A liliom üzenete

Egy voltam a falusi, klottgatyás, atlétatrikós kölykök közül, akik egész nyáron mezítláb jártak, télen meg bakancsban, amelyek közül a jó vastag talpúakat becsültük a legjobban, mert azokra remekül rá lehetett erősíteni a kulcsos korcsolyákat. Akkoriban még nem bolondult meg a természet – nyáron meleg volt, télen sok hó, és hideg. A falun begyűjtött élményekkel aztán kihúztam a városi iskolás hónapokat. A csak aszfalton nevelkedett társaim a felét sem hitték el lelkesen mesélt falusi történeteimnek.

Volt azonban olyan élmény, amelyet nem meséltem el nekik soha. Nagyszüleim és apám a lelkemre kötötték: titokról van szó, nagy baj lehet belőle, ha eljár a szám. A máriabesnyői kegytemplom mögötti régi, ahogyan hívták, a kapucinus temetőbe viszonylag ritkán járt nagyanyám, mert családja, rokonsága már évtizedek óta a gödöllőibe tért örök nyugalomra, de emitt még akadtak dédek és ükök hantjai, kikre mind kevesebben emlékeztek. Az, hogy Halottak Napján temetőket járunk, hozzá tartozott a családi rítusokhoz, s ez még nem lett volna feltűnő. Ám a besnyői temetőbe minden év április 3-án is elballagtunk – mondom többes számban, mert gyakran beleesett e nap a tavaszi szünetbe, amikor természetesen nagyszüleimnél leledztem. Ilyen alkalmakkor nem csak a réges-rég elhalt rokonok sírjait látogattuk meg némi gyomlálás, igazgatás végett, hanem felkaptattunk a temetődomb homlokára is, ahol gazzal, csalánnal jócskán benőtt sírok közt egy hant azzal tűnt ki, hogy kicsiny, napszítta nemzetiszín szalagok is lebegtek a rajta levő kereszten vagy a körülötte burjánzó bokrok ágain. S oda is mindig letettünk egy szál virágot. Kibetűztem a táblára vésett nevet: Teleki Pál. Érdeklődésemre, hogy kicsodánk nekünk a bácsi, aki ott fekszik, nagyanyám csak annyit mondott: „Ő minden rendes magyar embernek a rokona volt.”

A tiszteletre méltó főcserkész

Apám, aki lelkesen szolgált a cserkészetben, és részt vett az 1933-as gödöllői jamboree-n, a cserkész világtalálkozón, ahogyan cseperedtem, egyre többet elmondott Telekiről, a politikusról, s még többet a Főcserkészről, de mindannyiszor a lelkemre kötötte, hogy jegyezzem meg, amit hallok, de hallgassak róla, mígnem majd eljön az idő, amikor büntetlenül kibeszélhetem. S ha ott jártunk a sírjánál, mindig szerét ejtette, hogy a hant mellett az ujjával vagy egy kis gallyal cserkészliliomot karcoljon a homokba. Emlékszem, kamasz lelkemet rettentően felháborította, hogy alig hat évvel az 1941-es temetése után a vörös megszállók nyomására a Fiumei úti temetőből exhumálták, és ide száműzték hamvait.

S jut eszembe egy eset, 1968-ból. Első autóstoppos vándorlásom alkalmával megakadt a szemem a Lengyel Harcer Szövetség varsói, Marszałkowska utcai boltjában kapható jelvények között egy körülbelül ötcentis átmérőjű máltai kereszten. Az egyenlő szárú kereszt apró szemcsékkel kitöltött karjait tölgyfalevél és babérkoszorú fogta össze, a közepén egy körben ott volt a sugárzó cserkészliliom, és a vízszintes szárakon a felirat: „Czuwaj!”, vagyis „Légy résen!” Tátottam a számat: a szovjet „pionyírok” mintájára nálunk a cserkészet helyett megszervezett úttörő mozgalom helyett itt némiképp „berózsaszínesítve”, de megmaradhatott a skaut hagyomány, s ráadásul a jelvényükön se sarló, se kalapács, se ötágú csillag… Helyette ez a jelvény, ami jelképeivel tovább viszi a cserkészmozgalom alapértékeit.

