Történelem

Ég, mint a Reichstag – Marinus van der Lubbe

A történészek általában nem tudnak sokat kezdeni a semmiből jött emberekkel, akiknek nincs szépen meghatározható és kutatható, dokumentumokban bővelkedő családi, társadalmi, esetleg szakmai hátterük. Pedig az ilyen emberek ugyanúgy alakítói lehetnek a világtörténelemnek, mint az uralkodók vagy a hadvezérek: gondoljunk a csak Ephialtészre, a spártaiak árulójára Thermopülénél, John Wilkes Boothra, Lincoln elnök gyilkosára vagy akár Ali Ağcára, II. János Pál pápa merénylőjére.

Ég, mint a Reichstag – Marinus van der Lubbe
Marinus van der Lubbe
Fotó: Wikipedia

Marinus van der Lubbe is semmiből jött ember volt, zavaros eszmékkel, még zavarosabb élettel, és ugyanilyen zavaros, megnyugtatóan máig sem magyarázható tettekkel, amelyek közül a legjelentősebb máig él az európai köztudatban. 1933. február 27-én ő gyújtotta fel a német parlament, a Reichstag épületét.

Marinus van der Lubbe nem árult el és nem gyilkolt meg senkit – sőt, mindezt meg sem próbálta. Még tettét is arra a napszakra időzítette, amikor senki nem tartózkodott abban a hatalmas épületben, amelyről még alig néhányan sejthették, hogy több mint egy évtizeden keresztül nem is fogja azt semmiféle népképviseletei szerv használni; a frissiben uralomra került nácik feloszlatják a Birodalmi Gyűlést, és rendeleti kormányzást vezetnek be.

Ez a fiú mégis nyaktiló alatt végezte, három nappal a huszonötödik születésnapja előtt, 1934. január 10-én. Marinus van der Lubbe a Szovjetunióba indult, de a harmadik birodalomban érte el a végzete.

Lubbe 1909. január 13-án Leidenben, Hollandiában született, vándorárus apja és fiatalon elhunyt édesanyja harmadik, legfiatalabb gyermekeként. Anyagi helyzetük és életminőségük az igazi proletárszinten állt – a jó életszínvonalú Hollandiában azért volt ilyen is – és a fiú előbb a szegényeknek fenntartott iskolába, majd egy protestáns felekezeti iskolába járt, utána pedig kőművesnek tanult. Jó sportolóként a munkásosztály körében máig népszerű ökölvívást űzte, azonban egy építkezésen szemébe került mész miatt majdnem megvakult, több hónapot volt kórházban.

Ki tudja, talán mert jó nagyot kortyolt a proletárlét keserű poharából, 1925-ben, tizenhat évesen belépett a kommunista párt ifjúsági tagozatába. Reményei és illúziói szerint ez a párt jelentett volna megoldást a társadalmi igazságtalanságokra – túl népszerűek azonban Hollandiában sem lehettek, mert családja ellenérzései miatt a fiú elköltözött otthonról, és munkásszállásokon húzta meg magát. A kommunista párttagság aztán neki sem jött be. A párt „szervezeti anomáliái” (magyarul: a pártdemokrácia teljes hiánya) miatt éles összetűzésbe került a vezetőséggel, így kommunistaként hamar véget ért a karrierje. Lubbe 1929-ben, húszéves korában megszüntette párttagságát.

Érdekes, hogy ezek után döntött úgy: a Szovjetunióba utazik, és ott akar élni – állítólag még oroszul is elkezdett tanulni. Furcsa ez azért is, mert a polgári demokráciákban ekkorra már nem volt kérdéses a bolsevik hatalomgyakorlás mibenléte és módszerei, és hiteles tudósítások szóltak a Szovjetunióban uralkodó állapotokról. Lubbe ettől függetlenül 1931 egy szép tavaszi napján, kevéske pénzével a zsebében, útnak indult Moszkva felé. Az utána következő összevissza vándorlás Németországon és az újonnan létrejött európai kisállamokon keresztül világosan mutatja, hogy ez a fiú inkább illúzióit és téveszméit követte, nem pedig a józan eszét.

Európán gyalogszerrel akart átvágni, de csak Németországig jutott, ahol kommunista propaganda miatt letartóztatták, ennek pedig – mivel az ötvenmárkás pénzbüntetést nem tudta kifizetni – tíznapi elzárás lett a vége. Miután ezt leülte, kiutasították.

Szülőhazájában aztán volt ő minden, a piaci árustól a tengerészig – közben pedig tovább ábrándozott a Szovjetunióban való életről. Ismét gyalog indult el, és ismét elakadt Németországban. Ismét lecsukták, aztán kitoloncolták, csakhogy már Ausztriába. Innen gyerekjáték volt Jugoszláviába távozni, azonban tovább egy tapodtat sem jutott. Visszafordult, és Magyarországon keresztül ismét Ausztriába tartott, majd hazament Hollandiába.

