Történelem
A kísértet visszatér szülővárosába
Sokan úgy vélik, a szovjet birodalom összeomlása és a kommunista Kína sikeres kapitalista átalakítása bebizonyította Marx utópista gazdasági, társadalmi, politikai modelljének csődjét
Bár legjobb barátja és harcostársa „a munkások Bibliájának” tartotta, a munkások túlnyomó többsége soha nem olvasta el, de akinek mégis sikerült, az gyakorlatilag egy szót sem értett belőle, mert a 19. század legnagyobb hatású tudósának műve (Egon Friedell szavaival) absztrakt definíciók és következtetések szörnyen bonyolult, mesterien és mesterségesen megácsolt szisztémája, amely javarészt emészthetetlen nemcsak a proletár, de az átlagos műveltségű ember számára is. Ennek ellenére az 1818. május 5-én született Karl Marx a kapitalizmus korszakalkotó bírálójaként és a kommunizmus szellemi atyjaként vonult be a történelembe, halála után sok százmillióan követték öntudatos marxistaként, nem tudván, hogy ő nem tartotta magát „marxistának”. Ez persze a hithű tanítványokat csöppet sem zavarta, és az sem, hogy imádott mesterük hiába bírálta, megdönteni soha nem tudta a tőkét. Holott legjobb barátjával, a szintén német Friedrich Engels- szel már az 1848 elején megírt Kommunista kiáltványban prófétaként kijelentették, hogy a kommunisták céljai „csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól!”
A múlt és a történelem
Mi már (igaz, nem vagyunk az uralkodó osztályok tagjai) aligha reszketünk, mint Bástya elvtárs a Pelikán József gátőr által Vidám Parkra átkeresztelt Angol Parkban megépített „szocialista szellem vasútján” kocsikázva, midőn megpillantotta „győzelmünk kovácsa”, a szakállas filozófus rémisztő szélzúgás közepette felbukkanó, villogó szemű lidérces képmását, majd közvetlenül utána egy fehér lepelben, fél lábon egyensúlyozó csontvázat: az „Európát bejáró kísértetet”. Amikor néhány évtizeddel ezelőtt, boldogult úrfikorunkban először (majd sokadszor) megnéztük Bacsó Péter kultikus filmszatíráját, jót mulattunk rajta, és megnyugodva olvastuk a filmet záró Marx-idézetet: „Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg múltjától.” Akkor alig hittük, hogy mégsem szabadulunk meg olyan könnyen a Marx neve által fémjelzett kommunista-szocialista múlttól. Arra meg álmunkban sem gondoltunk, hogy a Kommunista kiáltvány társszerzője születésének kétszázadik évfordulóját úgy ünneplik Németországban, mintha a modern kapitalizmus és a liberális demokrácia szellemi atyja lett volna.
Bizarr nosztalgia
Kétségkívül van valami diszkrét bája annak, hogy a kommunista filozófus szülővárosában, a Rajna és a francia határ között fekvő Trierben felállított – a Kínai Népköztársaság által adományozott – öt méter magas bronzszobrának mai felavatásán az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker is tiszteletét tette, sőt, minden előzetes ígérete ellenére, hosszú ünnepi beszédet mondott. Remélhetőleg ott lesz az illusztris vendégek sorában a nagy ateista világfelforgató névrokona, Reinhard Marx is (nomen est omen!), müncheni érsek, a német püspöki konferencia elnöke, aki egy interjúban nemrég elárulta, hogy a Kommunista kiáltvány „nagy hatást gyakorolt” rá, többek között azért, mert „nagyszerű nyelvezettel lett megírva”. A német bíboros szerint – a fiatal kora óta megrögzött Isten-tagadó és kereszténygyűlölő – Karl Marx elemzései döntően hozzájárultak a katolikus szociális tanítás megszületéséhez. Nocsak! Az érsek nyilván nem ismeri névrokona ama versét (mert eredetileg költőnek, írónak készült), amelyben a kikeresztelkedett zsidó családból származó, evangélikus hitben konfirmált ifjú titán ezt írta: „Hogy a mennyet eljátszottam, / pontosan tudom. / Lelkem, mely Istené volt egykor, / most a Pokol számára rendeltetett.” De az már valóban nagyfokú tudatlanságra vall egy katolikus főpaptól, hogy Karl Marx egyik leghíresebb, százmilliók által kívülről fújt dogmáját, miszerint „A vallás a nép ópiuma”, hát bizony, azt sem ismeri.
Ezek fényében persze nincs mit csodálkozni azon, hogy Trier önkormányzatának kereszténydemokrata építésügyi előadója a szoborállítást azzal védte, hogy „Marx világtörténelmet írt”, szerinte az emlékmű „Marx gondolataival való szembenézésre inspirál, és nem jelenti egy ideológia dicsőítését”. Még az is lehet, hogy ezt őszintén gondolja, mindenesetre a Marx-divatot meglovagolva egész turisztikai ágat építettek a bicentenáriumi év megünneplésére. Például Trierben – és több más városban is – a filozófus arcképét ábrázoló nullaeurós bankjegyet árulnak (három euróért!), a szülővárosba látogatók Karl Marx-bort ihatnak, amely természetesen vörös (a Rajna-vidéki borok jellemzően fehérek), több közlekedési lámpa piros jelzése pedig Marx körszakállas, zakóba öltözött figuráját mutatja.