Miket is?

Száműzték még a szobrát is

Nos, a kör a tökéletesség jele, amelyet célként igyekszik elérni a jó cserkész. Benne a liliom, a tisztaság szimbóluma, aminek középső, nyílszerű szirma iránytűként szolgál a jó út követésére, miközben az egész világra sugározza az általa képviselt értékrendet. A koszorú tölgyfalombja időtlen idők óta a bátorságot, a lélek erejét jelképezi, a babérlevelek pedig a győzelmet, a cserkészek esetében a győzelmet önnön gyengeségeink felett. A kereszt karjaiban a szemcsék a világ számtalan cserkészét, akik egy, közös értékrend szolgálatában állnak…

Ennyit a személyes élményekről. Jöjjön most már a közösségi élmény.

A szoborra, amely a Várnegyedben kijelölt és engedélyezett, méltó helyét nem foglalhatta el, még átmenetileg sem, mint annak az embernek a hamvai, amiket száműztek a Fiumei úti (Kerepesi) Temető Nemzeti Pan­teonjából. A szobrát még felállítása előtt száműzték, de hála Balatonboglár derék önkormányzatának, éppúgy befogadta a száműzöttet, mint annak idején Máriabesnyő a földi maradványait. S mint épp Telekinek köszönhetően Magyarország a háborús lengyel menekülteket, akik ifjúságának itt nemcsak otthont adott, hanem iskolát is biztosított. A tragikus sorsú magyar politikus első miniszterelnöksége idején, 1920-ban a bolsevista invázióval küzdő Lengyelországnak nyújtott történelmi értékű segítséget életmentő lőszerszállítmányaival, 1939-ben, második miniszterelnöksége idején pedig azzal, hogy megnyitotta hazánk határait a barna és vörös totalitarizmus satujába került lengyelek tízezrei előtt.

A hazai rendszerváltoztatás hajnalán – ma már látható sajnos, hogy nai­van – azt hittük, hogy a fél évszázadon át elhallgatott és meghamisított magyar múlt legfőbb eseményeiről és alakjairól eztán hiteles képet alkothat a közvélemény, s méltó helyükre teszi őket a történetírás is. Ennek jegyében alakult meg 1991-ben, Teleki halálának ötvenedik évfordulóján a Teleki Pál Emlékév Bizottság (TEB), amely konferenciákkal, mellszobrokkal, emléktáblákkal, számos könyvvel és kiadvánnyal, emlékező írásokkal igyekezett a nagy tudós és államférfi szellemi-erkölcsi örökségére az újabb nemzedékek és a közvélemény figyelmét felhívni.

Sikeresen rendbe hozták Teleki máriabesnyői síremlékét, amely hűséges cserkészeinek, tisztelőinek zarándokhelye lett. Ekkoriban született a gondolat, hogy tíz év múlva, halálának hatvanadik évfordulójára, amikor a Sándor-palota felújítása elkészül, egész alakos bronzszobrát avassuk fel annak az épületnek a közelében, ahol 1941. április 2-áról 3-ára virradó éjjel vetett véget életének a háborúba sodródás lelkiismereti terhe alatt gróf Teleki Pál miniszterelnök.

A célt szolgálandó, előkészítő bizottság alakult. Egy eredménytelen pályázat után az emlékbizottság Rieger Tibor szobrászművészt kérte fel a szobor megalkotására. Teleki halálának hatvanadik évfordulóján azonban csak a szobor ünnepélyes alapkőletételére kerülhetett sor, ez meg is történt 2001. április 3-án a Ludwig Mú­zeum Szent György tér felé néző oldala előtt. Teleki Pál időközben posztumusz megkapta a Magyar Örökség Díj elismerést, májusban pedig a Lengyel Köztársaság Érdemrendje Csillaggal Parancsnoki Fokozatát, amelyet lengyel barátaink a szoboravatáson kívántak átadni, amelynek időpontja pénzügyi és adminisztrációs okokból késedelmeskedett.

