Történelem
A koronás kalózok titkos háborúja
– avagy hogyan raboltatta ki Nagy-Britannia a Spanyol Birodalmat?
A középkor végén és a kora újkorban a „kalóz” szó nem mindig jelentett törvényenkívülit. A privatér (privateer) – azaz magánhajós – hivatalos engedéllyel, úgynevezett „kalózlevéllel” (letter of marque) portyázhatott más országok hajói ellen. És ha ez az ország épp Spanyolország volt, akkor az a lehető legjobb szcenárió volt! Ezek az engedélyek Nagy-Britannia királynőjétől, I. Erzsébettől származtak. Az uralkodó és tanácsosai így olcsón, politikai kockázat nélkül folytathatták a háborút a kontinens szuperhatalma ellen – hiszen „ezeket az embereket nem mi küldtük, csak… hát, tudtunk róluk”. A 16. század második felében a világ egyértelmű ura a Habsburg-ház által irányított Spanyol Birodalom volt. Az Újvilágból – főként Peruból és Mexikóból – évente 200–300 tonna ezüst (!) érkezett spanyol gályákon Európába. Ez volt a globális gazdaság üzemanyaga. A brit udvar irigykedve nézte, ahogy Spanyolország arannyal szórja tele Európát, miközben Anglia épphogy kimászott a vallásháborúk és politikai instabilitás mocsarából. A két birodalom közötti konfliktus nem kizárólag gazdasági volt, hanem vallási és ideológiai is. Spanyolország mélyen katolikus maradt, míg Anglia protestáns lett, ráadásul I. Erzsébet királynőt a pápa kiközösítette 1570-ben. Ekkortól nemcsak lehetőség, hanem szinte vallási kötelesség is lett Spanyolország gyengítése. És ha már nincs pénz egy teljes flottára – miért ne lehetne a kalózokat pénzelni? Ők úgyis lelkesednek az aranyért.
Ha van ikonikus figurája ennek a korszaknak, az Sir Francis Drake, az „Isten ostora a spanyoloknak”. 1580-ban ő lett az első angol, aki körbehajózta a Földet – és közben spanyol hajókat és kikötőket rabolt ki. Ekkor már nyílt titok volt, hogy I. Erzsébet királynő pénzelte őt. Az 1580-as években Drake olyan portyázásokat hajtott végre a Karib-tengeren, hogy Spanyolország évi ezüstbevételeinek akár 10–20 százalékát is elveszítette. A spanyol követek pedig folyamatosan tiltakoztak a brit udvarban, de I. Erzsébet mindig így válaszolt: „Ő csak kalóz. Nincs közöm hozzá.” A háttérben azonban jutalmat, rangot, sőt nemesi címet is adott Drake-nek. Ettől kezdve az angol korona még bátrabban támaszkodott a priváterekre, akik szinte már félhivatalos hadviselést folytattak a spanyol gyarmatbirodalom ellen. A brit korona döntése, hogy nem saját hadiflottával, hanem kalózokkal veszi fel a harcot Spanyolországgal, egy korát megelőző, zseniális geopolitikai és gazdasági húzás volt. Hiszen miért is költene valaki aranyat hajókra, legénységre, kiképzésre és fenntartásra, ha ott vannak a kalandor szellemű tengerészek, akik mindezt elvégzik saját költségen, cserébe egy papírdarabért, amit „kalózlevélnek” hívnak? I. Erzsébet királynő és udvara pontosan tudta, hogy ez az egész egy kiváló üzlet. A kalózok – hivatalosan „privatér hajóskapitányok” – vállalták a teljes hadműveleti kockázatot. Ha sikerült egy jól megpakolt spanyol kincses hajót elfogni, abból bőven jutott az uralkodónak, a befektetőknek és persze magának a kalóznak is. Ha pedig elbuktak? Nos, akkor „hivatalosan” sosem is kaptak megbízást.
