A király sem tudta megfékezni a leprások elleni pogromokat Franciaországban

A középkori európaiak számára a leprát mint betegséget nem az orvostudomány empirikus és induktív (tapasztalati tények alapján következtetésre jutó) megközelítése, hanem jól körülhatárolt, autoritással rendelkező írások bölcsességére építő skolasztikus filozófia definiálta – elsősorban Galénosz és Avicenna írásai, illetve Mózes harmadik könyve, amit a Leviták könyve néven is ismerünk.

A leprások összeesküvésének 1321-es kibontakozásakor a betegség azonosításának feladata már az egyre nagyobb számban rendelkezésre álló képzett orvosokra hárult. Egyikük, Bernard de Gordon azonban még 1305-ben is így írt egy felháborodott hangvételű levelében: „A leprát napjainkban igen rosszul vizsgálják.”

A középkori orvosok nem haboztak hozzáérni a leprásokhoz: bár Brugge városának előírásai megkövetelték, hogy a lepragyanús betegeket kesztyűben vizsgálják, a korabeli fametszeteken – például Hans von Gersdorff Leprás betegek vizsgálata című alkotásán – az orvosok mindenféle óvintézkedés nélkül érintik meg a szenvedőket.

Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a betegség terjedésében a „rossz levegőnek”; Bernard leírása szerint is „talán a rossz, romlott vagy dögvészes levegő” felelt a lepráért. Mind a törvények, mind a bibliai hagyományok előírásai elkülönítették a leprásokat a társadalomtól, így azok, akik nem a leprosariumnak nevezett telepeken éltek, félreeső kápolnákban, keresztutaknál létesített menedékekben, kunyhókban húzták meg magukat. Német nyelvterületen a leprásokat néha a Veltsiechen szóval írják le, ami annyit tesz: „a mezők betegei”.

Még a leprásokkal való társalgást is veszélyesnek tekintették. Bernard szerint a lepra egyik oka „[a leprásokkal való] túlzásba vitt fecsegés”, egy másik orvos, Henri de Mondeville pedig így írt: „Se az orvos, se a felcser ne foglalkozzék [a leprásokkal], …mivel ez egy felettébb utálatos és ragályos betegség, és mert a leprás nagy örömét leli az orvosokkal való fecsegésben, a hozzájuk közel kerülésben…, és ha az emberek megtudják, meggyűlölik az orvost, aki a leprával foglalkozik… és gyakorta romlottnak és átkozottnak tekintik.”

A lepra félelmetes betegség volt a középkori ember számára: nem csupán folyamatosan súlyosbodó és gyógyíthatatlan volt, de testi hatásaiban a borzasztó torzulásoktól a szinte észrevehetetlen „fehér lepráig” terjedt, mely utóbbi „fehérnek és szépségesnek” hagyta meg a leprást.

A leprások megbélyegzésének egyik legfontosabb oka azonban a lepra morális dimenziója volt. Galénosz és Avicenna nyomán Bernard is a „melankolikus nedvek” felszaporodásának tulajdonította a lepra eredetét. A Hippokratésztől eredeztethető humorálpatológia elmélete szerint a test egészségi állapotát a négy őselemhez köthető négy testnedv – vér, sárga epe, fekete epe, nyák – egyensúlya befolyásolta. A hideg és száraz jellemzőkkel felruházott fekete epe (melaina kholé) túlsúlyát tartották felelősnek a lepra tüneteinek kialakulásáért.

A leprások számára ez azért jelentett problémát, mert a testnedvek az egészségi állapot mellett a személyiséget is meghatározták. A fekete epe túlsúlya különféle jellemhibákra utalhatott, amelyek a pesszimizmustól és a melankóliától a Jágóhoz hasonló shakespeare-i gazemberek karakteréig terjedhettek.

Az epés megnyilvánulások és a lepra közötti összefüggés nyomán egyes szerzők, például Bingeni Szent Hildegárd arra következtettek, hogy a lepra eredete „a falánkság és az ittasság, [amelyek] vörös göböket és féregszerű keléseket okoznak (…) a bujaság, amely kérges tályogokat növeszt, alattuk a vöröslő hússal…”.

