Entente cordiale

Pedig maga szerződés kezdetben még csak nem is erre irányult. Franciaország és Nagy-Britannia gyarmati terjeszkedését, illetve gyarmatainak biztonságát volt hivatva rendezni, szavatolva, hogy egyik fél sem avatkozik bele a másik fél gyarmatainak belügyeibe. Egyelőre nem katonai szövetség volt, és közös politikai érdekérvényesítésről sem szólt. Valószínűleg nem is figyeltek fel rá igazán azok, akiknek sorsát másfél évtizeddel később legalább egy évszázadra biztosan meghatározta. Akárhogy is: 1904. április 8-án létre jött az antant.

Amikor az Entente cordiale megszületett, már létezett egy szövetségi rendszer a kontinensen: a Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia által 1879-ben létrehozott és Olaszország 1882-i belépésével hármas szövetséggé alakuló hatalmi csoportosulás, melyhez 1884-ben Románia is csatlakozott. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a szövetség újonnan létrejött államokból állt, hiszen az egységes Németország, Olaszország és Románia épphogy megszületett, sőt, ebben az államkeretében Ausztria is először kötött fontos nemzetközi megállapodást, a magyarokkal való, 1867-es kiegyezés óta. Megkockáztatjuk: e szövetséget a résztvevők sokkal inkább fennmaradásukért létesítették, mintsem közös érdekeik védelmezésére, hiszen ilyesmijük már kezdetben vajmi kevés volt. A nemzetegyesülés lázában égő Olaszország és Románia már létrejötte pillanatában igényt formált Triesztre és a dalmát tengerpartra, illetve Erdélyre és a Bánátra – márpedig mindegyik a Monarchia, sőt, a két utóbbi Magyarország területének integráns része volt. E szövetségi rendszerben szinte kódolva volt a feszülő érdekellentétek miatti robbanás, amely mindjárt az első próbatétel, az első világháború idején be is következett. Azonban ne szaladjunk ennyire előre.

Meglepő, de akkor még nem mindenki vette észre, hogy bármilyen európai szövetségi rendszer kulcseleme Oroszország lehet. Az orosz birodalom valahogy kimaradt az európai politikai gondolkodásból – sokan nem is tekintették európai országnak –, pedig már csak irdatlan területénél és bőven százmillió feletti népességénél fogva is döntő súlya lehetett egy globális konfliktusban.

Kevesen tudják azt is, hogy a szövetségeskeresés útvesztőiben sok próbálkozás történt, amely, ha sikerrel jár, teljesen másképp alakul a kontinens jövője. Az oroszok tapogatóztak Németország irányába, és történt egy dugába dőlt német–brit közeledés is, de úgy tűnik: a határozott politikai erővonalak már „hivatalos” felismerésük előtt nagyon is reális módon léteztek. Ha – a mondás szerint – már két dudás sem fér meg egy csárdában, akkor mi lehet a helyzet hárommal, néggyel vagy öttel?

Oroszországot végül az Entente cordiale „vadászta le”. A meghiúsult német–orosz szövetségesi szerződést követően a Szentpéterváron, 1907-ben aláírt brit–orosz egyezménnyel megszereztek egy nem túl fejlett, de hatalmas és népes szövetségest. Ezen túltekintve is óriási stratégiai előnyhöz jutottak. Oroszország maguk mellé állításával a német–osztrák–magyar–olasz–román szövetség harapófogóba került: egy háborús konfliktus esetén nyugatról Franciaországgal és Nagy-Britanniával, keletről pedig Oroszországgal kellett szembenéznie. Sportnyelven fogalmazva ez nem volt éppenséggel nyerő helyzet.

Egy ilyen struktúra kialakulását már kezdetben többen meg akarták akadályozni, de egyetlen embert nevezhetünk meg határozottan, aki reálpolitikusként szerette volna elrendezni az európai hatalmi szövevényt; ez pedig Rudolf főherceg volt, az Osztrák–Magyar Monarchia tragikus véget ért trónörököse.

Rudolf 35 oldalas írása, a Julius Felix nyílt levele Őfelsége Ferenc József császárhoz 1888-ban, névtelenül jelent meg francia nyelven, Párizsban. Nálunk senki nem tartotta fontosnak lefordítani, máig csupán néhány mondatot olvashatunk belőle magyarul; ez a pár sor azonban tökéletes politikai éleslátásról tanúskodik: „Hallgasson rám, Felség, szakadjon el Németországtól, amíg nem késő. Értsen szót közvetlenül Oroszországgal. Egyetlen szövetség indokolt Európában: Ausztria hivatalos egyezsége Oroszországgal és Franciaországgal. … Erre tanít a földrajz és a történelem.”

