A beavatás, amely legyőzte a halálfélelmet

Ha az ókori Athén utcáin sétáltunk volna ősz elején, láttuk volna a tömeget, amely énekelve indult el a városkaputól a tenger felé, majd a Szent Úton Eleuszisz felé. Fáklyák lobogtak, nevetés és kiáltások keveredtek a böjt csöndjével és mindenki ugyanarra készült, végre belépni a titkok kapuján. Az eleusziszi misztériumok nem tantételeket kínáltak, hanem élményt, olyan beavatást, amely után „jobb reménnyel” lehetett a halál utáni életre gondolni.

A történet mélyén Deméter és Perszephoné mítosza sejlik fel. Amikor Hádész elragadta Perszephonét, Deméter – a föld termékenységének úrnője – gyászában elfordította arcát az emberektől, a föld kiszáradt és csak akkor enyhült meg, amikor lánya az év egy részére visszatérhetett az élők közé. Ez a le- és visszaszállás, a hiány és újjászületés ritmusa adta a misztériumok üzenetét, tanai szerint a sötét után jön a fény, a veszteség után a visszatérés.

A tömeg összetétele meglepően nyitott volt a kor mércéjével mérve, férfiak, nők, sőt rabszolgák is csatlakozhattak, ha görögül beszéltek és nem terhelte őket „vérbűn”. A beavatás fokozatosan történt. Tavasszal jöttek a Kis Misztériumok Agraiban városában, ahol rituális megtisztuláson mentek keresztül, felkészítés és a szabályok megismerése. Ősszel pedig következtek a Nagy Misztériumok Eleuszisz városában. Ez kilenc napig tartott, amelynek csúcspontja a hatalmas, oszlopokkal tagolt teleszterion sötétjében játszódott. A kortársak csak sejtelmesen fogalmaznak, hogy mi is történt ott, volt „ami eljátszatott”, „ami elmondatott” és „ami megmutattatott”. Ennél többet nem tudunk és ez a titok, a varázslat része.

A szertartást örökletes papi nemzetségek vezették. A főszereplő a hierophantés volt, „aki megmutatja a szent dolgokat”, mellette a keryx (hírnök) és más tisztségviselők játszottak szerepet. A menet mindig Athénból indult, a zarándokok böjtöltek, majd a böjtöt a sokat vitatott kykeón itallal törték meg (árpa, víz, menta). A modern kutatás felvetette, hogy a kykeón pszichoaktív vegyület lehetett. Izgalmas elmélet, de nincs rá hiteles bizonyíték. Ami biztos, hogy az ital a hiányból a teltségbe való átlépés szimbolikus gesztusa volt.

A misztériumok alapvetően nem titkos szertartások voltak, Athén állama felügyelte és egyben vigyázta is azokat, miközben a vallási tekintély változatlan maradt. A „szentségtörés” vádja sokszor politikai fegyverré vált, sok botrány jelezte, milyen presztízs és félelem lengte körül az ünnepet. Aki viszont megszegte a titoktartást, annak nemcsak a közösségtől kellett tartania, maga a törvény büntette a beavatás részleteinek kifecsegését.

A kultusz gyökerei valószínűleg a mükénéi korig nyúlnak vissza (kb. Kr. e. 15–12. sz.). Első biztos nyomokat a Kr. e. 7–6. századtól kezdve találhatunk, fénykorát a klasszikus korszakban (Kr. e. 5–4. sz.) élte és tovább élt a hellenisztikus és római időkben is. A római korban is virágzott, a teleszteriont még Marcus Aurelius alatt is újjáépítették. A véget a 4. század hozta, amikor a keresztény rendeletek a pogány szertartások ellen fordultak, Alarich gót harcosai pedig 396-ban felégették a szentélyt. A csarnok elnémult, de a történet nem tűnt el, csak emlékezetté lett.

Mit érhettünk el a beavatással? Nem dogmát, hanem valamiféle átalakulást. A résztvevők nem „tudtak” valamit, hanem átéltek valamit, bejártak egy utat a hiánytól a teljességig, a sötéttől a fényig. Aki végig ment rajta – mondták az ókori szerzők –, másként nézett a halálra, nem mint lezárásra, hanem mint kapura, amelyen át egyszer vissza lehet találni. Talán ezért lett Eleuszisz a mediterráneum egyik leghosszabb életű szent helye, mert a legnagyobb kérdésre adott jól érzékelhető választ.

Ma kövek, alapfalak és feliratok mesélik tovább, amit a beavatottak sosem írtak le. A részletek homályban maradnak, de a kép egyértelmű, ünnep és csönd, menet és böjt, egy sötét csarnok és a pillanat, amikor „valami megmutattatik”. Az eleusziszi misztériumok lényege épp ez a finom egyensúly. A közösség ereje és a személyes felismerés találkozása, egy rítus, amely megtanít békét kötni a mulandósággal, és mégis reménykedhetünk a visszatérésben.