A háború legnagyobb blöffje

Spanyol származása ellenére a britek szolgálatában állt, és elképesztő manipulációval sikerült elhitetnie a németekkel, hogy hűséges hozzájuk – miközben valójában folyamatosan a szövetségesek stratégiai előnyét biztosította.

Pujol García eleinte önként ajánlotta fel szolgálatait a briteknek, akik először nem látták benne különösebb potenciált. Miután visszautasították, saját szakállára kezdett kémkedni a náciknak, hogy elnyerje a bizalmukat. Hamarosan a német hírszerzés, az Abwehr ügynökeként tevékenykedett, és megkezdte az információk szállítását Berlinbe – csakhogy ezek az adatok teljesen hamisak voltak, ám annyira jól szerkesztette meg őket, hogy a nácik hitelesnek tartották.

A britek végül belátták, hogy Pujol García elképesztő tehetséggel rendelkezik, és 1942-ben besorozták az MI5 kötelékébe. Ekkor vette fel a GARBO kódnevet, utalva Greta Garbo híres színésznőre. Ez a név szimbolizálta azt a mesteri színjátékot, amelyet az egész háború alatt folytatott.

GARBO legnagyobb dobása a normandiai partraszállás előtti hónapokban történt. A szövetségesek egy hatalmas félrevezető hadműveletet építettek fel, hogy elhitessék a németekkel: az invázió nem Normandiában, hanem Pas-de-Calais-nál várható. Pujol García kulcsszerepet játszott ebben. Ennek a zseniális kémjátszmájának egyik legérdekesebb epizódja az volt, amikor egy teljesen fiktív hadsereget épített fel a németek számára – pusztán papíron. Elképesztő tehetséggel építette ki a náciknak jelentő, de valójában teljesen fiktív kémhálózatát. Míg más kémszervezetek éveket töltöttek valódi ügynökök toborzásával és kiképzésével, GARBO egyedül dolgozott, és huszonhét (!) képzeletbeli ügynököt talált ki, akik elvileg szerte Angliában állomásoztak.

A németek mindent elhittek. Rendszeresen finanszírozták a hálózat fenntartását, küldeményeiért fizettek, sőt, még azt is elfogadták, hogy az egyik kitalált ügynöke – akiről Garcia azt állította, hogy Liverpoolban kémkedik – meghalt bombázás közben. A német hírszerzés még a fiktív ügynök özvegyének is küldött pénzt támogatásként. A D-naphoz közeledve a szövetségesek egyik legnagyobb kihívása az volt, hogy elhitessék a németekkel: a partraszállás fő helyszíne nem Normandia. Ehhez egy teljes kamuhadsereget hoztak létre – a First U.S. Army Group (FUSAG) néven –, amelynek élére a legendás amerikai tábornokot, George S. Pattont „állították”.

A megtévesztés részeként a britek és az amerikaiak felfújható tankokat, kamu leszállópályákat és makett haditechnikát telepítettek Délkelet-Angliában. A rádióforgalmazás szintén azt a látszatot keltette, hogy itt egy hatalmas hadsereg áll készen az invázióra. De az igazi mestermű az maga GARBO volt. Ő volt az, aki „jelentéseivel” megerősítette a németek számára, hogy a FUSAG valódi, és hogy Normandia csupán egy elterelő hadművelet. Sőt, még a D-nap reggelén is azt üzenték neki Berlinből, hogy „Kiváló munkát végzett”, és arra kérték, folytassa a jelentéseit.

A németek olyannyira hittek neki, hogy a D-nap után még hetekkel is Calais-nál várták a „fő támadást”, ezért nem mozgósították azonnal az erőiket Normandia visszafoglalására. Ez a döntés végzetes volt számukra: a szövetségesek közben megerősítették hídfőállásaikat, és onnan megindították a nyugati front áttörését.

A történet iróniája, hogy Pujol García munkáját annyira nagyra értékelték a németek, hogy megkapta tőlük a Vas Keresztet – a Harmadik Birodalom egyik legmagasabb katonai kitüntetését. Ugyanakkor a britek is elismerték zsenialitását, és a Birodalmi Rend tagjává avatták.

A háború után eltűnt a nyilvánosság elől, és éveken át halottnak hitték. A MI5 és a brit hírszerzés mindent megtett azért, hogy kiléte titokban maradjon, és évtizedekig úgy tűnt, hogy a világ megfeledkezik róla. GARBO attól tartva, hogy a náci szimpatizánsok vagy egy bosszúszomjas német tiszt megtorolhatja rajta az árulását, a brit hírszerzéssel együttműködve megrendezte a saját halálát. A hivatalos jelentések szerint 1949-ben, Angolában halt meg és ezt a világ el is hitte.

Valójában azonban Venezuelába menekült, ahol új életet kezdett, és éveken át teljes inkognitóban élt. A brit hírszerzés nem beszélt róla, és az amerikaiak sem tudtak sokat a valódi sorsáról. Az 1980-as évek elején egy brit történész, Nigel West (valódi nevén Rupert Allason) elkezdte kutatni a második világháború rejtett kémtörténeteit. West különösen érdeklődött az MI5 korábbi titkos műveletei iránt, és amikor a normandiai partraszállás félrevezetési hadműveleteit vizsgálta, egyre többször találkozott GARBO nevével. A hivatalos dokumentumok azonban mind azt állították, hogy Juan Pujol García 1949-ben meghalt. West azonban nem elégedett meg ezzel az információval – gyanította, hogy a zseniális kém valójában életben van. Hosszas kutatás után végül 1984-ben rábukkant Venezuelában, ahol Pujol García teljes nyugalomban, visszavonultan élt. A találkozásuk során West meggyőzte őt, hogy érdemes lenne nyilvánosságra hozni történetét. 1984-ben, negyven évvel a D-nap után, a brit sajtó végre felfedte GARBO kilétét és a szerepét a háborúban. A kém, akit halottnak hittek, hirtelen újra a figyelem középpontjába került.

A brit hatóságok ekkor hivatalosan is elismerték hősiességét, és elvitték Normandiába, ahol díszvendégként vett részt a partraszállás évfordulóján. Ez volt az első alkalom, hogy a világ valóban megismerte a történetét.

GARBO története nem csupán a háborús hírszerzés egyik legnagyobb sikere, hanem egyben a német Abwehr hírszerzés teljes csődjének bizonyítéka is. Az, hogy egyetlen ember képes volt ilyen mértékű félretájékoztatást beadni a náciknak, alapjaiban rengette meg a német katonai stratégia hitelességét. Juan Pujol García 1988-ban hunyt el Venezuelában, de története örökre beíródott a hírszerzés történetének aranykönyvébe. Egy ember, aki egyetlen lövés nélkül, puszta intelligenciájával és megtévesztési zsenialitásával segített legyőzni a Harmadik Birodalmat.