Pár mondatban kitér Németország – és különösen utált unokatestvére, Vilmos császár – várható szerepére: „Ez a falánkká és gonosszá vedlett Bismarck-kreatúra azon fáradozik, hogy mindent leromboljon, amit ura és tanítómestere, Bismarck Európa balszerencséjére megalkotott. Csakhogy mindezt vérfürdő árán vívhatja ki, vagy Ausztria és Németország elsüllyed.”

Hátborzongató, váteszi szavak, kasszandrai jóslat. Ennek olvastán elgondolkodhatunk, hogy Rudolf trónörökös tényleg az a felelőtlen, élvhajhász fiatalember volt-e, amilyennek máig próbálják beállítani? Hiszen amit javasol, több, mint logikus: maga a történelmi szükségszerűség diktálja. Az orosz–francia szövetséggel a Monarchia biztosíthatta volna a hátát, és elkerülhette volna a legnagyobb birodalmakra is végzetes kétfrontos háborút. Olyan országokkal kötött volna szövetséget, amelyek nem a gyermekkorukat élik, hanem a legrégibbek közé tartoznak Európában, és nem ácsingóznak olyan területekre, amelyekre nemzeti kiteljesedésük miatt lenne szükségük.

Ferenc József azonban mindezt nem látta. Biztosan megvoltak a maga indokai a német szövetségre – elsősorban a nyelvi, kulturális és eredetbéli azonosság, amik fontosságát nem szabad alábecsülni – azonban a Monarchia szekerét ilyen végzetes módon Németországhoz kötni óriási történelmi hiba volt. Igaz, távolról sem csak az övé. A környezetében mindenki e mellett kardoskodott.

Amikor Rudolf végső figyelmeztetését vetette papírra, még sok minden nem dőlt el, és nem létezett maga az antant sem. Amikor másfél évtized múlva létre jött, kész helyzet előtt állt: Németország és a Monarchia szövetsége szorosabb volt, mint valaha.

Mégis, az antant jó ideig megmaradt annak, aminek eredetileg szánták: gyarmati súrlódásokat rendező paktumnak. Háborús szövetséggé akkor vált, amikor az európai háború kitörése már nem volt elkerülhető.

Két hatalmas tanulság mindenesetre leszűrhető. Egyrészt egy szövetségi rendszert minél kevesebb, de minél erősebb állam alkosson, másrészt egy nemzetközi szövetség olyan országokból álljon, akiknek minél kevesebb alapvető érdekellentétük van egymással. Az antant így lett azzá, amivé: győztessé és uralkodóvá. A német-osztrák-magyar szövetség pedig ezzel vált vesztessé.

Hiszen létrejöttének pillanatában látszólag nem feszítették antagonisztikus ellentétek, azonban Németország és a Monarchia érdekei nem sokáig voltak összehangolhatók. Utóbbi, földrajzi helyzete miatt, lemaradt a gyarmatokért folytatott versenyben, Németország, „falánkká és gonosszá vedlett Bismarck-kreatúra”-ként jellemezett uralkodójával, azonban teljes súlyával vetette bele magát ebbe, az akkorra már anakronisztikussá vált küzdelembe.

Azt kell mondanunk: ebben viszont Ferenc József volt bölcsebb. A Monarchia sokkal inkább Európa kevésbé fejlett, délkelei felén látta a maga érdekszféráját, és nem bonyolódott költséges és bizonytalan kimenetelű afrikai gyarmatszerző akciókba.

Az egyesült, illetve önálló állammá vált Olaszország és Románia útjának iránya azonban homlokegyenest ellenkezője volt annak, ami Németország vagy a Monarchia felé vezette volna őket. Olaszországnak elsősorban gazdasági okokból volt fontos a dalmát partvidék, Románia Erdély utáni vágyakozása azonban mélyen nemzeti alapon gyökerezett. Arra az időre, amikor kitört az első világháború, ennek a két országnak már egészen alapvető érdekeivel ellenkezett, hogy Németországgal és a Monarchiával alkossanak szövetséget. Sőt: alapvető érdekük éppen Németország bukása és a Monarchia szétesése volt.

Éppen ez bizonyult olyan tényezőnek, amit Nagy-Britannia és Franciaország azonnal felismert. Diplomáciájuk rekordgyorsasággal környékezte meg a háborúba még be nem lépő, ingadozó szövetségeseket.

