A leghűségesebb barát zavaros családfája

A magyar vizsla messze esett a farkastól (Fotó: Varga Imre)

Mint annyi minden másnak a kezdete a világtörténetben, a kutyatörténet eleje is elég nagy homályba vész. Úgy tartják, hogy a farkas háziasításával kezdődött, ezt különböző tudományos vizsgálatok adatai, többek között a DNS-ek is bizonyítják. A háziasítás kezdetét azonban még ma is tudományos viták jelzik. Ez nem csoda, hiszen a szakemberek ezt tízezer-százezer évvel ezelőttre teszik. A két szám között, beláthatjuk, elég nagy az időtáv. Van min vitatkozni. A legkorábban háziasított állatról tanúskodó lelet a németországi Oberkasselből való, harmincháromezer éves. Azt valószínűsítik, hogy ez egy kutya állkapocscsontja. A legtöbb csontlelet a Közel-Keletről, a mai Izrael és Palesztina területéről való, ami a kutya délnyugat-ázsiai eredetére utal. A koponyaszerkezet és a DNS-vizsgálatok azonban valószínűbbé teszik a kelet-ázsiai származást, így egyes feltételezések szerint a kutya kínai farkastól való származása sem zárható ki. Ez utóbbi teória tűnik valószínűbbnek, ami azonban egészen biztos, hogy a kutya egyedüli őse a farkas.

Voltak kutatók, akik korábban bizonyos kutyaféléknek más őst neveztek meg, így Konrad Lorenz például az aranysakált, ám visszavonta erről szóló elméletét. A kutyák sokfélesége kedvez az efféle nézeteknek, hiszen semmiféle más állatból nincs olyan sokféle, mint a kutyákból. Vannak nagyok, vannak patkánnyiak, zömökök, nyurgák, rövid meg hosszú orrúak, vagy mint akit fejbe vertek, szinte horpadt arcúak, hosszú lábúak – agarak – rövid lábúak – tacskók, fölálló, lehajló, lecsüngő fülű, hosszú és rövid szőrű, ezen belül is sima vagy szálkás, de akár göndör vagy selymes, a millióféle kutyaszőrszín variációról már nem is beszélve. Éppen ezért például erősen tartja magát az a tétel, hogy a kutya nem tekinthető egyetlen fajnak, hanem az eltérő fajtáknak külön-külön ősei vannak. Többen gondolják úgy, hogy a puli a sakáltól, a szelindek a farkastól származik, és néhány kutyafaj ősének még a rókát is kikiáltották. Megint mások szerint az ősember a farkas és a sakál keresztezésével tenyésztette ki a kutyát.

A háziasítás folyamatában az ember a kutyákat nagyon szigorú szempontok szerint válogatta, párosította és nevelte. Elsősorban ennek köszönhető, hogy a kutya viselkedése több fontos elemében különbözik a farkasétól. A kutyák elfogadják az ember irányítását, jóval nagyobb bennük az együttműködési készség az emberrel. A kutyából kiveszett a farkasokra annyira jellemző szigorú élelembirtoklási ösztön. Elég arra gondolni, hogy már egy farkaskölyök is minden erejével védi zsákmányát, egy kutyakölyöktől azonban a gazdája könnyen el tudja venni az élelmet.

A tízezer évvel ezelőtti időkben a kutyák már az emberhez tartoztak, több olyan sírt is feltártak, ahová embert és kutyát együtt temettek el. A genetikai vizsgálatok eddig egyértelműen Kínára, a Közel-Keletre és Európára mutattak, mint a háziasított kutyák származási helyére.

Mit mond a sejtgenetika?

Miután a lehető legteljesebb kutyagéngyűjteményt megvizsgálták, összezavarodott a korábban tisztának gondolt kép, a kutyák és a farkasok elválásáról. A mitokondriális DNS-vizsgálatok felfedték, hogy a kutyák nem ugyanarról az ágról származnak, ahonnan a farkasok. Arra is fény derült, hogy a világ kutyáinak mindegyike szoros rokoni kapcsolatban áll egymással, akárcsak a hasonló módon megvizsgált farkascsoportok tagjai is. Ez arra utalhat, hogy a kutyák és a farkasok egy kihalt farkasszerű ős leszármazottai. A kutyák háziasításának korai szakaszában aztán tovább bonyolódott minden, hiszen gyakran kereszteződtek farkasokkal, és alaposan összekuszálták a genetikai vonalakat. A legújabb vizsgálatok arra utalnak, hogy a kutyák és a farkasok kilenc-harmincnégyezer évvel ezelőtt váltak el egymástól. A háziasítás eredetét illető huszonötezer éves időtartomány azért ekkora, mert a kutatóknak a génállomány mutációs üteme alapján kell becsléseket tenniük. A felfedezés, amely szerint a modern farkasok és a modern kutyák testvéri, nem pedig ős-leszármazott kapcsolatban vannak egymással, még jobban megnehezíti a háziasítás DNS-vizsgálatokra épített eredetkutatását.

