Történelem
A folyó, amely a felőrlő háború jelképévé vált
A monarchia csapatai az olasz túlerővel szemben is kitartottak
Az Olasz Királyság eredetileg Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia katonai szövetségese volt. Amint kitört az első világháború, Róma kinyilvánította, hogy nem lép harcba, semleges pozícióba helyezkedik. Történészek szerint ennek elsősorban az a látensen már korábban is létező vita volt az oka, hogy Olaszország, de az Osztrák–Magyar Monarchia is szerette volna megszerezni a Balkán fölötti ellenőrzést.
Róma nem hagyta el hivatalosan a szövetséget, de mint A. J. P. Taylor brit történész is írja az első világháborúról készült kötetében, mindkét fél, azaz az antant és a tengelyhatalmak is udvarolni kezdtek az Olasz Királyságnak. Az előbbi szerette volna, ha az ő oldalán lépnek háborúba az olaszok, a tengelyhatalmak pedig azt akarták elérni, hogy Olaszország maradjon semleges. A kezdeti, politikai győzködés aztán mindkét oldalról területi ígérgetésekbe torkollott. Az antant csomagja volt gazdagabb, ez többek között Dél-Tirolt, Isztriát, Görz városát és más, szlovének lakta területeket, de például Dalmácia egyes részeit is az olaszoknak ígérte. Róma kilépett az úgynevezett hármas szövetségből, és az 1915 áprilisában megkötött titkos londoni egyezményben vállalta, hogy hadat üzen a tengelyhatalmaknak. Pontosabban csak az Osztrák–Magyar Monarchiának, arra való hivatkozással, hogy mindenekelőtt vele szemben vannak területi követelései, a németeknek csak jó egy évvel később merészelték az olaszok átadni a hadüzenetet.
Száz esztendővel ezelőtt, 1915. május 26. után indult meg a gőzhengernek szánt olasz előrenyomulás két fő pont, a Júliai-Alpok és az Isonzó nevű folyó irányába. Ezeken az akadályokon kellett áttörniük a magabiztos olaszoknak ahhoz, hogy megszerezzék mindazt, amit a londoni egyezményben nekik ígért az antant. Luigi Cadorna tábornok tört az Isonzó felé, a mozgósított harmincöt olasz hadosztályból tizennégyet kapott ehhez, ezekkel szemben mindössze hat osztrák–magyar hadosztályt tudott felsorakoztatni a Monarchia vezérkara, ezek a csapatok ráadásul kiképzés és fegyverzet tekintetében is gyenge erőknek számítottak.
Az olasz előrenyomulás azonban így is megtorpant az Isonzónál 1915 júniusának második felében. (Az Isonzó száznegyven kilométer hosszú, és ezerszáz méter magasan ered a Trenta völgyében, majd pedig az Adriába torkollik.) Tizenegy – más források szerint tizenkét – csatát vívtak a folyó völgyében a szemben álló felek a háború további éveiben. Lényegében eredmény nélkül, de hatalmas veszteségekkel, emberáldozatokkal.
A terep változatos képet mutat, a folyó felső folyásának magas hegyein, gerincein, sőt itt-ott a csúcsain is folyt a harc, ide sokszor már csak kötélpályákon jutott el a szűkös utánpótlás, ha eljutott. A déli rész szelídebb, dolomitos tájain, lejjebb fekvő domborulatain pedig az ivóvíz hiánya okozott sokszor gyötrő kínokat a katonáknak. A Monarchia természetesen felismerte a veszély nagyságát, a balkáni térség mellett még a legfontosabbnak tartott orosz frontról is dobott át egységeket az Isonzóhoz. Ha nem is sokat. Érkeztek olyan alakulatok is, mint például az a magyar, alföldi sorozású divízió, amelynek katonái talán még hegyet sem láttak életükben.
Az 1915. június 23-án induló első isonzói csatában Trieszt elfoglalását tűzte ki célul az olasz hadvezetés. Két hadsereget lendített támadásba, az egyik a doberdói fennsíkon indult rohamra, a másik Görz városa, illetve a tolmeini hídfő felé nyomult. Tudni kell, hogy Olaszországban már korábban tetőfokára hágott a háborús lelkesedés. Felheccelt tömegek tüntettek a harc mellett, és nemcsak a sajtó, de az olyan futurista művészek, költők és írók is folyamatosan a háborút éltették, mint például Tommaso Marinetti. De az akkor fiatal Benito Mussolini is részt vett a háborús propagandában. A francia kormány bírta rá, hogy hirdesse a demokráciáért vívott fegyveres küzdelem fontosságát. Persze szép summa ellenében. (Igen élesnek kellett lennie később annak a kanyarnak, amely innen, a demokrácia védelmétől Mussolini diktatórikus rendszeréhez, az olasz fasizmushoz vezetett.) Erős lélektani hatások érvényesültek a másik oldalon is. Az Osztrák–Magyar Monarchiában az olaszok közönséges árulóknak számítottak, és ez még a legegyszerűbb katonákban is felfokozta a harci kedvet. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Triesztért indított első isonzói roham elbukott. Hét napig tartott az olasz nehézlövegek bevezető tüze, az utána kialakuló véres harcban azonban a Monarchia csapatai megállították Cadorna katonáit.
Azonos forgatókönyv szerint zajlottak az isonzói csaták. Az olasz vezetés nem tudta kihasználni csapatainak számbeli fölényét. Állóháború alakult ki, amelynek hol ide, hol oda – például a doberdói fennsíkra – helyeződtek a súlypontjai (a híres, nagy doberdói csata 1916 augusztusában zajlott), de az érdemi olasz áttörés a részsikerek ellenére is elmaradt.
Az Osztrák–Magyar Monarchia isonzói védvonala mindezzel együtt is felőrlődni látszott, de 1917-ben, Oroszország meggyengülése után fontos átcsoportosításokat hajthatott végre a bécsi vezérkar, időközben pedig német alakulatok is érkeztek a térségbe. A történettudomány caporettói áttörésnek nevezi azt az ellentámadást, amelyet a tengelyhatalmak indítottak a térségben az olasz erők ellen 1917. október 24. és november 19. között. Száz kilométerrel tolták vissza a frontot, az olaszok egészen a Piave folyóig hátráltak. De ez már a háború egy másik szakaszának kezdetét jelentette…
Forrásonként eltérők a veszteségek számadatai, illetve az adatok értelmezései. Az egyik forrás szerint 1,1 millió olasz, és ötszázezer osztrák-magyar katona sebesült meg, esett el, illetve tűnt el az isonzói harcokban. Olaszország háborús veszteségeinek döntő hányadát itt, ebben a tizenegy, illetve tizenkét összecsapásban szenvedte el.