Már csak a bizarr, már-már morbid Marx-nosztalgia miatt sem állítanám, hogy nem érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk a kétszáz éve született német – kire is? Általában filozófusnak tartják, holott ő maga írta, hogy „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Márpedig a (társadalmi) cselekvés nem a tudomány, hanem a politika territóriuma, vagyis a társadalom megváltoztatására agitáló író közelebb áll a politikushoz, mint a filozófushoz. Tragikomikus, hogy Marx egész életében gyakorlati politikus akart lenni, de száműzött szobatudós és „megélhetési” újságíró lett belőle, aki mérsékelt sikereket ért el a nemzetközi munkásmozgalom szervezésében. Részben neki köszönhetően 1864-ben sikerült ugyan összekovácsolni a Nemzetközi Munkásszövetséget (I. Internacionálé), de tizenkét év után, még Marx életében feloszlott, ami még nagyobb csalódás volt számára, mint az 1871-es Párizsi Kommün leverése.
Hogy Marx valóban – mint állította – a feje tetejéről a talpára állította volna a kor legnagyobb német filozófusát, Hegelt? Erre azért nem mernék megesküdni. Miként arra sem, hogy ne látta volna előre, hová vezethet az, ha megvalósítják az ő íróasztal mellett kiagyalt kommunista dogmáit. Bár azt ő sem gondolta, hogy nem a legfejlettebb kapitalista ország(ok)ban ültetik át a véres valóságba messianisztikus eszméit, hanem a kelet- európai, félázsiai Oroszországban. Ahol Lenin, Trockij, Sztálin és különös vágású bolsevik elvtársaik kreatív módon „továbbfejlesztették” és tűzzel-vassal megvalósították a Marx által vizionált proletárdiktatúrát. Lenin és még inkább Sztálin (meg Kínában Mao) persze nagyvonalúan átléptek Marxnak az állam „elhalásáról” szóló naiv, utópikus tézisén, és felépítették a világtörténelemben addig soha nem látott, totális terrorállamot, amely emberek százmillióinak hozta el az ígért földi mennyország helyett a minden képzeletet és borzalmat felülmúló pokolt.
Mese a szép új világról
Mindenesetre amilyen sikertelen volt életében Marx, annyira nagy hatású lett utóéletében. Generációk sokasága hitte el és tette magáévá az ő igazságos, kizsákmányolásmentes, mindenkinek szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hozó szép új világról szóló meséjét, százmilliók biflázták be és szajkózták lelkesen a „dialektikus” és „történelmi materializmus”, a „tudományos szocializmus”, a „politikai gazdaságtan” elvont-körmönfont tantételeit, amelyek pontos jelentéséről, valódi értelméről a mezei párttagoknak, de még a kontraszelekcióval kiemelt pártfunkcionáriusoknak sem volt halvány sejtelmük.
Sokan úgy vélik, a szovjet birodalom összeomlása és a kommunista Kína sikeres kapitalista átalakítása bebizonyította Marx utópista gazdasági, társadalmi, politikai modelljének csődjét, és az „őrültséget igazoló lábjegyzetté” minősítették vissza a „progresszív törekvések” krónikájában. Ám jól látjuk, hogy az (elsősorban nyugat-)európai politikai, oktatási, kulturális intézményekben és a véleményvezér médiában ma is sok nyílt és még több titkos híve, követője szervezkedik szocialista, liberális, zöld és egyéb „haladó” álarc mögé bújva. A kriptomarxisták – az 1968-as anarchista „forradalmárokhoz” hasonlóan – minden nemzeti, keresztény és európai értéket, hagyományt, tekintélyt kigúnyolnak, elutasítanak, támadnak, rombolnak, minden közösségi szolidaritást és kötelességet elvetnek, gyengítenek, szétzilálnak, és a saját ostoba, életidegen, ön- és közveszélyes doktrínáikat akarják – türelmetlenül és ha másként nem megy, jogi és pénzügyi zsarolással – ráerőltetni minden európai országra, népre, közösségre.
Ha csak a trieri szoboravatás és kiállítás, a nullaeurós bankjegyek és a róla elnevezett vörösbor – na meg a szocialista szellem vasútja – emlékeztetne a ma kétszáz éve született szobatudós forradalmárra, nyugodtan mondhatnánk, hogy az emberiség derűsen váljék meg végre Marx emlékétől. Csak az a több mint százmillió halott és az a több százmillió megalázott, megnyomorított, megszomorított ember – csak azt tudnánk feledni! A vörös kísértet azonban ismét bejárja új veszélyekkel, válságokkal küzdő kontinensünket, ezért nekünk nem szabad feledni.
Mert mint Santayana írta, akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismétlődjék velük.