JFK – Lehet-e még újat írni róla?

Az igazság nem az emberi élet mércéjével méri magát, számára közömbös a szereplők színre lépése és eltűnése, ahogyan közömbös országok, birodalmak és eszmék tündöklése vagy bukása is. Az igazság otthagyja a maga jeleit minden tetten és minden eseményen – a történelem minden pillanatán. Ám az igazságnak semmi nem sürgős, hiszen neki van a legtöbb ideje. Az igazság tud várni.

Semmibe veszi az ellene fenekedőket, levegőnek nézi a rá támadókat, és szánakozva mosolyog azokon, akik megpróbálják nemlétezővé tenni. Az ő erőfeszítéseik talán a legreménytelenebbek, hiszen az igazság – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – létezik.

És biztosan ott fénylik valahol annak a sötét katyvasznak a mélyén, ami John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök 1963. november 22-i meggyilkolása körül kavarog.

Első osztályos kisiskolás voltam, és emlékszem, mennyit nyüglődtem azzal, hogy hátrafelé fésüljem a hajamat. Aztán megláttam a tévében (nekünk 63’ februárjától volt) egy fiatal férfit, akit éppen úgy mellközépig mutattak, mint akkoriban a bemondókat, miközben hozzánk beszélt. Sugárzott belőle valamiféle, számomra addig ismeretlen varázs, olyasmi, ami odavonzza az ember tekintetét, és azt sugallja: figyelj rá, mert érdemes. Persze fogalmam sem volt, ki ő, arról még kevésbé, hogy miről beszél. Ha jól emlékszem, apám mondta, hogy ez John Kennedy, Amerika elnöke. És a haja oldalra volt fésülve.

Attól kezdve nem erőlködtem azzal, ami – utólag már belátom – eleve kudarcra volt ítélve; szabad folyást engedtem a természet erejének, és én is oldalra fésültem a hajamat. Éppen úgy, ahogy a tévében Amerika elnökén láttam, mert volt bennem egy olyan érzés, hogy akkor teszek jól, ha őt utánzom.

Nem sokkal későbbre esett az a nap is, amire szintén jól emlékszem. Eléggé borongós késő őszi nap volt, hamar sötétedett. Már olyan „hétvégi fíling” volt a levegőben: még nem volt szabad szombat, de mégiscsak egy napra voltunk a hétvégétől. Délután a szüleimnek el kellett mennie valahová, én meg már elég nagyfiúnak ítéltettem ahhoz, hogy egyedül maradhassak otthon. Egy darabig tébláboltam az üres házban, aztán leültem a rádióhoz, hiszen a tévében még egyáltalán nem volt mindennap adás. A Kossuth rádiót lehetett legtisztábban fogni, az állomáskereső-gomb is eleve arra volt állítva. Lehet, pont jókor döntöttem a rádióhallgatás mellett, mert szinte egyből híreket mondtak.

Nem elsőként olvasták be. Arról az emberről, Hruscsovról mondtak néhány szót, akit nagyanyám következetesen „Rusnyovnak” titulált, mert sosem tudta kordában tartani zsigeri utálatát mindennel szemben, ami szovjet és kommunista. Ha jól emlékszem, másodiknak jött a hír, amit hirtelenjében fel sem fogtam, pedig rövid volt és velős: Kennedy, az amerikai elnök ellen merényletet követtek el Dallasban.

Alighanem meg sem említették, hogyan; valamiért még előttem is evidens volt, hogy egy amerikai elnököt kizárólag lelőni lehet. Az utolsó mondatra viszont, amit a bemondónő szenvtelen, de kellemes hangján elmondott, ma is pontosan emlékszem: Kennedyt fejsérüléssel kórházba szállították.

Ez még nem a véget jelentette, valamicske reményt meghagyott. Mert én bizony – biztosan nagyon sokakkal együtt – reménykedtem. Valahogy mélységesen alantas dolognak éreztem, hogy ezt az embert, aki a puszta megjelenésével is meggyőzött valamiről, ami ellen addig tiltakoztam, de mégiscsak az bizonyult helyesnek, csak úgy le lehessen lőni.

