Korrupció, brutalitás és propaganda

Amikor Howard Carter 1922. november 26-án beszámolt arról, amit a Királyok völgyében egy poros sírkamra homályából ki tudott venni, az egyiptománia új szakaszába lépett. A Napóleon által a 18–19. század fordulóján vezetett egyiptomi hadjárat óta eltelt több mint száz év alatt az európaiakat és észak-amerikaiakat lenyűgözte ennek az ókori civilizációnak az építészete, képző- és iparművészete, öltözködése.

Carter azonban mást fedezett fel. „Mindenütt arany csillogott!” – e híressé vált szavakkal idézte fel a pillanatot, amikor meglátta Tutanhamon sírjának csodáit. Minden készen állt ahhoz, hogy a világ e bearanyozott fiatal fáraó megszállottjává váljon, aki egykor egy mesésen gazdag udvar fölött uralkodott.

Ám ha a lenyűgöző építészet, a hatalom és a gazdagság mögé nézünk, az ókori Egyiptom úgynevezett aranykorának sötétebb képe tárul elénk. A gazdagság, a dicsőség és a politikai hatalom egy kis, feltűnően akarnok elit kizárólagos birtokában volt, miközben mindenki más elnyomatásban élt.

Az Újbirodalom első dinasztiája, a XVIII. dinasztia a ma második átmeneti kor néven ismert zűrzavaros időszakból emelkedett ki. Kr. e. 1550 körül egy I. Jahmesz nevű harcos fáraó lépett elő az ismeretlenségből, hogy kiűzze az ázsiai hükszoszokat a Nílus deltájának régiójából.

Jahmesz és utódai Egyiptom erőforrásait önmaguk dicsőítésére és a hatalmukat támogató istenek templomainak pompájára fordították. Nem csoda, hogy legtöbbjük azt állította, őt maga az istenek királya, Ámon nemzette. Ámon karnaki temploma valóságos állam lett az államban.

A fáraókat örömmel támogatta az elit, amely ugyanúgy a pénzért és a hatalomért küzdött, mint az uralkodó.

A háborús profitot főként látványos pazarlásra költötték, de ez is az állandóság illúzióját szolgálta. Az állami hiúság ihlette építési projektek – e szemfényvesztés részeként – szintén a rendszert voltak hivatottak dicsőíteni.

Vegyük példaként Hatsepszut fáraónőnek, I. Thotmesz lányának műveit. Férje (és egyben féltestvére), II. Thotmesz Kr. e. 1479-ben bekövetkezett halála után megözvegyülve, féltestvérének fia, a gyermek III. Thotmesz helyett régensként lépett fel, majd mellette társuralkodóvá nyilvánította magát. Mivel Egyiptom nem ismerte az uralkodó fáraónő fogalmát, neki kellett újradefiniálnia kettejük szerepét, mint fáraóét és fáraónőét.

A hatalmának és gazdagságának örvendező Hatsepszut megbízást adott hatalmas, teraszos halotti templomának megépítésére Théba (ma Luxor) nyugati részén, amelyet intézője és legfőbb csodálója, Szenenmut tervezett. Karnakban több obeliszket állíttatott, közülük kettő a templom fölé magasodott, és csúcsukat csillogó elektrum (arany–ezüst ötvözet) borította. Ezek isteni atyját, Ámont dicsőítették, aki – Hatsepszut állítása szerint – őt választotta fáraónak. Az obeliszkek feliratai Hatsepszut elmélkedéseit tárják fel: „Képzeletem elragad, azon tűnődve, vajon az egyszerű emberek, akik az eljövendő években látni fogják emlékművemet, mit fognak mondani.”

Hatsepszut Kr. e. 1458-ban bekövetkezett halála után az ekkor már felnőtt III. Thotmesz olyan hévvel lendült akcióba, hogy a közel-keleti királyok megremegtek tőle. Hadseregét virtussal és vakmerőséggel vezetve, Thotmesz több területet foglalt el, mint bármely más fáraó. III. Thotmesz Karnak egyik falába vésett Krónikáiban benne van a módszeres brutalitás és a mohó szerzési vágy diadalmas leírása, amely kapzsi pontossággal részletezi hadizsákmányait.

E korszakban Egyiptomot csak a haszonlesés érdekelte, amit az erőszakkal való állandó fenyegetés támogatott. Semmit sem tettek egy fenntartható tartományi kormányzási rendszer létrehozásáért. Ehelyett a kapzsi, nepotista hivatalnokok és papok ingatag hierarchiája a pozíciókon és a hatalmon civakodott. A beszedett sarcot síremlékekre és templomokra fordították, hogy emléket állítsanak önmaguknak és családjuk nagyságát hirdessék, pontosan úgy, ahogy azt háromezer évvel később a kora újkori Európa vagyonosai tették.

A lopás egyfajta járvány volt, az akkoriban egész Egyiptomra jellemző döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségek következménye.

