Így néztek ki a halál angyalai

A Szárnyas Huszárok (lengyelül: Husaria) a Lengyel–Litván Unió elit nehézlovassági csapatteste volt, amely a 16. század közepétől a 18. század elejéig működött. Nevüket jellegzetes, hátukon viselt „szárnyas” díszítésükről kapták: két oldalt, a páncéljukhoz rögzített fából készült kereten madártollakból álló szárnyakat viseltek, amely nemcsak a vizuális sokkhatás miatt volt előnyös, hanem állítólag akusztikus félelemkeltő célt is szolgált.

A huszárok eredetileg szerb könnyűlovasok voltak, akik a 15. században menekültek a Török Birodalom elől a Lengyel Királyságba. A lengyelek gyorsan átvették ezt a mobil, könnyen mozgatható lovassági formát, de a 16. század során Zsigmond király és a nemesi hadvezérek átalakították őket egy páncélos, ütőképes nehézlovassággá, amely a későbbiekben a lengyel haderő szívévé vált.

A huszárok nem akármilyen katonák voltak. A felszerelésük az egyik legdrágább és legimpozánsabb a kor hadseregeiben. A ló és lovasa egyaránt páncélban voltak, a huszárok sisakot, mellvértet, kar- és lábvédőt viseltek, míg lovaikat gyakran csak részben, hogy a lovak mozgását ne akadályozza, páncélozták. Fő fegyverük egy 4–6 méter hosszú, üreges, de erős lándzsa volt, amelyet egyszer használtak egyetlen, pusztító roham során. A felszerelésüket szablyával, pisztollyal, csatabárddal egészítették ki, így a közelharcban is életveszélyesen tudtak támadni. A tollas szerkezetet úgy rögzítették, hogy a ló mozgásával rezgő hangot adjon, ami a kortárs beszámolók szerint „az ördög szárnycsapásához hasonlított”.

A Szárnyas Huszár nem közkatona volt. Kizárólag a nemesség (szlachta) tagjai lehettek a soraikban. A kiképzés fiatal korukban kezdődött, és a lovaglás, vívás, fegyverhasználat, taktika elsajátítása mellett nagy hangsúlyt fektettek a fizikai állóképességre és a harci szellemre. A huszárok gyakran saját költségükön tartották fenn magukat, ami komoly vagyoni háttérrel járó előjogot jelentett. A „huszárélet” tehát egyfajta katonás nemesi életforma is volt, ahol a becsület, a bátorság és a szolgálat volt a legnagyobb erény.

A Szárnyas Huszárok számos döntő csatában fordították meg a történelem kerekét. A Kircholm melletti csatában (1605), a svédekkel szembeni döntő győzelmet úgy érték el, hogy háromezer huszár 11 ezer fős svéd sereget győzött le. A Kłuszyn (1610) csatában az orosz–lengyel háború döntő ütközetében 6500 lengyel huszár 35 ezer orosz–svéd katonát győzött le.

A leghíresebb, és egyben történelmi fordulópontot jelentő csatájuk a bécsi csata (1683) volt. Ha valaha volt ütközet, amelyről elmondható, hogy megváltoztatta Európa sorsát, akkor a bécsi csata 1683. szeptember 12-én minden kétséget kizáróan ilyen. Ez volt az a nap, amikor a lengyel–osztrák–német szövetséges hadak, élükön III. Sobieski János lengyel királlyal, megállították a Török Birodalom hódító lendületét, méghozzá a világ egyik leglátványosabb lovasrohamával, főszerepben a legendás Szárnyas Huszárokkal.

A Török Birodalom a 17. században még mindig jelentős európai nagyhatalom volt, és I. Mehmed nagyvezír vezetésével 1683 nyarán elindult, hogy ostrom alá vegye Bécset, az akkoriban még inkább katonai városként, mint világvárosként ismert Habsburg-fővárost. A cél világos volt: Európa kulcsát elfoglalni és a Habsburgokat térdre kényszeríteni. A várost július 14-től ostromolták, a mintegy 150 ezer fős török hadsereggel szemben alig 15-20 ezer védő állt, komoly élelmiszerhiány és betegségek sújtotta állapotban. Bécs már a bukás szélén állt.

