Történelem
Így nézett ki az első nemzeti tőzsdekrach
A South Sea-buborék belülről
„Pár hónap alatt meggazdagodhatsz!” – ígérte John Blunt a 18. századi Anglia népének. A nemesek, politikusok, még Isaac Newton is beszálltak. Mindenki hitt neki. A South Sea Company részvényei szárnyaltak, az egész ország elvakultan ünnepelte a pénzügyi zsenit. Aztán egyetlen nyáron belül minden összeomlott. Vagyonok tűntek el, családok mentek tönkre, és kiderült: az egész birodalmat egy nem létező üzletre építették. Ez a történet a mohóságról, manipulációról és a világ egyik első gazdasági buborékjáról szól – amelyből még ma is lenne mit tanulnunk.
A legtöbb történelmi visszatekintésben egyszerűen csalónak vagy manipulátornak tartják, de a valóság ennél jóval árnyaltabb. Blunt ugyanis nemcsak egy pénzügyi szélhámos volt – hanem egy rendkívül okos, vallásos, karizmatikus és kivételes kapcsolati hálóval rendelkező „pénzügyi zsonglőr”, aki jóval megelőzte a korát. 1665 körül született Angliában, egy nem nemesi, de középosztálybeli családból származott. Kezdetben biztosítási ügynök, majd pénzügyi vállalkozó volt. Blunt a pénzügyi világba a Hollow Sword Blade Company nevű, furcsán hangzó, de annál trükkösebb vállalaton keresztül lépett be. Eredetileg ez egy kardgyártó cég volt, de Blunt – mint egy korabeli startupper – átalakította pénzügyi szolgáltatóvá a céget. Tulajdonképpen ez volt az első „fedőcég”, amit a brit pénzügyek kreatív megbolondítására használt.
Bluntról a korabeli feljegyzések és visszaemlékezések alapján a következő személyiségjegyek rajzolódnak ki: hihetetlenül éles eszű és számító – precíz tervező, stratégiai gondolkodó, karizmatikus – tudott bánni az emberekkel, „el tudta adni a semmit is”. Vallásos kvéker volt, ami ugye egy furcsa kontraszt, hisz a kvékerek a szerénységet és az őszinteséget hirdetik. Politikailag nagyon érzékeny volt, jól tudta, mikor, kivel kell jóban lenni, és persze mesteri manipulátor volt, aki pontosan tudta, hogyan lehet úgy közvélekedést gerjeszteni, hogy utána maga arassa le a hasznot.
Blunt nem arisztokrata volt, de tudta, hogy a befolyásos emberek kegyét kell keresni. Ezt több fronton is megtette. A South Sea Company alapítójaként parlamenti képviselőkkel, miniszterekkel barátkozott. A politikusok zsebeit is megtömte South Sea-részvényekkel, hogy elérje a célját, amiért azonnal meg is kapta a maga lovagi címét, ezzel beemelték az „úri körökbe”. Tulajdonképpen Blunt volt a brit pénzügy „networking királya” – kapcsolati tőkéből épített pénzügyi birodalmat. A legnagyobb dobása mégis az volt, hogy a cég a brit államadósság egy részét átvette, cserébe az állam támogatását élvezte (kvázi állami garanciával működött).
A kor, amelyben Blunt kifejtette „áldásos” tevékenységét, egy egyre erősödő Nagy-Britannia időszaka volt, ami éppen a spanyol örökösödési háborúból (1701–1714) mászott ki. Az állam nyakig úszott az adósságban – kb. kilencmillió fontnyi államadósság halmozódott fel (mai pénzen kb. 2–3 milliárd font). A kormány kétségbeesetten kereste a módját, hogy csökkentse ezt a terhet. És akkor jött John Blunt, aki egyébként nem bankár volt, hanem egy furfangos pénzügyi üzletember. Létrehozott egy céget The South Sea Company névvel (a Brit Kelet-Indiai Társaság mintájára), amely elvileg kizárólagos jogot kapott Dél-Amerikában (a spanyol gyarmatokon) történő kereskedelemre. Valójában a briteknek semmilyen valós kereskedelmi kapcsolatuk nem volt ezekhez a spanyol területekhez – tehát az egész üzlet egy vágyálmon alapult. Minden befektető azt hitte, hogy hatalmas vagyonokat fog termelni a cég a dél-amerikai kereskedelemből (rabszolgák, arany, ezüst, nyersanyagok). Az emberek vakon bíztak az állam „hátszelében” – ha a kormány támogatja, akkor biztos jó befektetés.