A háziasítás szakaszai

- Tizenötezer évvel ezelőtt: az ember közelében élő állatokban, így a farkasokban is csökkent az ember iránti agresszió.
- Tizennégy-tizenötezer évvel ezelőtt: az ember letelepedett életmódra tér át, elkezdi a farkasfélék irtását, ezért megnő a falkák szaporodási elkülönülése, helyi változatok alakulnak ki.
- Kr. u. 1. sz.: bizonyos Lucius Julius Moderatus Columella római mezőgazdász és író, Seneca és Nero kortársa, olyan kutyák tenyésztését szorgalmazza, melyek küllemükben jelentősen különböznek a farkastól. Columella megírta a De re rustica című kertészetről szóló tizenkét részes könyvét. Ezek egyikét hexameterekben rögzítette, ezzel Vergilius híres tankölteményét, a Georgicát egészítette ki. A Georgica Augustus császár parancsára készült el, célja az volt, hogy segítségével minél több paraszt tanulhassa meg a földművelés és az állattenyésztés alapvető fogásait. A mezőgazdasági tankölteményhez csatlakozni Columella számára dicső tettnek számított.
- Tizenkilencedik század vége: a tudatos, fajta szerint szétválogatott kutyatenyésztés kezdete, a különböző, de hasonló karakterű egyedek kialakításával. Az első ebtenyésztő egyesület 1873-ban alakult meg Nagy-Britanniában.

Odaadóan védték a nyájat, segítették a vadászokat
A puli megőrzött függetlensége

Az Országgyűlés március 17-én módosította az ebtenyésztési törvényt, amelynek értelmében a jövőben csak kilenc magyar kutyafajta tenyésztői maradnak hatósági felügyelet alatt, a többi ebfajtával foglalkozó tenyésztő törvényi szabályozása megszűnik. A törzskönyvezés – a magyar fajták kivételével – visszakerül a civil kutyás szövetségek kezelésébe.

Nemzeti azonosságtudatunk egyik fontos eleme a hozzánk tartozó magyar állatok megismerése, védelme és szeretete. A kutyák közül talán a legismertebb, számtalan alkalommal szinte jelképszerűen használt négylábú társunk a puli. Az ázsiai eredetű, terelő pásztorkutya a honfoglaló magyarokkal került a Kárpát-medencébe. Ma ismert, úgynevezett modern típusa a 19. század végén alakult ki. A közepes termetű, négyzetes felépítésű állat teste kvadrikus, vagyis a testének hossza ugyanakkora, mint a marmagassága. A feje kicsi, finom csontú. Széles fülei lelógók, szeme, mint írja a szakirodalom, mandulavágású. Súlya 13-15 kilogramm. Szőrzete jellegzetesen egyedi. A testét teljesen beborítják nemezesedésre hajlamos szőrzsinórjai. A pulik többsége fekete, de vannak fehér vagy szürke példányok is. A puli soha nem lehet többszínű. Tizenkét-tizennégy évig él. Kiváló házőrző, hűséges, de mindig megmarad benne némi függetlenség. Könnyen tanítható, kitűnő értelmű kutya, ám hajlamos a makacsságra. Nagy a mozgásigénye, amelyet a különböző kutyás sportokban jól tud érvényesíteni.

A pumi a 17-18. században alakult ki Magyarországon, a puli és német, francia terrierek kereszteződéséből. A 20. század óta jegyzik külön kutyafajtaként. A közepes nagyságú, szögletes testfelépítésű kutya marja kiemelkedik hátrafelé lejtő hátvonalából. Súlya 8-13 kilogramm, szőrzete félhosszú, nem nemezesedik, borzassága a fajta egyik sajátossága. A foltosságon kívül bármilyen színezetű megfelelő. Leggyakoribbak a sárgásfehér és a szürke egyedek. A pumi nagyon lelkes kutya, sokan az egyik legokosabb fajtaként tartják számon, kiváló házőrző, ennek egyik fontos eleme, hogy szeret ugatni.