Végül 2003 tavaszára lehetett időzíteni a szoboravatást, 2002 végén azonban, mintegy vezényszóra, baloldali és liberális sajtótámadások indultak a Teleki-szobor felállítása ellen. Azt vetették a szemére Telekinek, hogy az ő 1920-as miniszterelnöksége idején született meg Európa első zsidótörvénye, a „numerus clausus”, valamint hogy 1939-ben, ugyancsak az ő kormányfősége alatt lépett hatályba az ún. második magyar zsidótörvény.

Hamis vádak hálójában

Tanulságos kitérnünk kissé bővebben erre a vádra. Nos, a numerus clausus – (1920. évi XXV. tc.) – egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizárólag magyarországi nemzetiségekről beszél, s egyértelműen arra irányul, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét. E szabályozással a keresztény középosztályt szándékoztak segíteni, akiknek – köztük sok, háborúból visszatért fiatalnak – a Trianon után kialakult munkanélküliséggel, lecsökkent egyetemi férőhelyekkel jellemezhető helyzetben megnehezült egyetemre jutásuk.

A kvóták megállapítása persze érintette a zsidó származású hallgatók lehetséges arányát is: számuk a korábbi harminchat százalékról nyolc százalékra apadt. S ha Oroszországot európai államnak tekintjük, az sem igaz, hogy az 1920-as magyar törvény lett volna az első kontinensünkön, 1887 és 1917 között ugyanis – tételesen megjelölve a zsidóságot! – a magas zsidó hallgatói arány korlátozására vezettek be ott korábban különböző időtartamokra numerus clausust. Világviszonylatban érdemes megemlítenünk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban és Kanada egyes egyetemein ugyancsak 1920-ban határoztak meg és alkalmaztak nemzetiségi-etnikai alapú felvételi kvótákat. Az 1920 és 1940 közötti időszak hasonló romániai, lengyelországi és németországi intézkedéseiről se feledkezzünk meg. És rá kell mutatnunk arra, hogy a numerus clausus a második világháború után egyáltalán nem szűnt meg, hanem faji alapokról származási, illetve osztályalapokra helyeztetett át. A kommunista időszakban mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőoktatásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származásuk, akik nem megfelelő osztályban születtek.

A zsidók igazi védelmezője

Elie Wiesel, a Nobel-békedíjas író a magyar holokauszt hatvanadik évfordulóján az amerikai kongresszus kupolatermében elmondott szavai ugyancsak árnyalják a Telekiről kialakított képet, s akár a védelmében értelmezhetők: „1944 elején hat-nyolcszázezer zsidó élt viszonylagos biztonságban Magyarországon. Nem érzékelték a »végső megoldás« közelségét. Voltak ugyan zsidóellenes törvények, de nyitva voltak a zsinagógák, a kulturális intézmények, virágoztak a zsidó iskolák. A magyar volt a legnagyobb zsidó közösség, amely megmaradt a megszállt Európában, és legkönnyebben meg lehetett volna menteni. Nem így történt. (…) Miért nem figyelmeztették őket a szövetségesek? Miért nem bombázták le a Birkenauba vezető vasutat?”

Igen, valóban nehezen érthető a dolog. Hiszen a szövetségesek két autentikus forrásból is pontosan tudták, mi folyik a megszállt Lengyelországban felállított náci koncentrációs táborokban. Egyikük, Witold Piłecki, a Honi Hadsereg (AK) hadnagya 1941-ben önként keverte magát olyan helyzetbe, hogy fogolyként Auschwitzba kerüljön, ahol 945 napot töltött el 1943 áprilisában megszervezett szökéséig. Ez alatt számos jelentést juttatott ki, és fényképeket is, amelyeket a földalatti szervezetek kicsempésztek Londonba. A másik, Jan Karski lengyel diplomata, majd ugyancsak az AK soraiban szolgáló katonatiszt szintén szándékosan megjárt több koncentrációs tábort, s megfordult a varsói gettóban is. Majd 1942 novemberében illegális utakon elérte Londont. Részletes jelentéseit az emigráns lengyel kormány The mass extermination of Jews in German occupied Poland („A zsidók tömeges megsemmisítése a német megszállás alatt álló Lengyelországban”) címmel hivatalos jegyzékben adta át a szövetségeseknek. Karski személyesen találkozott Anthony Eden külügyminiszterrel, majd tovább utazott az Egyesült Államokba, ahol maga Franklin D. Roosevelt elnök fogadta az Ovális Irodában. Mind Angliában, mind az Egyesült Államokban sikertelenül próbálta felhívni a politikusok és a közvélemény figyelmét a zsidók elleni tömeggyilkosságokra.

