A Sas kétszáz éve tért vissza Elba szigetéről

Napóleon kétszáz évvel ezelőtti dél-franciaországi partraszállásának hírére minden értelmes emberben felvetődhetett a gondolat: az excsászár csak úgy szökhetett meg Elba szigetéről és térhetett vissza, hogy az angol és a francia flotta, amelynek az volt a dolga, hogy őrizze, valamilyen okból csődöt mondott. De azt még a legpesszimistább politikusok sem gondolhatták aznap Bécsben, hogy Napóleon három héten belül bevonul Párizsba és egyetlen puskalövés nélkül visszafoglalja császári trónját.

Bonaparte Napóleon francia császár 1814 kora tavaszán végleges vereséget szenvedett a többszörös túlerőben levő angol–orosz–porosz–osztrák–svéd–spanyol koalíciótól, április elején feltétel nélkül lemondott a hatalomról, majd Sándor cár javaslatára a szövetségesek Elba szigetére „száműzték”. A toszkán szigetvilág legnagyobbika az olasz félszigettől mindössze tíz kilométer távolságra emelkedik ki a Tirrén-tengerből, s a 19. század eleje óta Franciaországhoz tartozott.

Király a Pihenés szigetén

Ez a kis sziklás sziget lett 1814. május elejétől csaknem tíz hónapra az otthona Napóleonnak, aki a szövetségesek és közötte aláírt fontainebleau-i szerződés értelmében a sziget királyaként is tovább használhatta császári címét, és XVIII. Lajos király köteles volt évi kétmillió frank járadékot folyósítani neki, hogy fenn tudja tartani „udvarát”, miniatűr államgépezetét és néhány száz fős seregét. Az operettkirályság ura a „Pihenés szigetének” magas szikláin üldögélve gyakran függesztette szemét a nem messze nyugatra fekvő Korzika partjaira és hegyeire, ahol negyvenöt évvel azelőtt született, és amelyet huszonnégy évesen végleg elhagyott 1793 nyarán.

Európa egykori hadura látszólag berendezkedett arra, hogy a kis Földközi-tengeri szigeten, Portoferraio városkában fejezze be életét, de a látszólagos nyugalom mögött konspirációs tevékenységet folytatott: ügynökei titkos levelezésén keresztül állandó kapcsolatot tartott fenn a kontinenssel. Teljes mértékben ismert volt előtte Franciaország instabil helyzete, a Bourbonok politikája miatt kialakult széles körű társadalmi elégedetlenség, s a hadsereg is zúgolódott a békekötést követő tömeges elbocsátások miatt. Napóleont azonban két nem várt fejlemény bőszítette fel a legjobban. Az egyik, hogy az egész év folyamán hiába sürgette leveleiben és várta, hogy felesége, Mária Lujza a kisfiukkal, a hároméves „Sasfiókkal” végre megérkezzen hozzá Elba szigetére, mert az excsászárné időközben Neipperg osztrák tábornok szeretője lett, és már nem kívánt a férjével találkozni, kisfiuk pedig Bécsben volt, s I. Ferenc osztrák császárnak esze ágában sem volt unokáját Elba szigetére engedni. De más gondjai is akadtak Elba királyának, ugyanis a Bourbonok nem tartották meg a fontainebleau-i szerződést, nem folyósították neki a megállapított járadékát, emiatt a császár magánvagyona rohamosan apadt, s félő volt, hogy nemsokára katonái zsoldját sem tudja kifizetni.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy 1815 elején megtudta, a bécsi kongresszuson – a francia külügyminiszter, Talleyrand javaslatára! – nyíltan azt tervezik a szövetséges hatalmak, hogy elveszik tőle még a kis Elbát is, és közönséges gonosztevőként az Azori-szigetekre vagy a még sokkal távolibbi Szent Ilona szigetére, a világ végére deportálják. XVIII. Lajos király kitűnőnek találta az ötletet, mondván, „éppen ideje, hogy a hatalmak közös elhatározással a baj utolsó gyökerét is kitépjék”. Ezért Napóleon februárban titokban megkezdte az előkészületeket a szigetről való szökésre és a visszatérésre.

A kalandos szökés

Alaposan meg kellett tervezni a hazatérést, mert egyfelől kezdettől végig Elbán tartózkodott az őt megfigyelő-felügyelő angol biztos, Sir Neil Campbell ezredes, másrészt a Földközi-tenger Elba (Korzika) és Franciaország közötti vizein sűrűn járőröztek brit és francia hadihajók, csak őket kijátszva lehetett eljutni a dél-francia partokra. Napóleonnak ezúttal is – mint oly sokszor pályafutása során – szerencséje volt, mert Campbell gyakran kiruccant egy-két hétre Elbáról Itáliába szeretője, a vonzó Miniaci grófnő kedvéért, s ezúttal február 14-én hajózott el fregattján Livorno felé.

