Történelem
Hatezer élet egy aláírásért
Chiune Sugihara története, amit mindenkinek ismernie kell
Sugihara eredetileg orvosnak készült, de hamarosan rájött, hogy a diplomácia világa vonzza. Kiválóan beszélt oroszul, és a 20-as években több évig szolgált Mandzsúriában. Nemcsak az orosz nyelv, hanem az orosz kultúra, sőt a zsidó hagyomány is közel került hozzá. Ez a kulturális érzékenység később, 1940-ben Litvániában, élete legnagyobb döntésének pillanatában vált meghatározóvá.
A második világháború viharában Litvánia éppen csak a függetlenségét veszítette el, amikor Sugiharát Japán litvániai konzuljaként Kaunasba küldték. Ebben a zavaros, fojtogató időszakban kezdtek zsidó menekültek – főként Lengyelországból – áradni a japán konzulátus felé. Kétségbeesetten próbáltak elmenekülni a nácik által megszállt területekről, és vízumot kértek Japánba, amely – furcsa módon – az egyik utolsó lehetőség volt számukra a túlélésre. „Az utca, amelyre a konzulátus hálószobájának ablaka nézett – írta Sugihara 1983-as visszaemlékezésében –, hirtelen megtelt egy nagy embercsoporttal, hatalmas lármát csapva. Ez a csoport a napok előrehaladtával fokozatosan egyre nagyobb és nagyobb lett. A menekültek mindannyian abban reménykedtek, hogy japán vízumot kapnak, hogy elmenekülhessenek a nácik és a most bejövő szovjetek elől.”
Sugihara felismerte: ha követi a hivatalos utasításokat, emberek ezreit ítéli halálra. Háromszor is kérvényezte Tokió engedélyét a tranzitvízumok kiadására, mind háromszor elutasították. És ekkor hozta meg a döntést, amiért ma hősként tiszteljük: önhatalmúlag elkezdte kiállítani a vízumokat. A zsidó menekültek helyzetével együttérezve, Sugihara tranzitvízumot kezdett kiadni minél több embernek. A tranzitvízumok biztonságos átjutást biztosítottak birtokosának Japánba, bár azokat elsősorban csak törvényes vízummal rendelkező személyeknek engedték meg.
A történet egyik legmegrázóbb és legszebb mozzanata, hogy Sugihara és felesége, Yukiko – aki mindenben segítette – naponta akár 18-20 órán keresztül írta kézzel a vízumokat, egészen addig, amíg fizikailag nem bírták tovább. Az utolsó pillanatig, a kaunasi állomáson is írt még, és kidobta a vízumokat az induló vonat ablakából. Ő volt az egyetlen diplomata a térségben, aki vállalta ezt a kockázatot. Összességében Sugihara és felesége 2139 vízumot állított ki. Hány zsidó menekültet menthetett meg Sugihara? Tekintettel arra, hogy egyesek esetleg nem tudták volna használni a vízumukat, míg mások több embert is vittek volna egy vízummal, történészek becslése szerint 6-10 ezer embert mentettek meg Sugihara tettei. Ez azt jelenti, hogy ma valahol 40-100 ezer ember él a „Sugihara vízumot” kapók leszármazottjaként. Könnyű megérteni, miért nevezték „japán Schindlernek”.
A zsidó menekültek Japánba, onnan Shanghajba vagy Palesztinába jutottak tovább. Sok túlélő később orvossá, tudóssá, diplomatává vált. Sugihara valójában gyermekeik keresztapja lett.
Miután a Szovjetunió annektálta Litvániát, Sugiharát és családját egy szovjet hadifogolytáborban tartották fogva, majd 1947-ben hazaengedték Japánba. Japánba érve elbocsátották a külügyminisztériumból, hivatalosan „a létszámcsökkentés” áldozata lett. Valójában sokan úgy vélik, hogy humanitárius tettei nem illettek bele a birodalmi Japán akkori világképébe. Ezután évtizedekig teljes csend vette körül. Fordítóként, kisvállalatok alkalmazottjaként dolgozott, szinte teljes ismeretlenségben. Még a gyerekei sem tudták sokáig, mit tett a háború alatt.
Az 1960-as években az egyik megmentett család fia, Yehoshua Nishri, aki Izraelben a külügyminisztériumhoz került, elkezdte keresni Sugiharát. 1968-ban megtalálta – és ezzel kezdetét vette a történelmi rehabilitáció.
1985-ben Izrael a Világ Igaza címmel tüntette ki – a Yad Vashem emlékfalán az ő neve is szerepel. További kitüntetések érkeztek Lengyelországból és Litvániából (utóbbi a 2000-es évet Chiune Sugihara évének nyilvánította), miközben ma múzeum működik Tsuruga városában, ahol sok zsidó menekült érkezett Japánba.
Az elismerés ellenére Sugihara haláláig (1986) szerényen, visszahúzódva élt. Soha nem tekintette magát hősnek. Egyik interjújában így fogalmazott:
„Azt tettem, amit meg kellett tennem. Túl sok embernek volt szüksége segítségre. Nem volt időm gondolkodni, csak cselekedni.”
Ma már világszerte ismerik a nevét. Szobrok, iskolák, múzeumok viselik nevét Japánban, Litvániában, Izraelben és az Egyesült Államokban. Kaunasban áll a ház, ahol vízumokat adott ki, Tokióban pedig Sugihara-emlékhely működik. A megmentett családok leszármazottjai mára több tízezren lehetnek.
Története egyszerre megrendítő tanmese és bátorító példa arra, hogy egy ember is képes megváltoztatni sokak sorsát, ha hajlandó szembenézni a szabályokkal – a lelkiismerete nevében. Chiune Sugihara neve ma egyet jelent azzal, hogy a bátorság nem mindig hangos – néha halk tollvonásban testesül meg. De ez a tollvonás ezrek életét írta újra.