Természetesen semmi értelme, hogy egy bronzkori népet a mai erkölcsi normák alapján ítéljünk meg, de Egyiptomban a szakadék folyamatosan szélesedett, ahogy az elit visszaélt a hatalmával. Az egyiptomi fáraók és magas rangú tisztségviselők boldogan vették el más népek tulajdonát, de még egymásét is. A fáraók eltulajdonították vagy lerombolták elődeik emlékműveit, magukénak vallották teljesítményeiket, sőt néha még a sírjukban talált javakat is megdézsmálták.

Egyiptom elnyomott alsó rétege arról a zsákmányról is pontosan tudott, amely a sírok kifosztásához elég bátrakra várt – akiket gyakran korrupt hivatalnokok segítettek, sőt akár meg is bíztak. A sírrablás igazából a XVIII. dinasztiát követő évszázadokban indult be, de az a két betörés, amely Tutanhamon a Kr. e. 1320-as években lezajlott temetése után nem sokkal történt a síremlékében, azt mutatja, hogy rablóbandák már ekkor is működtek. Sokan készek voltak megkockáztatni a bűnözőkre kirótt brutális büntetéseket, köztük a megcsonkítást és a karóba húzást is.

A XVIII. dinasztia fáraói közül jó néhányan fiatal felnőttek vagy akár gyermekek voltak, amikor a trónt megörökölték. Így volt ez III. Amenhoteppel (ur. Kr. e. 1390 k.–1352), III. Thotmesz dédunokájával is, aki még gyermekként lett fáraó. De a rendszer és az isteni mítosz, amellyel a fáraói dinasztia önmagát körülvette, annyira meggyökeresedett, hogy az ilyen fiatal fáraók uralkodását nem is vitatták. A jelentéktelen III. Amenhotep és hevesen domináns főfelesége, Tije egy napimádó kultúra fölött uralkodott, amelyben a fáraó volt a legfőbb halandó. Uralkodása az extravagancia új magaslataira hágott.

A legtöbb idegen ország inkább kifizette a sarcot, mint hogy megkockáztassa a konfliktust.

A fennmaradt diplomáciai levelezés azt mutatja, hogy III. Amenhotep szomszédai állandóan a fáraó barátságát és jóindulatát keresték. Gyermekes öröm töltötte el őket, ha levelek és ajándékok formájában bizonyítékot kaptak helyesléséről és jó szándékáról. Ugyanakkor ingerültté és aggodalmassá váltak, ha ezek bármilyen módon alábecsülni látszottak saját elképzeléseiket arról, hogy mennyit érnek a fáraó szemében.

III. Amenhotep nagy kiterjedésű palotaegyüttest építtetett Thébában, a Nílus nyugati partján, a közelben pedig egy halotti emléktemplomot, amelynek udvarai és oszlopai előtt saját hatalmas szobrai őrködtek. A templom rabszolgákkal volt tele, és itt szállásolták el „az Őfelsége által elfoglalt összes ország hercegeinek gyermekeit”. A templom két elülső szobra, az ún. Memnón-kolosszusok ma is megvannak. Avatóbeszédében Amenhotep kiemelte „méretük fölött érzett nagy örömét”. Ezeket a hatalmas szobrokat – amelyek egyenként több mint 18 méter magasak és mintegy 700 tonna súlyúak – a mai Kairó közeléből hozott kőtömbökből faragták ki. A pontos ábrázolástól azonban távol álltak. Ha az Amenhotepnek tulajdonított múmiát helyesen azonosították, akkor a fáraó alig volt magasabb 150 cm-nél, szuvas fogak, elhízás és a belterjes dinasztiájára jellemző több veleszületett rendellenesség kínozta.

Az ilyen szobrokat úgy tervezték, hogy megmutassák, a fáraó mindenki másnál nagyobb és erősebb, ugyanakkor az egyiptomi állam képességeit is hirdessék. Az ilyen szobrok, valamint a gigantikus emlékművek, paloták és templomok legtöbbjének létrehozása döbbenetesen sok munkát és veszélyt jelentett az egyiptomi közembereknek és az idegen rabszolgáknak. E művek legtöbbjét sohasem fejezték be; a munka lassítása talán a dolgozók ellenállásának egyik módja volt.

Ehnaton – III. Amenhotep és Tije fia – feleségével, Nofertitivel vallási forradalmat indított el. Köztudott, hogy véget vetett Ámon és a legtöbb más isten kultuszának, és helyettük Aton, a napkorong imádatát vezette be. Aton nem volt új, de a gondolat, hogy a középpontba kerüljön, igen. Ehnaton és Nofertiti voltak Aton földi ügynökei – az a két legfőbb közvetítő, akiken keresztül hozzá lehetett férni Aton adományaihoz.

