A magyarok mindig ki akartak törni

– Úgy tudni, sokat vívódtak a kötet címét illetően. Végül is az Egy nemzet kétségek között mellett tették le a voksot. Mit akartak ezzel üzenni?

– A kötet írásai a 20. század látszólag össze nem kapcsolódó eseményeiről szólnak. Mi azonban úgy véljük, hogy misztikus viszony van e történetek között, és ebben a kapcsolatban pont a kétség az egyik leginkább hangsúlyos elem. Azt vizsgáljuk, helyesen döntöttek-e elődeink, megpróbáltak-e minden lehetőséget kiaknázni, és ha külső erők súlyos döntéseket kényszerítettek rájuk, akkor azoknak milyen következményei lettek a nemzetre nézve? Itt elsősorban az ország megszállásaira gondolok, hozzátéve, hogy akkor is magyarul vezényeltek.

– A kötet azt sugallja, mintha nem vészeltük volna át a nehéz időket, és nemcsak súlyos anyagi, de lelki és morális veszteségeink is volnának…

– Voltak és vannak. Egy alapvető kétség: sikerülhet-e egyáltalán pótolni a trianoni diktátum és a párizsi béke okozta veszteségeket? Sikerül-e megszabadulni a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák morális következményeitől? Hiszen ma is vannak olyan erők, amelyek nem érdekeltek abban, hogy ez megtörténjen! Ellenkezőleg, ki akarják húzni a lábunk alól azt a fundamentumot, amit kizárólag a kultúránk, történelmünk, küldetésünk, önbecsülésünk tart fenn.

– Ez egy komor hangulatú kötet, jobbára negatív események kró­nikája. Ön is hisz a magyarok eredendő pesszimizmusában?

– Az eredendőben nem. De lehet ilyen hangulatot kelteni, még történészek is képesek erre. Sajnos egyre több a példa rá. Mi másként gondoljuk. Szerintünk ha megismerjük a dolgok igazi mozgatórugóit, már képesek leszünk feldolgozni a traumákat és kivédeni az újra és újra ismétlődő támadásokat. A 21. század egyik legkiábrándítóbb tanulsága, hogy a múlt politikai eszköztára itt kísért napjainkban is.

– Még az 1938-as, magyarországi eucharisztikus világkongresszusról készült írásuk is pesszimista. Miért? Hisz ez nagy sikere volt a nemzetnek.

– Nem, nem pesszimista, de a kétségek valóban ott bujkáltak abban az 1938-as esztendőben is. Ezt a kongresszust a menekülő, dacos hit manifesztációjának érzem. Menekülés a múltba, a küldetéstudatba és a hitbe, hogy lesz erőnk megfelelni a jövő kihívásainak. Vészjósló volt, hogy a Szovjetunióból és a Harmadik Birodalomból nem érkezhetett küldöttség a kongresszusra. És mi e két agresszív nagyhatalom közé voltunk beékelődve. Viszont a kongresszus a magyar történelem legnagyobb szabású nemzetközi rendezvénye lett, amivel sikerült megtörni azt az elszigeteltséget, amely jellemezte az ország helyzetét Trianon óta, s jellemzi majd még fél évszázadig. Ez alig elviselhető légszomjat eredményezett, a 20. század egyik legjellemzőbb, egész nemzetre ható érzését. Sajnos ez a helyzet és ez az érzés nem szűnt meg igazán máig sem. Idegennek tűnünk, pedig törekszünk beilleszkedni, de mindig csak egy részelem­hez csapódunk, idomulunk. Gyakran vezetett és vezet ez önfeladáshoz, nemzeti, kulturális értelemben vett kapitulációhoz. Az eucharisztikus világ­kongresszus egy kitörési kísérlet volt a hit mentén, de megpróbáltunk kitörni az elszigeteltségből, az idegenségből a demokrácia jegyében is. Például 1945-ben, 1956-ban és 1989–90-ben is.

– Ön szerint volt erre esély ’45-ben, a szovjet szuronyok árnyékában!?