Ekkor érkezett meg a hadszíntérre III. Sobieski János, a Lengyel Királyság uralkodója, akit a Habsburgok korábban katonai segítségre kértek fel a Szent Liga keretében. A szövetséges sereg kb. 70-80 ezer főt számlált, ebből 24-25 ezer lengyel, közel 20 ezer osztrák és bajor katona, a többiek német fejedelemségekből jöttek. A sereg legfélelmetesebb része a háromezer szárnyas huszár volt, élükön a királlyal. Sobieski a XI. Ince pápának írt levelében így írt a csatáról: Venimus, vidimus et Deus vicit (Jöttünk, láttunk és Isten győzött). A csata helyszíne a Bécs feletti dombvidék, Kahlenbergnél volt. A török sereg ekkor már szétterülve, a zsákmányra és a város ostromára koncentrálva működött, és alulértékelték a hegy felől érkező veszélyt. A döntő támadás szeptember 12-én délután történt. Több hullámban zajlott a harc, de a késő délutáni órákban indult meg a történelem egyik legnagyobb lovasrohamának számító támadás, több mint 18 ezer lovas, köztük háromezer szárnyas huszár, lejtmenetben, „tollas viharként” zúdult rá a törökök meglepett és szétszórt csapataira. A hatalmas lendületű, koordinált lovasroham áttörte a török vonalakat, a huszárok egyenesen a török tábor közepébe vágtattak, ahol a nagyvezír sátrát is elfoglalták. A törökök pánikszerűen menekültek, a seregük szétesett. A bécsi csata után a törökök soha többé nem kerültek ilyen közel Nyugat-Európa szívéhez. Ez volt az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésének végső megállítása és egyben a Habsburg Birodalom felemelkedésének kezdete. A csata tehát nemcsak katonai diadal volt, hanem geopolitikai fordulópont is. A lengyel király III. Sobieski János, a csata után igazi hősként vonult be az európai történelembe, Bécsben ma is szobor állít emléket neki. A török nagyvezír sátrát a huszárok elfoglalták, és az ott zsákmányolt ereklyéket a krakkói Wawel katedrálisban helyezték el. A győzelemhez kapcsolódik egy gasztronómiai legenda is, a menekülő törökök hatalmas kávékészletet hagytak hátra, amiből a bécsi kávéházi kultúra (és állítólag a croissant) is megszületett.

Az ellenség számára a Szárnyas Huszárok olyanok voltak, mint a földre szállt végítélet. A források beszámolnak arról, hogy török, tatár, svéd, de még osztrák katonák is gyakran már a huszárroham látványától megfutamodtak. A félelemkeltés eszköztára nemcsak a „szárnyas” megjelenésben rejlett, hanem a precízen összehangolt rohamok, a hatalmas lendület, és a pszichológiai sokk is része volt az arzenálnak.

A 18. századra a hadviselés jelentősen megváltozott. A tűzfegyverek elterjedése, az ágyúk hatékonyságának növekedése, a lineáris harcmodor térhódítása elavulttá tette a klasszikus nehézlovassági rohamokat. Az utolsó jelentős bevetéseik a 1700-as évek elejére tehetők. A lengyel államiság fokozatos megszűnése (a felosztások 1772, 1793, 1795) után a huszárok végleg eltűntek a történelem színpadáról – de legendájuk tovább élt.

A huszárok nem tűntek el nyomtalanul. Lengyelországban a mai napig nemzeti hősökként tisztelik őket, és számos katonai díszszemlén, történelmi festményen jelennek meg újra. A szárnyas páncélzat és a fehér-piros zászlók a lengyel katonai büszkeség szimbólumai. Ha legközelebb meghallunk egy szárnycsapásra emlékeztető hangot, gondoljunk arra, hogy a Szárnyas Huszárok lehet, hogy újra rohamra indulnak.