Karnakban kényszermunkával hatalmas Aton-komplexumot építtettek. Az új rendszerrel szembeni ellenállás miatt Kr. e. 1348 körül Ehnaton és Nofertiti elhagyta Thébát, és az egész udvart északra költöztette, arra a helyre, amit ma Tell el-Amarna (vagy egyszerűen Amarna) néven ismerünk: ez a Nílus mentén, Luxor és Kairó között nagyjából félúton fekszik. Itt új várost alapítottak Ahet-Aton („Aton horizontja”) néven, amelynek palotáiban és templomaiban elmerülhettek extatikus kultuszukban, sütkérezhettek Aton sugaraiban. Harci szekereikkel végighajtottak az amarnai pályán, magukat a régi kultusz szobrainak helyébe helyezték, és élőképekben a közönséges halandók és az istenek közötti közvetítőkként pózoltak.

A történelem legnagyobb szabású önteltsége jellemezte őket, amely csak egy olyan rendszerben lehetséges, ahol a fáraó szava megkérdőjelezhetetlen. Az atonizmus minden bizarr rejtélye és az Ehnaton által irányított művészeti forradalom ellenére a fáraó álmaiért a nép szörnyű árat fizetett. Az az általános nyomás, amely alatt az amarnai lakosság élt, azt eredményezte, hogy a felnőtt lakosság szokatlanul alacsony termetű volt a dinasztikus korszak más helyein és időszakaiban végzett kutatások eredményeihez viszonyítva. A férfiak átlagos magassága csupán 163 cm volt, a nőké pedig 152 cm. Ehnaton és Nofertiti – minden vallási idealizmusuk és utópisztikus víziójuk ellenére – népük zömének nem sokat adtak. A meglévő társadalmi struktúrára hagyatkoztak, valamint arra, hogy a társadalmi hierarchiában alattuk elhelyezkedők hagyományosan úgyis elfogadják őket.

A dinasztia kihalása

Lehetséges, hogy Nofertiti Ehnaton halála után rövid ideig fáraóként uralkodott, de vallási forradalmuk nemsokára ugyanolyan gyorsan elhalt, mint ahogy elkezdődött. A dinasztia Tutanhamonnal feneklett meg, aki valószínűleg Ehnaton fia volt, és e fáraó harmadik lányát, Anheszenamont vette feleségül. Kettejük gyermektelen, egy évtizedes uralkodása, valamint a beteges fáraó idő előtti halála nehéz helyzetbe hozta a dinasztiát. A külföldi hatalmak – különösen a felemelkedőben lévő hettiták – észrevették Egyiptom gyengeségét, és kezdtek betolakodni.

Tutanhamon halála után néhány évig Aj, egy idősebb állami hivatalnok – aki talán rokon is volt – gyakorolta a hatalmat, amíg Kr. e. 1323-ban Horemheb ki nem túrta.

A katonák hozzászoktak a szegények durva bántalmazásához és meglopásához, azzal az ürüggyel, hogy törvényes járadékot szednek a fáraói hárem részére. A fáraó hivatalnokai önkényesen elvették a közemberek rabszolgáit, és a saját beruházásaikon dolgoztatták őket. A szegényeket a termények javától is megfosztották, azt állítva, hogy „azok a fáraónak járó adó részei”. Az ilyen visszaélések – amelyeket a Horemheb Nagy Rendelete néven egy karnaki sztélébe vésett feliratból ismerünk – legalább III. Thotmesz korára nyúlnak vissza. Horemheb súlyos büntetéseket szabott ki azokra, akik visszaéltek a hatalmukkal. Elrendelte, hogy ha egy katonát kényszerítésben találnak bűnösnek, akkor „vágják le az orrát”. Akit nyersbőr eltulajdonításán kapnak rajta, azt „száz ütéssel, öt seb felszakításával” kell büntetni. Horemheb a helyi bírói testületek tagjait is figyelmeztette, hogy ne fogadjanak el kenőpénzeket.

Egyiptom bronzkorának közepén ő volt az első felvilágosult despota.

Horemheb a hagyományos fáraói szerepet is eljátszotta. Emlékműveket emelt Karnakban, elbitorolta elődei – elsősorban Tutanhamon és Aj – emlékműveit, és befejezte Ehnaton első Aton-templomának lerombolását Karnakban. Utódot azonban nem hagyott maga után, így ő volt a XVIII. egyiptomi dinasztia utolsó uralkodója.

E dinasztia zsarnokai és álmodozói egy nemzetközi „imperialista” állam sarcaiból éltek. Egyiptomnak biztonságot, stabilitást és egyfajta felsőbbrendűségi érzést biztosítottak. Ezeknek az előnyöknek azonban hatalmas áruk volt. Az egyiptomiakat a társadalmat uraló kultuszok és rituálék mákonyával irányították. Nem volt politikai képviseletük, sem lehetőségük a tiltakozásra vagy reformra. Valószínűleg ez volt a szembetűnő egyenlőtlenség első nagy történelmi korszaka.