Ha hihetünk a nemzetközi jogászoknak, ma már nem elfogadott a titkos államközi szerződések intézménye, akkor azonban – tekintettel az égető szükségszerűségre – az ilyenek teljességgel indokoltnak és sikerrel kecsegtetőnek látszottak. Tulajdonképpen egyszerű volt a dolguk. Mindenkinek azt ígérték, amire hosszú évek óta ácsingózott.

Olaszországgal 1915. április 26-án írták alá a londoni titkos szerződést, amely győzelem esetén Tirolt és Dalmácia nagyrészét, a legjelentősebb városokkal (például Trieszt) Olaszországnak ígérte. Nem kellett sokat várni Romániára sem: az 1916. augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződésben neki ígérték a történelmi Erdély területét. Noha a román igények (nem legenda!) egészen a Tiszáig terjedtek, ennyire azért már az antanthatalmak sem akarták túlígérni magukat.

Olaszország aztán 1915. május 23-án, Románia 1916. augusztus 27-én lépett be a háborúba – előbbi tehát még egy hónapot sem, utóbbi pedig csupán tíz napot várt a hadba lépéssel, miután aláírták a maguk titkos szerződését. Mindketten felkészületlen, gyengén kiképzett és felfegyverzett hadsereggel vonultak az eleve erősebb és már nagy harci tapasztalattal rendelkező németek és a Monarchia erői ellen.

Ez egyikük részéről sem volt éppenséggel sikert garantáló, főleg pedig katonáik életét kímélő lépés. Olaszország (hatalmas veszteségek árán) érdemleges eredményt csak 1918-ra volt képes felmutatni, Románia pedig még rosszabbul járt. A Monarchia – elsősorban magyar – erői és a beérkező német erősítés majdnem megpecsételte az ország sorsát; decemberre már nem csak hogy kivertük őket Erdélyből, de elfoglaltuk Bukarestet is.

Alighanem ez a nap volt az Entente cordiale mélypontja: a megsemmisülés réme talán még soha nem lebegett ilyen közel egyetlen háborús szövetség felett sem. Azonban ismét a megfelelő országot halászták elő a lehetőségek kosarából: a világhatalmi szerepre készülő Egyesült Államok maguk mellé állítása a győzelem kulcsának bizonyult. Igaz, alig másfél év alatt Amerika is lerótta a háború adóját. Első világpolitikai szereplése százhúszezer katonájának életébe került.

Írásom azonban nem az első világháború történetével, hanem egy sikeres politikai és katonai szövetség létrejöttével, és az ebből levonható tanulságokkal foglalkozik. A tanulságok pedig kemények és sok mindenben iskolapéldául szolgálnak. Elsősorban megmutatják, hogy egy szövetséget a legmegfelelőbb történelmi szituációban kell bővíteni, és a végsőkig ki kell használni mind politikai, mind katonai sikereit. Ezt leginkább éppen mi, magyarok tapasztalhattuk meg, főleg egy bizonyos napon: 1920. június 4-én…

Örök tanulság az is – elsősorban megint csak számunkra – hogy egy sikeres szövetség egy adott helyzetben keletkező feladatait másokra is átruházhatja. Tökéletes példája ennek a „kisantant”, amely a Trianonban a „nagyok” (Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország) által szerencséltetett Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia összefogásával Magyarország területi revíziós igényeit szándékozott lehetetlenné tenni – de biztosak lehetünk benne: ha a térképről való teljes leradírozásunkat érhették volna el, azt is skrupulusok nélkül megteszik.

Bevallom, teljesíthetetlen feladatnak bizonyult kikutatni a százhúsz éve létrejött Entente cordiale megszűnésének időpontját. Nincs aláírt jegyzőkönyv, nincs nyoma erre vonatkozó tárgyalásoknak, nincs erről rendelkező nemzetközi egyezmény. Márpedig amit szerződéssel hoztak létre, és nem szüntettek meg, az de jure létezik.

Persze, élőbbnek tűnik akár a NATO, akár az Európai Unió, mint szövetség; az antant nevében egy évszázada nem kötöttek szerződést és nem viseltek háborút. Azonban nehéz szabadulni a gondolattól, hogy talán csak a megfelelő történelmi pillanatra várnak, mint fennállásuk alatt annyiszor. Nagy-Britannia és Franciaország változatlanul létezik, és együtt bizony változatlanul ők a legerősebbek Európában.

Mi pedig vonjuk le a tanulságokat. Éljünk velük békében, akár barátságban, és alaposan használjuk ki (nincs ebben semmi megvetendő!) a velük való jó viszony előnyeit. De sose menjünk bele olyan helyzetbe, amikor ők rendelkezhetnek a sorsunk felett. Valahogy nem jellemző rájuk, hogy szívélyes megegyezéseket kössenek velünk…

A szerző jogász, író