Mi fűtötte a középkort?

A középkori épületek – főleg a várak és kolostorok – vastag kőfalai ugyan stabilitást adtak, de szigetelésről szó sem volt. Ezek a falak nyáron hűvösek, télen viszont dermesztően hidegek voltak. A huzat szinte állandó vendég volt, mivel az ablakok gyakran csak szűk nyílások voltak, amelyeket állati hólyaggal, gyolccsal vagy fatáblákkal fedtek le. Az üvegezés – ha volt – rendkívül drága és ritka luxuscikknek számított, használata főként templomokra, kolostorokra és királyi várakra korlátozódott. Ott is inkább a díszítés, színes ólomüvegek beépítésével, volt a cél, nem a kilátás vagy szigetelés. Fény ugyan jött be a termekbe, szél is, de az üveg – még ha létezett is – messze túl drága volt a parasztházak vagy egyszerű városi otthonok számára. Az üvegkészítés technológiája sokáig kézműves folyamat volt, lassú és drága, ráadásul a vékony üveglapokat nehéz volt biztonságosan beépíteni. Egy vékony, kis darab üveg nem jelentett valódi szigetelést: a huzat így is bejött. Inkább vastag falakat és nehéz függönyöket használtak. A síküveg-gyártás forradalma csak a késő középkor végén, a reneszánsz idején kezdett teret nyerni. A 14–15. századtól, főleg Itáliában, Németalföldön és Angliában indult meg a lassú, de biztos térhódítása a kisebb, négyszögletes ablaküvegeknek. Ezeket gyakran ólomkeretbe foglalták (ólomablak), hogy erősebbek legyenek. Az ipari üvegtermelés, és az üveg valódi „demokratizálódása” azonban csak a 17–18. században következett be. Az üveg feltalálása nem a középkor találmánya: már a rómaiak is készítettek síküveget, bár akkor még inkább vallási, művészeti célokra. Az első ablaküveg-szerű megoldások a Kr. u. 1–3. században jelentek meg, de ezek inkább homályos, hullámos, kis méretű üveglapok voltak – szinte csak fényt engedtek be, kilátni nem lehetett rajtuk.

A fűtés központi szerepét a kandalló vagy nyílt tűzhely töltötte be. A tűz füstje gyakran a szobában terjengett, mivel a kémények sem voltak mindenhol jellemzőek egészen a 12–13. századig. A ma ismert kandallók is csak 1200-ban alakultak ki. Valószínűleg olasz találmány volt, mivel az első írásos emlékek az ókori Velencei Tengerészeti Köztársaság dokumentumaiból származnak. Az újítás előtt a családok közvetlenül a szoba közepén gyújtottak tüzet, hogy melegen tartsák a szobát és főzni tudjanak. A füst a tetőn lévő lyukakon keresztül távozott, ami állandóan füstössé tette a szobákat. A kémények hiánya azt jelentette, hogy még ha meleg is volt, a nap nagy részében füstnek volt kitéve. Maga a házak építése nem sokat segített a hő fenntartásában. A középkori házak gyakran fából készültek és rosszul szigetelték őket, ami igazi problémát jelent a hidegebb hónapokban. A hideg még éjszaka sem adott haladékot. A tűz meggyújtása alvás közben ugyanakkor nagyon kockázatos volt a szikrák és a gyúlékony anyagok tűzveszélye miatt.

Egy nagyobb terem egyetlen kandallóval való kifűtése inkább meleg illúzióját nyújtotta – a lángnál ülők kipirultak az intenzív, közeli melegtől, a sarokban ülők pedig vacogtak tovább. A meleg egyenlőtlenül oszlott el a térben.

Az emberek inkább szó szerint felöltöztek a hideg ellen. A több réteg gyapjúruha alap volt, a gazdagabbak szőrméket (medve, róka, nyest) is viseltek. A hálóing sem volt vékony csipkecsoda, hanem vastag, hosszú ruhadarab, amit éjjel is viseltek – gyakran sapkával együtt. A híres „éjjeli sapka” nem divathóbort, hanem túlélési kellék volt.

Az ágyak magasan állók voltak, gyakran baldachinos szerkezettel, amely megtartotta a meleget. A leggazdagabbak ráadásul gobelinekkel és nehéz függönyökkel takarták be a falakat, hogy korlátozzák a hideg levegő bejutását. Szalma, toll vagy moha töltötte ki a matracokat, a takarók pedig nehéz, több rétegű gyapjúból készültek. Volt, hogy melegített köveket, palackokat vagy fémtartályokat tettek az ágyba – a középkori forró vizes palack elődjei.

Nem mellesleg: a középkori emberek egyszerűen csak alkalmazkodtak a zord körülményekhez. A hideget nem kerülték, hanem része volt az életnek. A társaság melege is sokat számított – szó szerint. Együtt aludtak, együtt ültek a tűz körül, együtt vészelték át a hosszú telet. Kialakultak egyéb hideg elleni praktikák is, például az ablaknyílásokat függönnyel takarták le. Kisebb, zártabb helyiségekben éltek télen. A padló alá gyakran szalmát vagy állati bőrt tettek, hogy ne fagyjon fel a talpuk, és persze a legfontosabb védekezés az volt, hogy melegítő étkeket fogyasztottak, például kása, forralt bor és levesek segítettek „belülről” melegíteni a lehűlt emberi testet.

A középkor embere télen általában fázott – de feltalálta magát. Nem a kényelemre rendezkedtek be, hanem az alkalmazkodásra. A tűz melege, a ruhák rétegessége és a közösségi összetartás tartotta őket életben a dermesztő teleken. És valljuk be: a mai ember már egy fűtetlen hétvégét sem bírna ki egy középkori várkastély klímájában.