Egy magyar lány fényképét mindenesetre magával vitte.

Ott egy előző „balhé” miatti, három hónapos büntetést kellett letöltenie, ő azonban éhségsztrájkba kezdett, a koplalás miatt pedig a látása egyre gyengébb lett. Háromszor operálták meg államköltségen, közben pedig meggyőzték az éhségsztrájk hiábavalóságáról, mondván: csak magának tesz vele rosszat. Igazuk volt.

Marinus van der Lubbe még ekkor sem gondolkodott el azon, hogy társadalmi igazságtalanságok mindenhol vannak, azonban nem mindegy, milyen magatartást tanúsítunk velük szemben, és milyen módszerekkel akarjuk megjavítani őket. Pedig egy polgári társadalomban neki jogai voltak: utazhatott, szabadon választhatta meg a lakóhelyét és a munkáját, de a társadalommal szembeni elégedetlenségének is hangot adhatott.

Próbálta volna meg ugyanezt a Szovjetunióban…

Úgy vélem, meg kellett ismernünk valamennyire azt a hiábavaló vergődést, amely ezt a fiút rövid élete során végigkísérte. Hiszen mintha ismerős lenne valahonnan: a történelem tragikus figuráinak végzetes – és általában értelmetlen – döntéseit szinte mindig megelőzik a sehová sem vezető, zsákutcába torkolló útkeresések, ahonnan szinte törvényszerűen a legrosszabb módját választják a kitörésnek.

Marinus van der Lubbe csak egy szegény és egyszerű fiú volt, nyilván fejlett igazságérzettel, azonban a kritikai érzék és a megfelelő következtetések levonásának képessége távol állt tőle. Ez persze huszonegynéhány évesen bárkire elmondható, csak hát ezt az állapotot a legtöbben kinövik. Neki azonban esélye, főképpen ideje sem volt rá.

Szinte biztos, hogy Európában való vándorlásai alatt felfigyelt rá előbb a német, aztán a szovjet titkosszolgálat, hiszen a diktatúrákban, ha semmi más nem is, a politikai rendőrség mindig kiválóan működik. Talán ezért is zajlottak ennyire viharos gyorsasággal azok az események, amelyek során újból Németországba utazott, 1933 februárjában. Egy dolgot mindenesetre biztosan nem mérlegelt kellő súllyal. Ott 1933. január 30-ától Adolf Hitler került hatalomra.

Rengeteg körülmény máig tisztázatlan, ám azt megkockáztathatjuk: valószínűleg nem titkosszolgálati utasításra kezdett gyújtogatásba. Azok mindig konkrét intézményt, épületet jelölnek meg, alternatívákat nem igazán biztosítanak, és kísérletezgetésre sem adnak időt, hiszen ez az akció sikerességét veszélyeztetné. Márpedig Marinus van der Lubbe a február 13-i megérkezése és február 27-i, végső akciója között eltelt időben több helyütt próbálkozott gyújtogatással – sikertelenül. Aztán február 27-én, este kilenc felé egy betört földszinti ablakon bemászott a Reichstag épületébe.

Az épület tucatnyi helyiségében próbálkozott tűzgyújtással, de ez sehogyan sem sikerült. Aztán megtalálta a képviselői üléstermet, ahol végső soron – bármilyen paradox – a nácik voltak a segítségére. Ugyanis a képviselők adatait tartalmazó, több ezer karton és irat nem véletlenül volt az elnöki emelvény mögött összezsúfolva. Hitler már uralmának első napjaiban feleslegesnek ítélte az ilyen demokratikus sallangokat, a képviselőkre vonatkozó iratok összegyűjtése a náciknak nem tetsző képviselők kiválogatását szolgálta. Lubbének azonban kapóra jöttek arra is, hogy velük tényleg jó nagy tüzet rakhatott: a hatalmas teremben a rengeteg fabútor és falborítás hamar lángra kapott, ebből pedig percek alatt óriási tűzvész kerekedett.

A riadóztatott tűzoltók mellett érdekes módon szintén a helyszínre érkező politikai rendőrségnek nem volt nagy kihívás a gyújtogató azonosítása és letartóztatása. A kormos és félmeztelen Marinus van der Lubbén kívül teremtett lelket sem találtak az épületben, aki merénylőként szóba jöhetett volna.