A leprát és a bujaság bűnét a 14. században társították egymással a legerősebben. Avicenna Kánonjának latin fordítása szerint a leprások „melankolikus, aljas, rossz szokások” rabjai. Ambroise Paré így írja le a leprásokat: „félénkek, álnokak és gyanakvók, mert a melankólia miatt magukban sem bíznak. Hevesen vágyják továbbá nők társaságát, különösen betegségük növekvése és pangása alatt, a hő miatt, amely bennük izzik…”

A leprások nem leprásokkal létesített együttlétei a 14. századi doktorok szerint további leprás gyermekekhez vezettek, Bernard szerint ugyanis „a lepra oly förtelmes, hogy az anyaméhben sem tisztul ki, és így örökletes betegség, akárcsak a köszvény” (valójában csak a köszvény köthető örökölt genetikai hajlamhoz).

Így aztán a közösségtől elszigetelt, koldulásból megélni kényszerülő leprás egy erkölcsileg romlott, egyre terjeszkedő erő része lett, a középkori közösség látóterében, de a társadalom peremén.

Az 1321-es események egy korábbi erőszakhullámban gyökeredztek: az 1320-as pásztormozgalomban. Az eseményeket később leíró zsidó krónikások szerint a szegényekből és nincstelenekből álló, eredetileg egy pásztorfiú látomása után a spanyolországi reconquista megsegítésére összegyűlő sereg hamarosan a francia és spanyol zsidók ellen fordult.

A „keresztesek” jelentős fenyegetést jelentettek a francia államszervezet számára. Bernard Guidoni dominikánus szerzetes, aki 1324-ig Tolouse főinkvizítoraként ténykedett, így írta le őket: „félelemmel és rettegéssel töltötték el… a városok és kastélyok népét, a rektorokat és az ő vezetőiket. (…) Később néhányuktól megtudtuk, hogy fel akartak kelni a gazdag papok és szerzetesek ellen, és elragadni javaikat.”

A pásztorok erőszakkal kinyittattak börtönöket, és számuk mintegy tízezerre nőtt, mire Párizsba érkeztek, azt követelve, hogy a király maga vezesse őket keresztes háborúba. Amikor V. Fülöp ezt megtagadta, megrohamozták a Châtelet börtönét, és dél felé, Aquitániába indultak. Itt támadtak először a zsidókra: Saintes-nél, Verdunnél, valamint Cahors, Toulouse és Albi városaiban kiirtották vagy erőszakkal áttérítették őket.

1320. június 29-ére a pásztormozgalom véget ért. Carcassone várnagya, Aymery de Cros csatában szétverte legnagyobb csoportjukat, a többiek pedig szétszóródtak Gascogne-ban, Navarrában és Aragóniában.

A pásztorok több leprosariumot is megtámadtak: Sauveterre-de-Guyenne prépostjának hadnagya feljegyezte, hogy meg kellett tiltsa a sauveterre-i lepratelep felgyújtását. A leprások elleni rágalomhadjárat is innen eredeztethető. Raymond-Bernard de la Mote, Bazas püspöke írja, hogy amikor a pásztorokat bíróság elé állították, többen vallották közülük, hogy rothadó kenyérrel teli hordókat találtak a telepen, amivel a leprások állítólag kutakat akartak megmérgezni.

1321 tavaszán aztán Toulouse, Albi és Carcassonne lakosai kérvénnyel fordultak a királyhoz, hogy adjon parancsot a leprások elkülönítésére és a zsidók kiűzésére. Közszájon forgott a pletyka, hogy a leprások szentelt ostyát igyekeztek szerezni sötét rituáléikhoz, illetve, hogy a zsidó uzsorások keresztény ügyfeleik feleségeivel háltak.

A király ezúttal sem reagált kedvezően a kérvényre. Miután nem kaptak választ a koronától, a helyi hatóságok a saját kezükbe vették az ügyet: Périgueux polgármestere elrendelte az összes leprás letartóztatását és kínvallatását.

A vallatások eredményeként kiemelkedő narratívára jó példát szolgáltat a Johan de Bosco vallomásáról készült feljegyzés, aki „minden lánctól mentesen” állította, hogy Geraldus testvér, az alterque-i lepratelep vezetője, „pessimam” (a latin pessimus, legrosszabb szóból) porral teli zsákokat hozott neki, és ráparancsolt, hogy mérgezzen meg kutakat, forrásokat és folyókat, amennyit csak tud, hogy bárki, aki iszik belőlük, „haljon meg vagy váljon leprássá”.