Ezeknek a politikusoknak exponált helyeken állnak szobraik, soha senki nem hányta a szemükre a felelősségüket. S annak az embernek, aki 1920-ban olyan – a szó legszorosabb értelmében – életmentő katonai segítséget nyújtott a bolsevizmussal harcoló Lengyelországnak, aminek híján Tuhacsevszkij vörös hordái talán az Atlanti-óceán partjáig sem álltak volna meg, s ezzel hozzájárult az egész keresztény Európa megmentéséhez, majd a határok 1939-es megnyitásával mintegy százezer lengyelnek nyújtott menedéket, köztük ötezernél is több zsidónak – nem járt emlékhely a szülővárosában. Mindazonáltal az emlékbizottsággal szolidaritást vállalt számos hazai és külföldi szervezet. Kiemelten mellé álltak a lengyelek, akik Telekit tiszteletbeli honfitársuknak tekintik, hiszen a Visztula mentén mindmáig élő jelszó – „Isten, becsület, haza!” – jegyében élte az életét. Ők a szolidaritásukról szóló hivatalos dokumentumot a külügyminisztérium útján juttatták célba.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a helyszínt minden illetékes hivatal és szerv elfogadta és engedélyezte, beleértve a főváros vezetését is. A szobor felállítását levelében támogatta Göncz Árpád volt és az akkor hivatalban levő Mádl Ferenc köztársasági elnök. A kirobbant viták miatt azonban újabb késedelem következett be. Nehéz itt valódi vitáról szólnunk, ugyanis az emlékbizottság tagjainak a véleményét, válaszait, a balliberális megközelítéseknek nem megfelelő elemzéseket a sajtó alig közölte, s így azok nem jutottak el a közvéleményhez. Végül a Fővárosi Közgyűlésben a szoborállítás ellenzői kerekedtek felül, és elutasító döntés született.

A szobor azonban elkészült, és a bizottság kereste a helyet legalább átmeneti felállítására valahol a fővárosban vagy környékén. A mérlegelési folyamatban áttörést hozott Balatonboglár önkormányzati testületének meghívása. Így aztán 2004. április 3-án, Teleki Pál halálának 63. évfordulóján, hazai és külhoni magyar, illetve lengyel vendégek ezreinek közreműködésével és jelenlétében felavattathatott a politikus egész alakos bronzszobra itt, a templomdombon.

Csak a magyarok szégyellik

Varsóban, a lengyel fővárosban Telekinek utcája, emléktáblája van, Krakkóban, a Szent Márk-templomban is áll egy, ahol id. Antall Józseffel, Baló Zoltánnal és Varga Bélával együtt szerepel. Köztiszteletben álló személyként, a lengyelség igaz barátjaként tartják számon. Nálunk a magyar főváros egyik külső kerületében, Pestszentlőrincen viseli egy szerény kis utca a nevét, ott egy magánházon van emléktáblája, mellszobra Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, Gödöllőn, a róla elnevezett téren, domborműves alakja látható az 1933-as cserkész világtalálkozó emlékére állított szintén ottani Cserkész-szobron. A Közgazdasági Egyetemen is volt emléktáblája 1994-től (míg 2014-ben [!] a rektor el nem tüntette), mint földrajztudósnak. Rieger Tibor Balatonbogláron otthont kapott szobra is e minőségében ábrázolja Teleki Pált, a politikust.

A Teleki Pál Emlékkonferencián (Balatonboglár, 2016. július 30.) elhangzott előadás szerkesztett változata