A gondviselés emberének tekintették

Teleki Pál halálának körülményei sok utólagos találgatásra adtak okot. Mindeddig azonban senkinek sem sikerült meggyőző érveket felvonultatni amellett, hogy akár kisebb mértékben is hitelt lehetne adni azoknak a visszaemlékezéseknek, amelyek cáfolják vagy megingatják azt, hogy a miniszterelnök önkezével vetett véget életének. A kortársak összességében értetlenül, megdöbbenéssel fogadták a hírt, és voltaképp – a körülmények figyelembevétele mellett – csodálkozni sem lehet azon, hogy szinte azonnal lábra kaptak a különféle híresztelések.  Habsburg Ottó az amerikai sajtónak azt nyilatkozta például, hogy kétsége sincs afelől, hogy Teleki gyilkosság áldozata lett.

A fennmaradt két rövid búcsúlevél hitelességéhez azonban kétség sem férhet, azokat többször vizsgálták írásszakértők is. A rendkívül tömör közlések határozott modorban fogalmazódtak, az íráskép még a laikus számára is megdöbbentően higgadt vonalvezetést mutat, a zavartság vagy a kényszer legkisebb jele nélkül. Halála előtt Teleki többek előtt utalt arra, hogy milyen tettre készül. A hozzá – főleg az utolsó években – igen közel álló Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa, amikor Teleki halálhírét vette, szinte azonnal így kiáltott fel a telefonkagylóval a kezében: Öngyilkos lett!

A közelmúltban két, Telekiről készült monográfiában is olvashatunk a Sándor-palota falai közt 1941. április 3-ára virradó éjjelen történtekről (Ablonczy Balázs kitűnő és lényeglátó könyvében, valamint Nyári Gábor új megközelítéssel élő, sok forrást felvonultató munkájában). Ezek alapján is azt kell állítanunk, hogy az öngyilkosság ténye egyelőre szilárdan megáll, noha a halottkémi vizsgálat több szabálytalanságára lehet felhívni a figyelmet, és a helyszínelés alapossága is joggal megkérdőjelezhető.

Reálpolitika és moralitás

Teleki Pál tragikus halálának évfordulója kapcsán sokkal inkább érdemes figyelmünket tettének mozgatórugói­ra és erkölcsi üzenetére irányítanunk, vagyis politika és morál kérdéseire, a kormányfői ténykedés eredményeire és végső kudarcára. Teleki karaktere, megnyilatkozásai és végül a halála kétségkívül sokatmondó a Horthy-korszak Magyarországának külső és belső viszonyait illetően. Túlzás nélkül állítható, hogy az 1944-ig tartó időszaknak – névadója mellett – Teleki volt az egyik leginkább ikonikus alakja, jelentős befolyással Horthyra és személyes vonzerővel a környezetére, éppen ezért különös, hogy a kormányzó mennyire rövid idő alatt tért napirendre a kormányfő halála felett. Az, amivel Teleki utolsó óráiban szembe kívánt szállni, kétségtelenül a politikában még fellelhető értékek rohamos kiüresedése volt. Tömören azt is mondhatnánk, a nyers reálpolitika és az ideálok feloldhatatlan összeütközése. Miközben tudomásul vette, hogy Magyarország messzemenő alkalmazkodásra kényszerül a tengelyhatalmakkal szemben, nem feledkezett el a hosszabb távon meghatározó geopolitikai tényezőkről és arról, hogy a morális hitelt nem lehetséges teljesen feláldozni a reálpolitikai érdekelv oltárán.

Természetesen Teleki sem tudhatott semmi biztosat a háború végső kimeneteléről, azonban földrajztudósként rendíthetetlen híve maradt az amerikai Alfred T. Mahan elméletének, amely egy elhúzódó világméretű konfliktusban a „tengeri hatalmak” elkerülhetetlen fölényével számolt. Őt és híveit nem tévesztették meg a gyors német sikerek, amelyeket tágabb összefüggésükben szemléltek, ellentétben a kormányzóval, akit könnyen ragadott el a lelkesedés, amikor látta, mennyire értik a németek a „háború mesterségét”. Amikor 1941 márciusának végén Hitler közlése eljutott Horthyhoz a Jugoszlávia elleni katonai fellépésről, Teleki és Bárdossy igen határozott fellépése kellett ahhoz, hogy a német igényekkel szemben tartózkodó, a konkrét katonai együttműködést illetően pedig lényegében elutasító választ küldjenek a Führernek.

