Az osztályharc rátelepedett a vidám majálisra

Vidéken számos helyen mai napig megmaradtak az eredeti népszokások, mint a májusfaállítás, amikor a fiatal férfiak kedveseiknek egy színes szalagokkal díszített fát állítottak az éj leple alatt. A 19. század végén azonban gyorsan átalakult az ünnep, és egy harcias megemlékezéssé vált.

A gyors iparosítás szükségessé tette a munkások helyzetének rendezését, hiszen gyakorta embertelen körülmények között zajlott a foglalkoztatásuk. Érdekes módon éppen egy gyártulajdonos, Robert Owen állt az élükre, amikor 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a hangzatos „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) szlogennel.

A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot szerveztek. Kezdetben kevés siker kísérte a megmozdulásokat, meglepő módon azonban a déli féltekén, Ausztráliában az 1856. április 21-én tartott kőműves és építőmunkás sztrájk nyomán az ausztrál parlament elismerte a nyolcórás munkaidő bevezetését a kontinensen.

Amerikában a chicagói munkás szakszervezetek 1886. május 1-jén sztrájkot szerveztek a nyolcórás munkaidő bevezetéséért. A többnapos tüntetéssorozaton és a sztrájkokban 350 ezer munkás vett részt, amelynek során a negyedik napra a helyi anarchista vezetők a Haymarket Square-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze, és a megmozdulás során a kivezényelt rendőrök közé bombát dobtak, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. A brutális fellépés során összesen tizenegy ember (hét rendőr és négy tüntető) vesztette életét.

A II. Internacionálé határozata alapján 1890-ben lett a munkásság ünnepe május 1. A dátum kiválasztásában nyilván szerepet játszott, hogy ez a nap hagyományosan is ünnep volt a tavaszköszöntő majális okán. Nagy hagyománya volt, hogy ennek a hónapnak az első napját a természetben töltsék az emberek, kellemes mulatságokkal fűszerezve a napot. Valójában egy létező ünnepre épített a II. Internacionálé, amely egy marxista szerveződésként nem a munkát, hanem a munkásosztályt helyezte a központba, egyfajta osztályharcos megmozdulásként – idézte fel a történelmi gyökereket a Magyar Hírlapnak nyilatkozva Porogi András történész.

A nyolcórás munkaidő bevezetése mellett helyileg egyéb követeléseket is megfogalmaztak, ahogy például Magyarországon az általános választójogot követelték. Mivel akkoriban nem volt munkaszüneti nap, lényegében sztrájkot tartottak ekkor. A munka ünnepévé akkor vált, amikor néhány ország állami ünneppé tette május 1-jét. Az elsők között a náci Németország és a bolsevik Szovjetunió emelte munkaszüneti nappá – tette hozzá.

– Magyarországon 1919-ben a kommunista Tanácsköztársaság idején ünnepelték meg először hivatalosan május 1-jét.

– A Tanácsköztársaság vezetői a bolsevik diktatúra legnagyobb ünnepeként tekintettek május 1-jére, és függetlenül a fenyegető veszélytől, hiszen a román hadsereg ekkor már Szolnoknál járt, egész Budapestet vörös posztókkal borították be. A Hősök terén a királyok, valamint a történelmi személyiségek szobrát vörös drapériával fedték le, többek között Gábriel arkangyalt is így takarták el, és lényegében az oszlopát egy nagy vörös obeliszkké alakították, amely elé egy hatalmas Marx-szobrot állítottak gipszből. Rajta kívül Lenin és a munkásmozgalom nagyjai szintén gipszszobrokat kaptak a város különböző pontjain. Természetesen felvonulást és nagygyűlést is rendeztek, illetve majálist is tartottak a Margit-szigeten, ahol többek között lepényevést, kötélhúzást szerveztek a gyerekeknek.

– Egy pillanatra fellélegezhetett az ország, mert a vörösterror ünnepi szünetet tartott.

– Nincs tudomásom arról, hogy ezen a napon bárhol atrocitás lett volna. Alapvetően örömünnepnek szánták ezt a napot, amelyet tűzijátékkal zártak.

– Magyarország történetének másik emlékezetes május 1-jéje 1957-ben zajlott, amikor a levert 1956-os forradalom és szabadságharcot követően baljóslatúnak tűnt az ünnep szervezése, ám végül meglepően sokan gyűltek össze a Hősök terén.

– A történészek azóta is találgatják, hogy miként tudtak ilyen ünnepet rendezni annak ellenére, hogy néhány hónappal korábban Kádár János még a leggyűlöltebb ember volt az országban. Annyi bizonyos, hogy májusra már a tömegek belátták, hogy nincs remény a változásra, és ha nem disszidáltak, hanem itthon maradtak, akkor itt kell megtalálni a boldogulást. Az akkor megváltoztathatatlannak tűnő helyzetbe az ország többsége belenyugodott.

– A képet persze árnyalja, hogy a Kádár-korszakban lényegében kivezényelték az embereket a május 1-jei felvonulásokra.

– A felvonulókat a munkahelyek szervezték, ahol a közvetlen főnök kontrolálhatta, hogy ki vett részt és ki maradt távol, amelynek mindenféle következményei lehettek. Nem okvetlenül elbocsátás, de az előmenetelnél, a beosztásnál számított a munkahelyi vezető értékelése. Nyilvánvalóan a felvonulók egy része ilyen nyomásra vett részt a megmozduláson. A felvonulást követő városligeti majális a vidámparki programokkal kiegészítve pedig sokak számára egy jó kikapcsolódási lehetőséget jelentett családi körben vagy éppen a kollégákkal.