Történelem

A Bardo, a félelem és az arányérzék

Tunézia lesz a neve A megmenekült, áldott állapotban lévő spanyol nő kislányának – a tárlók sérülései megmaradnak mementónak

Magyar újságírók egy csoportjával látogattunk a napokban Tuniszba, hogy meggyőződjünk arról, milyen a hangulat a március 18-i terrortámadás után a városban, hogyan élik meg a tragédiát a lakosok, és mi tapasztalható néhány héttel a tragédia után a világhírű Bardo Múzeumban.

tunezia
Örök emlék – találat Bacchuson (Fotó: Kálló Péter)

Mintha semmi sem történt volna. Az élet ugyanúgy csörgedezik Tuniszban, mind eleddig: a repülőtér békés, az utak forgalmasak, felkészült szállodák várják a turistákat, a tengerpart csalogat. De azzal kellett volna kezdenem, hogy süt a nap. Semmi sem emlékeztet arra, ami nemrég bekövetkezett. Másnap aztán a terrorcselekmény színhelyén, a Bardo Múzeumnál minden nyilvánvalóvá válik.

A tündérmesébe illő palotát egykor egy renegát keleti monarchia lakta. Ma itt őrzik Tunézia legértékesebb kincseinek többségét. Különös figyelem övezi a világ legnagyobb római mozaik­gyűjteményét. Úgy is mondhatjuk: a Bardo – mozaiktenger. Boruljunk le a tökéletesség eme látványa előtt, és felejtsük el a napok hordalékait. Ókori szobrokra, arcokra, képekre, emlékekre figyeljünk, kerítsen hatalmukba a varázslatuk, és mindjárt kisimul az arcunk. Képzeljük el, hogy Junóval, Marssal, Mercuriusszal és társaikkal vadászunk. Minden úgy tárul elénk, mintha álmot látnánk. Poszeidón tengeristen irányítja a hajót.

Talpalatnyi üres hely sincs a mú­zeumban. Sem a falakon, sem a mennyezeten, sem a padlón. Az összezsúfolt emlékek nem engedik lélegezni az utast. Már-már elviselhetetlen a tömegnyomor.
Ez volt – a tegnap, a múlt. A máskor népvándorláshoz hasonló hely most kihalt. Így még nem láttam sosem! Egy-egy külföldi merészkedik csak be a múzeumba, mert túl közeli még a tragédia. A legutolsó látogatásomkor a cipőmre még papucsot kellett húzni, hogy így is védjék a mozaikokat, de most se papucs, se látogató. Egy keskeny ajtón surranhat be az ember, és nem a látottak érdeklik, hanem a teremőrökkel elegyedik szóba. Mi történt? Hogy történt? Hogyan élték át a drámát? És ők készségesen válaszolnak a kérdésekre. A túlélők arcának napsütötte maszkja mögött ki tudja, hányadszor ismétlik az első gyanús hangokat, a baljóslatú óra perceit, mutatják a terroristák útvonalát, vezetnek végig bennünket teremről teremre.

„Déli tizenkét órakor kezdődött a támadás, amikor hatszáz ember volt a múzeumban, és ötven percig tartott – mondja Ammar Alaya, a negyven év körüli teremőr. – Mindnyájunkat sokkolt a támadás, akik akkor ügyeletesek voltunk. Van, aki még ma sem heverte ki a megrázkódtatásokat. A kommandósok azonnal felvették a harcot a terroristákkal szemben, hiszen a parlament épülete gyakorlatilag összenőtt a Bardóval.”
A múzeum egyik terméből átlátni a parlament lépcsősorára, amelyet különböző pozitúrákban nyolc kőoroszlán véd. Ezúttal nem segíthettek… A teremőr a másik kollégáját említi, aki több látogatót mentett meg azzal, hogy a könyvtárszobába tessékelte be őket. Az egyik kommandós egy olasz kislányt próbált megmenteni, már a karjaiban volt a gyerek, amikor az egyik terrorista lelőtte. Itthon is napvilágot látott a hír, hogy egy spanyol házaspár bezárkózott a támadáskor, és így vészelték át a szörnyű perceket. A Bardóban aztán megtudtuk, megláthattuk, hogy a két és fél négyzetméteres, elektromos táblákat tároló és szerencsére az adott időben nyitva lévő, földszinti helyiségből csak másnap reggel nyolc órakor merészkedett ki a házaspár, minden szükségletét ott végezve.