– Azt kell mondanom, volt. Ha mást mondanék, negligálnám azoknak az embereknek a küzdelmét és áldozatát, akik közül sokan a szabadságukat, az életüket adták ezért. Persze 1945-ben, majd 1956-ban sem sikerült a kitörés, de 1989–90-ben igen. Pedig a megszállók még itt voltak. De személy szerint úgy érzem, mintha ez a történelmi epizód inkább már a 21. század históriájához tartozna.

– Mikortól vált tragikus fordulatok sorozatává a magyar történelem?

– Ez Mohács környékén kezdődött, amikor az állam központi organizá­ciója szintjén elvesztettük a hatékony cselekvőképességünket. Ettől fogva már csak elkeseredett, ugyanakkor hősies pillanatokra, fellángolásokra volt képes a nemzet. Én ide sorolom az 1945 és 1947 közötti időszakot is. Mi, a szerzők tagadjuk egyébként, hogy tragikumok sorozata a magyar történelem! Épp ellenkezőleg: létünk, s amit letettünk Európa és a világ asztalára, bizonyítja, hogy többféle síkon kell megítélni egy nemzet történelmét. A generációk folytonosságáról persze nem a hősök gondoskodnak, mégis szükség van rájuk, ők a fáklyavivők.

– A kötet a magyarság kirablásának három kiemelkedő 20. századi epizódjával is foglalkozik, azaz Tria­nonnal, az 1945-ös szovjet megszállással és az 1988-ban kezdődő előprivatizációval. No de mi védhet meg bennünket egy újabb kirablástól? Mert sokak szerint Brüsszelnek is csak a munkaerőnk, a piacunk meg a földjeink és az ivóvízkészle­teink kellenek…

– Én a történelmi időkben kezdődő és máig húzódó kifosztásunk mögött valamiféle összehangoltságot látok. Közép-Európa „útban van”. Kelethez vagy Nyugathoz tartozik? Azaz a Kelet vagy a Nyugat gazdasági, katonai, politikai, sőt kulturális provinciája? Pedig nekünk magyaroknak, a lengyeleknek, a cseheknek stb. van saját gazdasági, kulturális, politikai érdekünk. Az megint csak egy 20. századi kiábrándító csökevény, ha mindezt felül akarná írni a katonai erő.

– Sok elemző úgy véli, az elmúlt huszonöt évben egy helyben topogott ez a nép. Mi lehet a baj, miért nem lépünk előbbre mi magyarok, ha másként nem, legalább lélekben?

– Sajnos 1990-ben és utána nem minden úgy alakult, ahogy arra számítottunk. A látszat és a látszat látszata is eljátszadozott velünk. Ezeket nemcsak leleplezte, de meg is erősítette az állampárt reinkarnációjának visszatérése a hatalomba, tudatosítva bennünk, hogy nincs vége a pártállami időknek. Pedig az 1990-es évet igazi eufória jellemezte, úgy éreztük, kimúlt a diktatúra, eljött a szabadság ideje. Igaz, gyengült ez az érzés, amint 1990 és ’94 között szembe kellett néznünk a realitásokkal.

– Erről szól a kötet legterjedelmesebb esszéje… Önök miben látják a Hornék és utódaik által gerjesztett Kádár-nosztalgia lényegét?

– Nagyon sok emberben szembe tudták fordítani a szabadság érzetét és a biztonságérzetet. A jelent és a múltat. Sőt a jövőt és a múltat. Vagy-vagy alapon. Ördögi dolog volt. A felelőtlenség nem elég erős szó erre.

– Ezért is írják önök, a szerzők, hogy a 2010-es és a 2014-es kétharmados szavazás egy-egy igazi forradalom volt?

– Hatásaiban, igen. De továbbra is érzékelni az ellenerők aktivitását, azokét, amelyek 1918–20-ban, majd 1945–47-ben is a színen voltak, és folyamatosan jelen vannak. Kimutatható folytonosság van a cél­jaikban és eszközeikben is. Kötetünkkel igyekszünk kísérletet tenni arra, hogy végre közelebb kerüljünk saját igazságainkhoz, s megszabaduljunk a mesterségesen, hazug módon ránk erőltetett bűntudattól, amelynél semmi sem lehet rombolóbb egy nemzet számára.