Napóleon azonnal munkához látott: angolosra festette át egyetlen igazi hadihajóját, az Inconstant nevű kétárbocos brigget, ágyúkat, puskákat, lőszeres ládákat és élelmiszereket rakodtak be oda, valamint az Étoile háromárbocosra és még két kisebb hajóra, megújította gárdistái uniformisát és felszerelését, továbbá összehívta a szigeten szétszórt lengyel katonáit is. Már éppen indulni akartak, amikor február 24-én visszatért Campbell fregattja, de szerencsére az angol ezredes nem volt rajta, csak néhány brit turista, akik a császárt óhajtották látni, s még aznap elhajóztak Livorno irányába.

Ezután két nappal, február 26-án, vasárnap este – miután elbúcsúzott vele tartózkodó családtagjaitól, köztük édesanyjától, Elba vezetőitől és a sziget népétől – Napóleon parancsot adott a behajózásra, s az alig ezerfőnyi „seregét” szállító kis flottájával éjjel elindult a Juan-öböl felé. A következő két napon több francia hadihajóval is találkoztak, de azok kapitányai nem fogtak gyanút, mert korábban az Inconstant és az Étoile is gyakori utakat tett meg Genovába, Livornóba, sőt Franciaországba is, hogy megszokják őket az angol és francia hajók. Február 27-én a távolban észrevették Campbell fregattját is, amelyen az angol ezredes visszatérőben volt Elbára, de nem vették észre a Napóleont vivő kis hajórajt, s másnap Portoferraio kikötőjébe érve Campbell rádöbbent, hogy Napóleon megszökött a szigetről.

A mini hajóraj március 1-jén szerencsésen befutott a dél-franciaországi, Cannes és Antibes között fekvő Juan-öbölbe, s a kis sereg észrevétlenül és akadálytalanul partra szállt. A gárdisták legendás parancsnoka Pierre Cambronne ezredes volt, aki 1806-tól 1813-ig őrnagyként küzdötte végig Napóleon összes hadjáratát, Elba szigetére is követte a császárt, majd a sorsdöntő waterlooi csatában is kiválóan küzdött. Neki mondta kétszáz éve Napóleon: „Cambronne, legszebb hadjáratom előhadát bízom magára. Egyetlen puskalövés se essék. Vésse agyába: minden vérontás nélkül akarom visszahódítani koronámat.” A császár tollba mondott két kiáltványt is a Juan-öbölben, s a katonákhoz szólót így fejezte be: „Minden akadályon és veszélyen átgázolva ismét itt vagyok! A győzelem rohamléptekben tör majd előre, s a Sas toronytól toronyig repül a nemzeti színekkel, egészen a Notre-Dame-ig!”

Egyetlen puskalövés nélkül

Napóleon csodálatos pályafutásában talán nincs még egy olyan ámulatba ejtő, mesébe illő esemény, mint az a húsz napig tartó menetelés, amelynek során a Földközi-tengertől a francia fővárosig eljutott. Ő is az Alpok felé vette útját, mint előtte kétezer évvel Hannibál (csak neki nem Róma, hanem Párizs volt az úti célja). Jól emlékezett ugyanis, hogy nem egészen egy évvel korábban, amikor Fontainebleau-ból Lyonon át a Rhone völgyében szállították délre, hogy átvigyék Elbára, hintóját a royalista Provence-ban a feltüzelt tömeg többször feltartóztatta, sőt Avignonban, Orgonban és Aix-ben kis híján meglincselték, s a császárnak napokon át halálfélelme volt. Ezért úgy döntött, inkább az Alpok havas ösvényein átkelve Grenoble-on át jut el Lyonba, s onnan indul Párizs felé, ahol egyébként március 5-én értesítették XVIII. Lajost Napóleon partraszállásáról. A király nem jött izgalomba, hanem Soult hadügyminiszterre – Napóleon egyik kedvenc marsallja és néhány nap múlva leendő vezérkari főnöke! – bízta az ügy elintézését, de ő a legmélyebb megvetéssel beszélt volt uráról és parancsolójáról, és azt mondta, ezt az „elmeháborodott vállalkozást” néhány csősz is könnyedén meghiúsítja majd.