Korábban, 1939-ben azonban Teleki – az országnak a Népszövetségből való kilépése kapcsán – maga is úgy látta, hogy a nemzetközi szervezetek és a nemzetközi jog édeskeveset tett hozzá Európa és benne Magyarország – ahogy ő maga megfogalmazta –, a „mostohagyerek” problémáinak megoldásához, így a trianoni igazságtalanság jóvátételénél a tengelyhatalmakat a „történelmi szükségszerűség” eszközeinek tekintette.

Szuverenitás és revízió

Az idő előrehaladtával azonban Teleki gyorsan belátta, hogy a Berlin és Róma támogatása mellett kivívott revíziós sikerek ellenére, sőt inkább azok következtében súlyos veszélyek leselkednek az ország szuverenitására. Mindeközben komoly kétség férhetett a már elért területi nyereségek maradandóságához is. A második bécsi döntés, amely alighanem Teleki legnagyobb diplomáciai sikereként könyvelhető el, valódi örömöt nem szerzett a miniszterelnöknek, aki alig akart szólni a fogadására összesereglett tömeghez, miután letargikus állapotban szállt ki a Bécsből hazatérő delegáció szerelvényéből.

Teleki minden bizonnyal osztotta a náci rendszerrel kapcsolatos kritikus nézeteket, és alighanem úgy vélte, hogy hosszabb távon Hitler – akár épp gyors sikerei miatt is – bukásra van ítélve, mint egykor Napóleon. A revízió igazi sikerét ő a háborút lezáró tárgyalásoktól várta a zöldasztal mellett, nem akarván kockáztatni a majdani eredményeket a pillanatnyi előnyökért. 1939-40-ben a nyugati hatalmak fővárosaiban Teleki személye nagy tiszteletet ébresztett, Horthyval együtt amolyan „gondviselés embere” gyanánt tekintettek rá. Magyarország helyzetének ismertetésére Teleki másodlagos, nem hivatalos csatornákat is igyekezett fenntartani, így kívánva meggyőzni a brit politikusokat, köztük Churchillt is, hogy méltányolják hazája törekvéseit. Világos volt azonban, hogy London az addig elért területgyarapodások hallgatólagos elismerésétől is vonakodik, azokat nem tekinti jogszerű változtatásoknak.

A miniszterelnök számára, aki 1940 őszétől pesszimistább és befelé forduló is lett, egyre kevésbé lehetett kétséges, hogy előbb-utóbb kenyértörésre kerülhet sor Németországgal. Emiatt kezdte el egy majdan az Egyesült Államokban felállítandó emigráns kormány létrehozását célzó lépéseit. Brit részről 1941 tavaszán kapott biztatást is arra vonatkozólag, hogy külföldre távozása után „Őfelsége Kormánya” elismeri Magyarország legitim képviselőjének. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csupán Teleki vagy más jelentős náciellenes politikai személyiség megjelenése Londonban vagy Washingtonban – ha közben Horthy helyén marad és a magyar politikai felépítményben nem állnak be drasztikus változások, valamint egyértelmű német katonai akcióra sem kerül sor Magyarországgal szemben – kevés reménnyel kecsegtetett. Egy ilyen, úgynevezett „exilkormány” aligha részesült volna végül maradéktalan elismerésben. Az is igen kétséges, hogy számot tarthatott volna-e később a szovjetek partnerségére, akik még a lengyel emigráns kormánnyal is megszakították utóbb a kapcsolataikat. Teleki maga is érezte, hogy az adott helyzetben igen kétséges kimenetelű vállalkozás lett volna mindez.

Az angolszász hatalmak és képviselőik felfogása, érdekei és világlátása, valamint a Teleki által megfogalmazott magyar igények között szakadék tátongott. Katonai segítség tekintetében London nem tudott (az ekkor még semleges Egyesült Államok még kevésbé) megígérni jószerével semmit. Ígéretei addig terjedtek, hogy a háború „megnyerése” után segítenek majd a „szabad Magyarország létrehozásában”, miközben Hitler messzemenő ajánlatokkal állt elő a jugoszláv területek vonatkozásában. Abban a tragikusnak mondható pillanatban a tengelyhatalmak csillaga magasan járt, illetőleg a háború hossza és végkimenetele tekintetében még rendkívül nagy volt a bizonytalanság (miközben Jugoszlávia állami létének megszűnése küszöbön állt), ráadásul a britek által hangsúlyozott erkölcsi megfontolások Trianon és következményei fényében nem tűntek meggyőzőnek a magyar fülek számára. Nem élni a termékeny bácskai területek visszaszerzésének lehetőségével, ahol mintegy félmillió magyarral lehetett számolni, az adott helyzetben akár reálpolitikai nonszensznek is minősíthető. Ezt egyébként a brit külügyminisztériumban is így látták.