Ez más jellegű erőszak volt, mint a pásztormozgalomé. Itt maguk a hatóságok voltak a támadók, saját elhatározásból cselekedve, a királyt pedig csak a történtek után értesítve. Az előző évi, tekintélyét csorbító események után, hatalmi bázisát veszélyben érezve a királynak nem volt más választása, mint úgy tenni, mintha az egész az ő ötlete lett volna.

V. Fülöp június 21-én kiadott parancsával elrendelte mindazon leprások letartóztatását, kínvallatását és megégetését, akik vizeket mérgeztek meg. Csak a tizennégy évnél fiatalabbak kaptak kegyelmet – őket származásuk helyén kellett bebörtönözni. A királyi jóváhagyás azonban megfosztotta a leprások üldözőit egyik motivációjuktól, a pénz reményétől. V. Fülöp a vizek mérgezését a korona elleni bűnnek nyilvánította, magának követelve az eljárás alá vont leprások javait.

Ahogy a leprások elleni erőszak folytatódott, a zsidók elleni erőszak újra felerősödött: Samuel Usque krónikás ötezer zsidó megégetéséről számol be, Chinon városának feljegyzései pedig világosan beszámolnak róla, hogy százhatvan zsidót égettek meg egy gödörben a helyi törvényszék jóváhagyásával.

Bár V. Fülöp tagadta a zsidók bűnrészességét, a mendemondák szerint a király olvasta egy leprás vallomását, amely francia és spanyol zsidókat is gyanúba kevert. Ez a vallomás, ha létezett is valaha, nem maradt fenn, de mások, például a pamiers-i Guillaume Agasse-é azt állították, hogy a leprások elhagyták a keresztény hitet, és Granada muszlim uralkodójának, valamint „Babilon szultánjának” szolgálatába szegődtek, akik a zsidókkal akarták megmérgeztetni a keresztények kútjait, de a zsidók a leprásokat bérelték fel erre.

Hemzsegtek az előjelek és mendemondák: június 26-án a Nap vérvörösbe borult, másnap pedig állítólag egy levelet találtak egy toulouse-i zsidónál, amely leírta az egész tervet, és még több pénzt kért a granadai szultántól. A terv sikere esetén a muzulmánok Jeruzsálemet ígérték a zsidóknak, de csak ha megszerezték cserébe Párizst.

A pápa elfogadta ezt a „bizonyítékot”, akárcsak Anjou grófja, és további arab nyelvű leveleket találtak zsidóknál, amelyek állítólag muszlim gazdáik utasításait tartalmazták. Egy Mâconban előkerült levél biztosította a francia zsidókat, hogy „testvérek vagyunk egyazon törvényben”, és még több méreg érkezését ígérte.

Végül V. Fülöp eltökéltsége is megingott, és hozzájárult a zsidók letartóztatásához és vallatásához kútmérgezés gyanújával. Jean de Saint-Victor történetíró szerint így zárult a sajnálatos ügy: „Mivel sok zsidó bűnösnek találtatott, a királyság különféle részeiben válogatás nélkül megégettettek, de Párizsban csak a bűnösök; a többiek pedig mind örökös száműzetésre ítéltettek…”

A leprások sorsáról nehezebb biztosat megtudni: az üldöztetésükről és megégetésükről szóló feljegyzések szórványosak, és ahogy a zsidók is gyanúba keveredtek, az irántuk való érdeklődés alábbhagyott. Az azonban ismert, hogy a különféle hatóságok – a korona, a helyi erők és a papság – a következő két év során a javaik fölött osztozkodtak, és a leprások szabad mozgása erősen korlátozott volt Franciaországban és Spanyolországban is.

Polgárok és hatóságok egyaránt résen álltak, lepragyanús egyéneket keresve. A guardamari Masquefas családot megvádolták, hogy mind veleszületetten leprások; egy „ocsmány vénasszonyt” Jacában lepra gyanújával letartóztattak, és szokássá vált a másikat leprásnak nyilvánítva bosszút állni.

A következő nagy üldöztetés mintája – a boszorkányoké – készen állt.