A komondor ázsiai eredetű, ősi magyar pásztorkutya. A pulihoz hasonlóan a vándorló ősmagyarokkal került a Kárpát-medencébe. A nagy testű állat erős és izmos. A feje ugyan széles, de arányos a testével. A komondorok súlya 40-60 kilogramm. Szőrzete fehér, igen hosszú, durva tapintású fedőszőrzetből és nemezesedésre hajlamos aljszőrzetből áll. Kiegyensúlyozott természetű, önálló gondolkodású, és gyors döntésekre képes kutya. Nagyon jó házőrző, 12-14 évig él.

A három talán legjellegzetesebb magyar kutyafajta mellett még sok örömöt és dicsőséget szereztek gazdáiknak és Magyarországnak a drótszőrű és simaszőrű magyar vizslák, az erdélyi kopók, a kuvaszok, a magyar agarak és a mudik is.

A divat nem kíméli kedvenceinket, de szerencsére akadnak még dolgos fajták is
Irigylésre méltón színes a kutyatár

SCH

A kutya már az ókorra már igen értékes kereskedelmi cikké is vált, ahogy a kereskedelem fejlődött, elterjedt az egész világon. Az őshonos fajták rendkívül nagy változatosságot mutattak.

Ha a Kr. e. 2000. évig megyünk vissza, Mezopotámiába, ezen a területen találjuk a kutyák különböző típusainak alapegyedeit. Innen származik a két legősibb fajta, a szaluki és a kurd juhászkutya. Ezek formája azokra a hatalmas vadász és harci kutyákra hasonlít, amelyeket babilóniai ábrázolásokról ismerhetünk. Azt valószínűsítik a szakértők, hogy ezzel a két típussal folyt az egyre kiterjedtebb kutyakereskedelem, és ezeket pároztatták az őshonos európai kutyákkal. Így robbanásszerűen kialakulhatott a legkülönfélébb kutyafajták sokasága, amelyeket – ha hasznosnak és sikeresnek bizonyultak – gondos tenyésztéssel állandósítottak.

Egy nagy ugrással eljuthatunk az ősi angol kutyafajtákhoz. A tizenhatodik században a cambridge-i egyetem Caius nevű professzora írt tanulmányt országa kutyáiról. Ezek a következők voltak: egy mára kihalt néma vadorzó kutya (tolvaj kutyák), a nyúlvadász akrobaták és a vérebek. A terrierekről is szó esik, rókahajtásra és a borzok felzavarására használták. A spánieleket – nyilván Spanyolországból származtak – a szárnyasok hálós vadászatára tenyésztették ki. Ez a következőképpen történt, a spánielek becserkészték és a vadászhálókba zavarták a madarat. A szetterek hasonló módon szolgálták az embert. A nyomkövető kutyák lehettek vérebek, azaz a megsebzett vadat felkutatók, vagy agarak, amelyek felhajtották a szarvast. Sok nyájőrző kutyát sorol fel a szerző, de írásában szerepelnek a hatalmas, masztiff szerű őrzőkutyák és az ölebek is. Száz évvel később egy Richard Blome nevű szakíró kibővítette a cambridge-i professzor kutyalistáját, a nyúlvadász kutyák és a terepvadász spánielek leírásával.

Az időben újra egy nagyot ugorva elérkezünk napjaink kutyáihoz. Ma négyszázharminc érvényes szabványleírással rendelkező kutyafajtát ismerünk. Nyugat-Európa és Amerika területén mindegyik ismert fajta megtalálható. A kontinensek között cserekapcsolat van, ez a vérvonalak kültenyészeti javítását szolgálja. A kísérletező kedvű tenyésztők a fajtakínálat növelése érdekében egyre újabb fajtákkal állnak elő – ilyen például a Chesapeake Bay retriever és a Jack Russel terrier. A kutyatenyésztés történetében újra és újra felbukkanó jellegzetesség, hogy némely, régen kialakult regionális fajtát időről időre felfedeznek és divatba hoznak. Ilyen a tibeti lhasa apso, a francia briard, a flandriai pásztorkutya, a szibériai husky vagy a japán akita.

A divatos kutyafajtákból csak keveset használnak arra a célra, amelyre eredetileg kitenyésztették őket. Pontosabban, ugyanazon a fajtán belül kialakították a kiállítási típusokat és a munkatípusokat. Jó példa erre az erős labrador retriever és finomabb kiállítási változata, vagy a husky valóban erősen dolgozó szánhúzó és légiesebb kutyaszépség változata.