Ez a politikai kényelmesség is kulcsa volt a brit stratégiának. A királynő bármikor elhatárolódhatott, ha diplomáciai botrány tört ki – hiszen a hivatalos verzió szerint ezek az emberek független kalandorok voltak. Közben persze a háttérben I. Erzsébet és tanácsadói pontosan tudták, kinek a hajója hova tart, mit fog támadni, és mikor tér vissza a zsákmánnyal.
A spanyolokat ez a taktika fokozatosan kivéreztette. Minden sikeres portya, minden elfogott gálya, minden kifosztott kikötő jelentős kárt okozott a hatalmas, de egyre nehézkesebben mozgó spanyol gyarmatbirodalomnak. A spanyol aranyra épülő gazdaság pedig megingott, amikor kiderült: a kincsek nem mindig érkeznek meg Madridba. A háttérben ott húzódott a vallási dimenzió is. A protestáns Anglia és a katolikus Spanyolország között ez nem csupán gazdasági vetélkedés volt, hanem egyfajta szent háború is. A kalózok – bármennyire meglepő – sokszor „Isten nevében” raboltak, és a zsákmányt nemcsak személyes haszonnak, hanem a protestáns ügy győzelmének is tekintették. A spanyolok szemében ezek a brit martalócok az Antikrisztus szolgálatában álltak, míg Angliában sokakat nemzeti hősökként ünnepeltek. És végül, de nem utolsósorban: ez volt az első kő, amit a brit tengeri világhatalom alapzatába fektettek. Ezek a kalózhajók a fosztogatás mellett térképeztek, felfedeztek, új kikötőket és tengeri útvonalakat ismertek meg, mindazt, amire egy későbbi birodalomnak szüksége lesz. A királynő kalózai olyan információs és logisztikai előnyt biztosítottak, amiből később a Brit Birodalom tengeri fölénye megszületett. Erzsébet tehát a rabolt arany mellett megkapott egy birodalmi előnyt is – és egy új korszak hajnalát. A kalózexpedíciók stratégiai feladatok ellátásával párhuzamosan üzleti vállalkozások is voltak. Egy jól sikerült portyával egy befektető 300–400 százalékos hozamot is realizálhatott. Erzsébet királynő is befektetett Drake útjába, 1600 fontot tett be, és 4700-at kapott vissza. Ez olyan, mintha ma valaki egymillió forintot tenne be, és 3,5 millióval szállna ki állami engedéllyel, vérrel, puskaporral és egy kis isteni küldetéstudattal fűszerezve. Ha megnézzük Nagy-Britannia későbbi világbirodalmi felemelkedését, a kalózok voltak az előőrsök. Ők térképezték fel, rabolták ki és vetették meg egy birodalmi gazdaság alapjait. A Spanyol Birodalom bukása pedig részben annak köszönhető, hogy túl sok aranyat szállított túl kevés védelemmel. És mindehhez kellett egy Királynő is, aki a trónról nézte végig, hogyan gazdagodik meg úgy, hogy sosem indított hivatalosan háborút.
II. Fülöp, a mélyen katolikus uralkodó ezt nem tűrhette tovább. A célja nemcsak egy katonai győzelem volt: Angliát vissza akarta téríteni a katolikus hitre, el akarta mozdítani I. Erzsébetet a trónról (akit eretneknek tartott), és egy katolikus bábkirálynőt – Stuart Máriát – ültetett volna a helyére. „A tengerek ura lesz az, aki Istenhez és a vitorlákhoz hű marad” – hirdették a 16. század végén a spanyol udvarban. Csakhogy aznap, amikor II. Fülöp király büszke flottája „A Nagy és Legyőzhetetlen Armada” (Grande y Felicísima Armada) kifutott a La Manche csatornába, Isten inkább Angliának szurkolt. És a szél is. A Spanyol Armada súlyos vereséget szenvedett a sokkal kisebb haderőt képviselő angoloktól. A bukás egyaránt volt emberi arrogancia, technikai hátrány, taktikai hibák és isteni szerencse következménye. Ez volt az a pillanat, amikor a Brit Birodalom a hullámok hátán megszületett, és amikor a spanyol arany hajói örökre a mélybe süllyedtek.