Március 7-én aztán kiderült, nemcsak néhány csősz, de egy egész gyalogezred sem tudja feltartóztatni a császárt. A Grenoble városát védő Marchand tábornokot Fournier prefektus utasította, hogy tartóztassa fel, illetve le „Buonaparte haramiáit”.

A híres várostól délre, a festői szépségű Laffrey falu előtt találkozott össze Delessart királypárti zászlóaljparancsnok 5-ös gyalogezrede és Napóleon legendás medvebőr süveges gárdistáiból és lengyel dzsidásokból álló kis serege. A fiatal Randon kapitány, Marchand tábornok unokaöccse sortüzet vezényelt a feléjük közeledő Napóleon és a nyomában lépdelő három tisztje ellen, de az előttük megálló császár így szólt a katonákhoz: „Ötösök, a császárotok vagyok, gondolom, megismertek.” Szétnyitotta híres kabátját és így folytatta: „Ha van köztetek valaki, aki meg akarná ölni császárát, tessék!” Természetesen senki nem akadt, dörgő „éljen a császár!” volt a felelet, és a katonák odarohantak hozzá, körülfogták, éljenezték, a lába elé borultak, és egy pillanat alatt előkerültek a háromszínű kokárdák.

A Találkozás mezején lejátszódott híres jelenet csak az első volt a sorban. Marchand tábornok hiába rendelt Grenoble-ba még két gyalogezredet, azok is átálltak a császár oldalára, s a grenoble-i polgárok segítségével még aznap este elfoglalták a várost, mégpedig egyetlen puskalövés nélkül. Napóleon ekkor már biztos volt a dolgában, a király és öccse hiába küldte ellene az újabb és újabb csapatokat, azok tábornokostól, marsallostól mind átpártoltak, és a lavinaként növekvő Napóleon-had ellenállhatatlan áradatként vonult északra Lyon, majd Párizs felé. Március közepén Párizsban már ez a plakát jelent meg a Vendome-oszlop rácsán: „Napóleon XVIII. Lajoshoz: Kedves barátom, ne küldjön nekem több katonát. Ennyi éppen elég.” Miután Ney marsall is átállt a császár mellé, a reménytelen katonai helyzetet látva virágvasárnap este a király és egész háza népe elmenekült Párizsból. Másnap, március 20-án este pedig begördült Napóleon kocsija a Tuilériák udvarába, ahol a megmámorosodott tömeg őrjöngő lelkesedése fogadta. Megkezdődött a csodálatos kaland utolsó fejezete – a történészek és írók által annyiszor elmesélt „száz nap” –, amely kilencven nappal később, június 18-án Waterloonál ért véget.

---

Mintha Krisztus támadt volna fel

„La Vallette futárt küldött Napóleonhoz, jelezve, hogy szabad az út. A Császár azonnal postakocsiba ül. A batár este kilenckor gördül be a Tuilériák udvarába. Nem is éljenzés, hanem valóságos diadalordítás fogadja Napóleont, szinte kirántják a kocsijából. Zokogásba fúló mondatok futnak át a megmámorosodott tömegen. Eleven áradat kapja hátára a Császárt, kézről kézre adják, így jut el az emeletre.
»Ellenállhatatlan erővel robbant ki a lelkesedés. Az volt az érzésem, Krisztus feltámadásának vagyok a tanúja« – meséli Thiébault báró. »Alig három órával előbb mint a Bourbonok katonája még ráirányítottam ágyúimat; most úgy rémlett, ismét franciává lettem.«”

André Castelot: Napóleon. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999

---

A kaland szellemének lázadása

„A száz nap gyújtóbombája megmagyarázható, ez azonban nem változtat azon, hogy veszélyes volt Franciaországra és Európára nézve egyaránt. A kaland szellemének lázadása volt ez az építő szellemmel szemben, mely Bécsben kínkeservesen helyre akarta állítani a világ békéjét. Napóleon visszatért Franciaországba, mindkét kezében olajággal, annak ígéretével, hogy alkotmányossá teszi a monarchiát, megfogadja Európának, hogy tiszteletben tartja a szerződéseket, s hogy a béke nagy védelmezője lesz. Szép szavak, de mégiscsak szavak… Párizson át Bécs ellen, s a felépülőben lévő európai rend ellen vonult Napóleon, hogy mindent összetörjön – a munkaállványt és azt is, ami a munka célja volt.”

Guglielmo Ferrero: Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814–1815. Osiris Kiadó, Budapest, 2002