Blunt motivációja nem volt teljesen fekete-fehér, ő nemcsak meggazdagodni akart, hanem úgy érezte, valóban képes megjavítani a „rendszert”. Hit abban, hogy a brit államadósság kreatív újrastrukturálása országos hasznot is hozhat. Később viszont már a saját mítoszának a rabjává vált – elhitte, hogy amit csinál, az zseniális, és minden működni fog.
Árulkodó tény volt például az is, hogy maga Isaac Newton is befektetett, majd, amikor kiszállt, így fogalmazott: „Képes vagyok kiszámítani az égitestek mozgását, de nem az emberek őrületét.” Jonathan Swift (A Gulliver írója) így fogalmazott: „A South Sea Company nem más, mint a mohóság színháza, ahol minden szereplő bolond.”
A buborék 1720 tavaszán kezdett kipukkanni, még januárban a részvény ára 128 font volt, júliusra elérte az árfolyamának csúcsát, 1050 fontot, miközben az éves nyereség nulla volt, és kereskedelmi forgalma, tevékenysége is inkább a „0” fele konvergált. Gondoljunk bele, akkoriban egy átlagos londoni polgár fizetése évente 20-30 font volt. Tehát a részvényárak abszurd mértékben elszálltak.
És elérkezett 1720 augusztus vége, amikor a piaci bizalom megrendült. Egyes bennfentesek (köztük a cég igazgatói) elkezdték eladni részvényeiket, addigra kiderült, hogy semmilyen valós kereskedelmi tevékenység nincs, és a nép rádöbbent, hogy egy óriási piramisjáték áldozata lett. Októberre a részvény ára már visszaesett 150 fontra. Több tízezer ember tönkrement – nemcsak kisbefektetők, hanem arisztokraták, papok, hivatalnokok is. A kár mértéke iszonyatos volt, a brit gazdaság GDP-hez viszonyítva a South Sea Bubble az egyik legsúlyosabb pénzügyi krach volt, amit valaha feljegyeztek. A részvényesek több mint 90 százaléka elveszítette a pénzét. A brit államháztartás majdnem csődbe ment. Politikai válság következett: több parlamenti képviselőt korrupció miatt eltávolítottak. A pénzügyminisztert, Aislabie-t börtönbe zárták.
És mi történt Blunttal? Természetesen a South Sea-krach után ő volt az egyik első számú bűnbak. Vagyonának jelentős részét elkobozták. Politikailag és társadalmilag is száműzték, de börtönbe nem került (ellentétben több politikussal). 1733-ban halt meg, csendben.
Mit tanult ebből a pénzügyi délibábból a világ? Létrejött az első pénzügyi szabályozási keretrendszer. A parlament szigorította a részvénytársaságok alapításának feltételeit. A befektetői tájékoztatást előírták – egyfajta korai „prospektus” formájában. Egyfajta erkölcsi tanulság szinonimája lett, egy tanmese, ami a meggazdagodás illúziójáról szólt. A South Sea Bubble az egyik első példája annak, hogyan működik egy pénzügyi lufi. Később a dotcom-lufi (2000-ben), az ingatlanválság (2008-ban) vagy a kriptolufik is hasonló mechanizmust mutattak.
John Blunt nem ördög volt, inkább egy tükör: megmutatta, hogy mit tesz a vágy a gyors meggazdagodásra, ha társul egy meggyőző elmével, politikai befolyással és korlátlan önhittséggel. A South Sea Bubble egy korai Wall Street-sztori, csak épp nem New Yorkban, hanem Londonban – és a „főszereplő” egy kvéker, aki jobban értett a pénzhez, mint bárki más a szigetországban.
