német hadakat III. (Sobieski) János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg vezette, míg a tatárokkal kiegészített török sereg élén Kara Musztafa nagyvezír állt. A lengyel király reggel hat óra előtt öt ágyúlövéssel jelt adott a csata megkezdésére, és délután háromkor a török sereg már fejvesztve menekült Döbling felé.

A fényes kahlenbergi győzelem főként Sobieski kiváló hadvezetésének köszönhetően született, de közrejátszott ebben az öntelt és tehetségtelen nagyvezír súlyos hibája is. Kara Musztafa annyira bízott seregének túlerejében, hogy janicsárjaival még a csata napján is folytatta Bécs ostromát. Ezt csak akkor hagyta abba, amikor hírül hozták neki, hogy a csatában rosszul áll csapatainak szénája. Ekkor kibontotta a próféta szent zászlaját, és a csatatérre sietett. Odaérkezésekor seregének jobbszárnya annyira felbomlott, hogy a rendet már nem tudta helyreállítani. Végül ő is a menekülést választotta.

Bánlaky (Breit) József hadtörténész erről így írt A magyar nemzet hadtörténelme című alapművében: „Kara Musztafa nagyvezír a nagynehezen megmentett szent zászlóval és roppant serege romjaival bekötött szemmel, alárendeltjei által gyűlölve és megvetve, egyfolytában Győrig futott vissza s itt a szultánhoz írt jelentésében a csatavesztés okát Thökölyre és Ibrahim budai pasára hárítván, utóbbit több más magasabb és alsóbb rangú tiszttel együtt azonnal meg is ölette s helyette Kara Mohammed diarbekiri pasát nevezte ki budai helytartóvá.”

A törökök a csatában tíz-tizenötezer, a szövetségesek körülbelül négy és fél ezer halottat veszítettek. Nemsokára Kara Musztafa sorsa is beteljesedett, amikor a szultántól megkapta a selyemzsinórt. Az 1683-as győzelem volt a kezdete a török végső kiűzéséhez vezető folyamatnak, s valóban emlékezetes dátum a győztesek és a vesztesek számára egyaránt. Izgalmas kérdés, hogy a csata dátumának van-e köze az ikertornyok pusztulásának dátumához? A választ nehezíti az egynapos eltérés, valamint az a körülmény, hogy a támadás értelmi szerzői­vel kapcsolatban is számos, egymásnak ellentmondó elképzelés kering az éterben. Ami bizonyos: a történelem gyakran ismétli önmagát.

A kahlenbergi csatát megelőzően a bécsi udvarnak az a nagyszerű gondolata támadt, hogy a török veszély elhárítására hatszáz kilométer hosszú védelmi vonalat épít ki a Mura–Rába–Vág vonalán. Ebből is látható, hogy Európa történelmében az ilyen természetű védekezés nem ismeretlen. A mai osztrák kormányellenes tiltakozások juthatnak eszünkbe arról a bécsi forrongásról is, amely ugyancsak a török ostrom előtt történt: 1683. július 7-én a törökökkel szövetséges tatárok Petronellnél utolérték és szétverték a visszavonuló Lotaringiai Károly utóhadát, emiatt Bécsben hatalmas rémület támadt. Lipót császár még aznap este Linzbe, majd Passauba menekült, s ugyanezt tette a bécsiek jelentős része.

Menekültek vagy új hódítók?

Acsády Ignác írta a Szilágyi Sándor által szerkesztett A magyar nemzet története című nagyszabású munkájában: „Akik helyben maradtak, azokat is izgatott, forradalmi hangulat fogta el, mely főleg a jezsuiták ellen irányult. A nép azt vetette szemükre, hogy az ő vakbuzgalmuk hajtotta a magyarokat a fölkelésbe (Thököly-féle szabadságharc – B. A.) s így a jezsuiták okai a török háborúnak. Sinelli bécsi püspöknek, az akkori főminiszternek ablakait beverték. Sőt a tömeg egyenesen a császár ellen fordult… Katonaságnak kellett a tömeget szétűzni és az udvart elszállító fogatok számára utat törni.”

A keresztény hadak 1683 őszén végül is legyőzték az oszmánokat, akik persze nem titkolták sem a kilétüket, sem a szándékaikat. Fegyveresen, hadseregekbe rendeződve érkeztek, egyértelműen a hódítás, a zsákmányszerzés, a pusztítás szándékával. Annak idején tudni lehetett, ki az ellenség, de még így is csak a véletlen szerencsén, no meg XI. Ince pápa anyagi támogatásán múlt, hogy az oszmán seregek nem hódították meg Bécset, és nem zsugorították még kisebbre a kereszténység életterét. Ma csupán reménykedni lehet, hogy az illegális migránsok között elenyésző számban vannak a rossz szándékúak.

Korunk Európájában nem ildomos firtatni bárki vallási, etnikai hovatartozását, különösen nem, ha ez valamiféle megbélyegzéssel párosul. Ennek így is kell maradnia. A migránsok tömeges megjelenése, a határátlépésre vonatkozó elemi szabályok gyakori semmibevétele, az „erőből” való benyomulás módszere azonban egyre nagyobb aggodalmat vált ki térségünkben. Nyilvánvaló, hogy a migránsok beözönlése kapcsán nem elhanyagolható az iszlám radikalizmus térhódításának megakadályozása, ám ezt a szempontot gyakran szőnyeg alá söprik azok, akik kizárólag humanitárius ügyként tekintenek a folyamatra. Az emberség, a menekültek iránti szolidaritás megőrzése fontos, de ezzel egyidejűleg távol kell tartanunk azt az iszlám radikalizmust, amely nem csak firtatja mások vallási és etnikai hovatartozását, hanem „rossz” válaszok esetén a tömeggyilkosságtól sem riad vissza.

Európában ma nem csörögnek a fegyverek és a szemünk láttára, viszonylag békésen zajlik egy, ki tudja, milyen méreteket öltő népvándorlás, amely józan előrelátás szerint újabb pozíciókat teremt az iszlámnak. A helyzet hatékony kezelésének legnagyobb akadálya az, hogy Európának – miként régen – sajnos ma sincs egységes, összeurópai érdekeket képviselő és védelmező vezetése. Vajon meddig?