Teleki az előző év decemberében aláírt, majd 1941 februárjában ratifikált jugoszláv–magyar „örökbarátsági” szerződés miatt került feloldhatatlan morális csapdahelyzetbe. Az az elgondolás, amelynek jegyében létrejött volna egy Magyarország és Jugoszlávia által alkotott, színleg tengelybarát, mégis szuverén államok partnerségén nyugvó blokk, gyenge lábakon állt. Nagyobb mértékben kellett volna figyelembe venni a délszláv államon belül már korábban is mutatkozó dez­integrációs tendenciák hatásait és azt is, hogy az akkoriban Németországgal szemben egyedül küzdő britek érdekeinek a minél nagyobb zavar előidézése felelt meg legjobban a Balkánon, ahol így a németek kénytelenek voltak jelentősebb katonai erőket lekötni.

Teleki üzenete és öröksége

Nehéz megmondani, vajon mi lehetett az utolsó csepp a pohárban, ami arra indította Telekit, hogy maga ellen fordítsa fegyverét (sokak szerint Barcza György londoni követnek a kemény brit álláspontot közlő távirata), de tettével kétségtelenül határozott morális üzenetet akart küldeni, remélve azt is, hogy javíthat Magyarország helyzetén. Kétséges, hogy valóban sikerült-e bármit befolyásolnia a későbbi eseményeket illetően. Jóllehet igaz, hogy a Londonból érkező fenyegetések ellenére brit hadüzenetre végül nem került sor, de az elmaradt például a Jugoszlávia ellen szintén fellépő Bulgária esetében is, és később sem fűződött érdeke a szigetországnak ahhoz, hogy háborús ellenfeleinek számát gyarapítsa.

Teleki, aki többször foglalkozott a lemondás gondolatával, végül két évnél is hosszabb időt töltött a kormányfői poszton. Anélkül, hogy részleteiben kitérnénk itt politikájának egyébként (különösen a zsidóságot érintő) kedvezőtlen és ellentmondásos „eredményeire”, időszakát olyan események fémjelzik, mint Kárpátalja birtokba vétele, a végeredményét tekintve ellentmondásos, mégis Teleki stabil többségét továbbra is biztosító 1939. májusi választások, amelyek a parlamenti politikát és a belső erőviszonyokat markánsan meghatározták a háború végéig, vagy az Észak-Erdélyt visszajuttató második bécsi döntés.
Teleki hatalmas űrt hagyott maga után, és államférfiúi képessé­geit az országnak későbbi, még inkább végzetes döntéseknél kellett hiányolnia. Miniszterelnöksége során igyekezett előkészíteni, hogy a háború alatt működhessen egy olyan rejtett hálózat, amely képes belül vagy kifelé is képviselni és érvényesíteni a magyar érdekeket. Bizton állítható, hogy a Teleki által kiemelten kezelt miniszterelnöki IV. Tájékoztató Osztály és munkatársai, így közeli munkatársa, Szent-Iványi Domokos – akit a miniszterelnök a majdani békedelegáció élére szánt – igyekeztek tovább is vinni irányvonalát.

Később Horthy, Kállay Miklós kinevezésével, Teleki alapelveihez kívánt újra visszakanyarodni. A miniszterelnök kapcsolatrendszerében korábban feltűnő, bizalmát élvező személyek (így Szent-Iványi vagy Váli Ferenc nemzetközi jogász) szerepet kaptak a magyar béketapogatózások során is.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

---

Emlékkonferencia a Veritas szervezésében

A hetvenöt évvel ezelőtt elhunyt Teleki Pál miniszterelnök emlékére konferenciát rendez a Veritas Történetkutató Intézet április 12-én 14 és 17 óra között a Budapesti Gazdasági Egyetem (Markó utca 29-31.) aulájában. Az ülésszak elnöke: Marinovich Endre, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főigazgató-helyettese. A kiemelkedő tudós, politikus életpályáját és életművét elemző, értékelő konferencián az intézet kutatói – Ujváry Gábor, Hollósi Gábor, Orosz László, Joó András – mellett előadást tart Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, Nyári Gábor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem PhD-hallgatója és Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos főmunkatársa.