Hova tűntek a vikingek? Az eltűnés igazi oka

A történet egy viharvert kolostor kapujánál kezdődött. 793 nyarán hosszú, keskeny hajók jelentek meg Lindisfarne szigeténél Az ott élő szerzetesek még nem tudták, hogy egy új korszak kezdetének lettek szemtanúi. A támadók Skandinávia kemény partvidékéről jöttek, parasztok, halászok, kézművesek, akiknek hajói a sekély vízben is otthonosan mozogtak. A vitorla és az evező egyszeri használata olyan sebességet eredményezett, amelyet a kor lassú vízi járművei még nem ismertek. És ami ennél is fontosabb, ez a gyorsaság bátorságot is adott a hajó legénységének új felfedezőutakhoz, kereskedelemhez és természetesen rabláshoz is.

A „viking életmód” nem csupán fegyver és harci dal volt. Ez a mobilitás kultúrája volt, télen vasat kovácsoltak és hálókat foltoztak, nyáron kereskedtek és portyáztak, ősszel pedig hazatértek zsákmánnyal, ezüsttel teli ládákkal. A széttöredezett Európában gyenge volt a központi hatalom, a kolostorok kincsei csábítóan hevertek a marcona harcosok előtt, a kikötők bejáratai pedig gyakran nyitva voltak. A skandináv királyságok akkor még csak formálódtak, a fiatal harcosok pedig gyorsan rangot és földet akartak szerezni maguknak. Így nőtt ki a fjordok közül egy nép, amely egyszerre volt félelmetes és zsákmányra éhes.

Rajtaütések sorát hajtották végre, de várost is alapítottak, hajnalban fosztogattak, este pedig már a piacon alkudoztak.

A 9–10. század volt a korszakuk fénypontja. Dán telepek nőttek ki Angliában, a Danelaw alatt új törvény hoztak és pénz vertek, Dublin norvég királyokat látott vendégül, keleten a varégok a Volga vizén vitték a prémeket és a kardokat egészen Bizánc kapujáig. Nyugaton elindultak a néptelennek hitt óceánon át, felfedezték Izlandot, Grönlandot, sőt néhány nemzedékkel később a kanadai partvidéket is elérték.

A viking világ nem birodalom volt, inkább egy nagyon szövevényes hálózat – hajókkal összekötött pontok sora –, amelynek valódi ereje a gyorsaságban és az alkalmazkodásban rejlett.

És mégis, ez a történet nem a hódítás örök diadalmenetét jelentette. A siker magában hordozta annak a végét is. Nyugaton az angolszász királyok – köztük Nagy Alfréd – erődített városok megépítésével (burh-rendszerrel) válaszoltak a rajtaütések kivédésére. A partoknál őrszemek álltak, a folyókon záróláncok feszültek ki, megakadályozva a gyors zsákmánnyal kecsegtető rajtaütéseket. Skandináviában közben megszülettek a szervezett királyságok, adót és törvényt vetettek ki a fjordok településeire, a nyers harc helyére egyre inkább az állami elnyomás lépett.

A kereszténység térnyerésével – a jellingi kövek kora – új szövetségek és tiltások sora érkezett, a kolostor többé nem „szabad préda”, hanem védett intézmény vált. A portyák már nagy veszteséggel járó kockázattá silányultak, ugyanakkor a kereskedelem egyre kiszámíthatóbb, kockázat nélküli hasznot ígért.

A vikingek „kipusztulása”, a történetükben nem faji eltűnést jelentett, annál inkább összeomló közösségeket és megszelídített identitást. 1002-ben Angliában, Szent Brice napján királyi parancsra elképesztő méretű leszámolást hajtottak végre a „dán” népességben. Ez egy népirtás méretű mészárlás volt, amelynek tömegsírjai ma is tanúskodnak. A válasz nem sokáig váratott magára, a dán invázió és bosszú hamar elérte Anglia partjait és Knut király ismét megvetette lábát a szigeten, de ez már a beolvadás kezdete is volt egyben. A hódítók királyi udvart hoztak létre, törvényeket alkottak, és a kard mellé most már pecsétgyűrűt is húztak, nemesi származásuk igazolására.

1066 őszén azonban megint változott a politikai erőtér. Stamford Bridge-nél az angolszászok megállították Harald Hardradát, a „régi viking” királyt. A történészek szerint valójában itt ér véget a viking kor. Néhány héttel később a normannok partra szálltak Hastingsnél, és a harcosok, akik alig két-három nemzedékkel korábban még északi nyelven beszéltek Normandiában, most már francia nyelvű lovagként hódítják meg Angliát. A tenger ugyanaz, a nép szinte ugyanaz, csak a jelmez más. Az északiak itt már uralkodni jöttek, de immár a kontinens szokásai szerint.

Egy helyre azonban igaz, hogy kipusztultak a viking települések. Grönland telepesei, akik nagyon kemény, önellátó közösségekké váltak és négy évszázadig álltak ellen a jég és a távolság folyamatos szorításának. A 14–15. század fordulóján a klíma változása nagyon zorddá tette a körülményeket, ráadásul a rozmáragyar piaca is összeomlott, Európában a Fekete Halál megtizedelte a lakosságot, ugyanúgy Skandináviában is. A telepek elnéptelenedtek, itt a „kipusztulás” szót sajnos szó szerint kell érteni.

És mégis, ha körbenézünk, mindenütt ott maradtak a vikingek nyomok. Anglia térképe tele van régi északi helynevekkel, a normannok jogrendje és várai átírták a szigetország történetét; a skandináv nyelv szavai mélyen beleszövődtek a brit szókincsbe aA sagák hősei pedig ma is élnek az európai kultúrában. A vikingek tehát nem váltak köddé, Európa tengerében oldódtak fel. A karddal megszerzett hírnevük elhalványult, de a hajóik által létrehozott kapcsolatok megmaradtak. A városokban, szavakban, törvényekben és – nem utolsósorban – a képzeletünkben.

Nem népirtás hozta el a vikingek világ végét (bár voltak véres fejezetek), hanem a sikeresen végrehajtott átalakulás. Az állam, a vallás és a piac beszippantotta őket. Ha ma azt mondjuk: „viking”, leginkább egy múltba révedő legenda jut eszünkbe – pedig a valóság az, hogy az európai mindennapok részei lettek. És ez az eltűnés legritkább formája, amikor a világ már nélküled nem ugyanaz.