Jogászként úgy gondolom, hogy egy perben – főleg olyanban, ami történelemformáló hatású, és hatalmas nyilvánosság előtt zajlik – mindig az a legfontosabb szereplő, akit végül bűnösnek találnak és elítélnek. Éppen ezért óvakodom abba a csapdába esni, hogy a „lipcsei per” (hiszen Lipcsében állították őket bíróság elé) főszereplőjének Georgi Dimitrovot és a vele letartóztatott két bolgár – Vaszil Tanev és Blagoj Popov – és egy német kommunistát, Ernst Troglert tegyem meg, bármennyire is ők váltak híressé, és bármennyire is ők kerültek ki belőle hősként.

Nem: a főszereplő ebben a perben Marinus van der Lubbe volt.

Hogy ez a huszonéves fiú ideális volt baleknak, az kétségtelen. Egyszerű volt, szegény volt, fiatal volt, nem állt mögötte semmiféle gazdasági vagy politikai értelemben jelentős szervezet. Ő volt az egyetlen, akit – a társtettesként, felbújtóként és bűnsegédként is megvádolt bolgár és német kommunistákkal ellentétben – rabruhában, megbilincselve hoztak be a tárgyalóterembe. Ott pedig enyhén szólva is zavarba ejtően viselkedett: ez az erős fizikumú, életrevaló fiatalember szinte a szellemi fogyatékos benyomását keltette. A feje lekókadt, kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, a kérdésekre sokszor érthetetlen és összefüggéstelen válaszokat adott.

Eléggé egyértelmű, hogy mindvégig valamilyen bódító és tudatmódosító szer hatása alatt állt, de nem lehetnek illúzióink afelől sem, hogy – főleg az első időkben – alapos verésben is része lehetett. Ettől függetlenül a jogászok számára mindig gyanús az olyan beismerő vallomás, amelyet (akár a nyomozati, akár a bírói szakban) nem összefüggően tesznek, hanem utólag állítják azt össze az addig elhangzott kérdések és válaszok alapján. Márpedig Lubbe esetében ez történt. Összefüggő, önmagát és állítólagos bűntársait is terhelő beismerő vallomást soha nem tett, felbújtókról vagy bűntársakról nem beszélt – „csupán” a Reichstagban végzett gyújtogatást ismerte be, már elfogásakor.

Dimitrov és társai esetében elmondhatjuk, hogy az ellenük indított eljárás tulajdonképpen a több oldalról megerősített és igazolt alibijük miatt futott zátonyra. Az a fajta baki volt ez, amelyből a nácik aztán sokat tanultak; ilyen, alapvetőnek mondható hibát soha többé nem is követtek el. És amíg Dimitrov és társai felmentve távozhattak a bíróságról, Lubbét halálra ítélték. Méghozzá a polgári jogrendszer egyik legszilárdabbnak hitt nulla poena sine lege (nincs bűncselekény törvény nélkül) elvének megsértésével.

Hiszen a Reichstag felgyújtásakor, 1933. február 27-én még nem szabhattak ki halálbüntetést gyújtogatás miatt. Sajátos módon az erre szóló jogszabály csak másnap, február 28-án született meg, a náci hatalomátvétel, január 30. napjára visszamenőleges hatállyal.

Bár akkor már nem is volt nagy szükség törvénymódosításra. Elegendő volt, ha a Führer „kinyilvánította akaratát” – mint Marinus van der Lubbe esetében is…

Állítólag amikor a nyaktiló alá vitték, Lubbe ezt kiabálta: „És a többiek? Hol vannak a többiek?”

Egy biztos: ez a szerencsétlen fiatalember semmi olyat nem követhetett el, amely miatt a hóhér kezébe kellett volna kerülnie. A kor viszont, amelybe született, kegyetlen volt és cinikus, és nem adott helyet holmiféle idealista tévelygéseknek. A náci rendszer legitimációjához alapvető fontossággal bírt, hogy egy ilyen, „demonstratív” bűncselekményt a kommunistákra hárítsanak, még ha magával a Szovjetunióval – legalábbis akkor még – jó viszonyra is törekedtek.

Valójában mégis két szörnyeteg tusakodása volt ez, Lubbe esete pedig jól példázza a történelem őrlőkövei közé került kisember sorsát.

Persze azóta már a vélt igazság számos változata került napvilágra: a lelkiismeretén könnyítő egykori SA-legény az ötvenes évek közepén azt vallotta, hogy Lubbét egy SA-különítmény vitte teherautóval a már füstölgő Reichstaghoz, illetve eléggé konkrét bizonyítékok vannak arra, hogy Dimitrovék szabadulása mögött tulajdonképpen a német és a szovjet titkosszolgálat háttéralkuja állt.

Marinus van der Lubbe kezdetben jeltelen nyughelyét a háború után sírkővel jelölték a lipcsei temetőben, szülővárosában, a hollandiai Leidenben pedig emlékművet emeltek tiszteletére. A kivégzését követően elpusztult és elpusztított számolatlan milliókkal ellentétben neki legalább egy sírhelyet kiutalt a történelem.

A szerző jogász, író