Az asszony áldott állapotban van, kislányt vár, és már eldöntötték, Tunézia lesz a gyermek neve. Az ember hallgatja ezeket a történeteket, és arra gondol: a világ legszebb múzeumainak egyikében jár, és nem a mozaikot, a kincseket csodálja újfent, hanem gyilkos fegyverek golyóinak nyomait kutatja, vizsgálja a falakon, az üvegtárlókon. A golyónyomokat valószínűleg ki fogják javítani, de a négy üvegtárló sérülései megmaradnak mementónak.

Egy hatalmas, kör alakú, foghíjas ezüsttálon Apolló római isten és Marzüasz szatír zenei versengése látható a Krisztus utáni első századból. S a golyó, amely áttörte az üvegvitrin falát, 21. századi. Vajon folytatódik-e a zenei versengés? Egy másik tárlóban kisméretű, Krisztus utáni második századból való Bacchus-szobor, annak a combján ütött lyukat a golyó. A vitrin belsejében körös-körül üvegszilánkok. Az egyik teremből lefelé pillantva elzárt helyiségre láthatunk, ahol ember nagyságú szobrok fekszenek bebugyolálva a földön. Önkéntelenül a terrortámadás halottaira gondolunk.

A múzeum fiatal, régész képesítésű igazgatónője, Szumaja Garszallah-Hizem 2012-ben mesélte, hogy a forradalmi események alatt mindegyik múzeumot tankokkal őrizték, és semmi atrocitás nem történt. Lelkesen említette, hogy az iskolákban tananyag a régészet, és a gyerekeket a mozaikkészítés technikájával is megismertetik. Most mivel nyugtatják majd meg a gyermeklelkeket, ha a Bardóba viszik őket?

A múzeum előtt két árus kínálja portékáit, igaz, nem olyan hévvel, ahogy korábban tették. A bejárat egyik oldalfalán mozaikból kirakva az In memoriam tábla alatt annak a huszonkét embernek a neve és állampolgársága olvasható, aki meghalt a három iszlám terrorista akciója során. Ismeretes, hogy kettőt közülük lelőttek, de a harmadik megszökött. Eleddig harmincnégy tunéziait tartóztattak le a történtekkel kapcsolatban.

Látogatásunk egyik napján a Turisztikai Minisztériumban a tárca vezetői sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták, hogy a terrortámadás óta sokkal több civil- és formaruhás rendőr teljesít szolgálatot. A belügy- és a turisztikai minisztérium közös terveket dolgozott ki. Komoly segítséget kapnak Franciaországtól, Németországtól és Olaszországtól. Az ország mindegyik bejáratát őrzik, a turistákat a szállodákig kísérik. Tunisz útjain sokkal gyakoribb az ellenőrzés. Arra utasították a bankokat, hogy a biztonsági berendezések vásárlásához nyújtsanak hiteleket a szállodáknak. Húsz évig nem volt halálbüntetés az országban, de most vissza fogják állítani.

Mintha semmi sem történt volna. Az élet ugyanúgy csörgedezik Tuniszban, mint eleddig: a Habib Burgiba sugárút tele van emberekkel, a teraszos kávéházak zsúfoltak, a középkori arab bazárban (a medinában) a parfüm és a tömjén illata a frissen főtt kávé ínycsiklandozó aromájával keveredik. A félelem az emberi lélek minden zegét-zugát beárnyékolja, és az arányérzék az első, ami elszáll vele. Sétálunk a tengerparton. Egyetemista fiú és egyetemista lány üldögél a homokban. Megszólítjuk és faggatjuk őket: hogyan dolgozták fel a történteket. „Összezárunk – mondják. – Valahányszor szembe merünk nézni a félelmeinkkel, erősebbé, bátrabbá, magabiztosabbá válhatunk.”

Jó végszó ez mindenkinek, aki Tunéziába utazik.