Amikor hazaérkeztek a szüleim, persze egyből ezzel a hírrel fogadtam őket. Nem hitték el. Talán eléggé élénk fantáziám, talán amiatt, hogy képes voltam pillanatok alatt komplex történeteket rögtönözni, valahogy ezt is az ad hoc sztorik közé iktatták. Azonban a következő „Híreket mondunk” alaposan kijózanította őket. Én akkor már nem is a rádióra figyeltem, hanem rájuk, és sosem felejtem el, mennyire döbbent és riadt arccal néztek egymásra, hiszen a háborús nemzedék asszociációi egészen másképp működtek, mint azokéi, akik békében nőttek fel.

Apám pedig komoly arccal közölte velem, hogy Kennedy meghalt.

Abból a bizonyos valamicske reményből semmi nem maradt.

A tévéhíradóban meglepően hamar adták le a merényletről készült fekete-fehér tévéfelvételt, amin közelebbi részleteket véletlenül sem lehetett látni. A nyitott kocsiban ülő elnök először a nyakához kap, aztán a feje, mintha hátulról taszítottak volna rajta egy nagyot, előre lódul, és az elnök egész felsőtestével a mellette ülő felesége karjaiba roskad.

Azonban ez mégiscsak életem első igazi sokkja volt, hiszen gyerekfejjel is tisztában voltam vele, hogy azt az embert valóban lövés éri, és nem fog felkelni többé – ez teljesen más volt, mint ahogy Karcsika barátommal a magunk írta-rendezte-játszotta képzeletbeli „filmeken” eljátszottuk valamelyik, általában gonosz karakter halálát. A következő sokk sem váratott, csak két napot magára: az elnök lelövésével gyanúsított Lee Harvey Oswaldot is a szemünk láttára puffantotta le Jack Ruby, a dallasi bártulajdonos. Ráadásul ez már nem volt sem távoli, sem homályos. Ruby pisztolyának dörrenését, Oswald kurta felkiáltását tisztán hallhattuk, összeroskadását, arcán a halál grimaszával közeli és pengeéles felvételen mutatták. Egy másik valódi ember valódi halálát megint csak ezzel az üggyel kapcsolatban láthattam élő egyenesben, és ha áttételesen is, de mégiscsak a saját szememmel.

Sokszor hallottam már, hogy Amerika a Kennedy-gyilkosság napjaiban veszítette el ártatlanságát. Azonban Dallastól jó pár ezer mérföldre egy közép-európai kisfiú is először találkozott az élet brutális oldalával, jóvá már nem tehető eseményeivel. Akkor mintha véget ért volna a gyerekkorom. És biztos vagyok benne: sok millió kortársam közül távolról sem csak én éreztem így.

Az idő gyorsan szállt, a kisfiúból kamaszfiú lett, 1963. november 22-ét azonban nem feledtem. Nem is feledhettem, mert a tévében, a rádióban, az újságokban és a moziban újra és újra szembesültem azzal, hogy erre a napra mások is jól emlékeznek. Akkor már tudtam, hogy a tanúk között enyhén szólva magas a mortalitás, tudtam, hogy Oswald „hivatalosan” az egyetlen, magányos merénylő – viszont tudtam azt is, hogy az általa a Warren-jelentés szerint 5.6 másodperc alatt Kennedyre leadott három lövést még soha senkinek nem sikerült ennyi idő alatt abszolválnia.

Elsősorban pedig azt kellett látnom, hogy a gyilkosság körülményeit vizsgáló Warren-jelentésben foglaltakat senki emberfia nem hiszi el. Magamat is beleértve.

Az idő múlása azonban hozott valami mást is. Német rokonainktól úgy a hetvenes évek elején kaptuk a Bild egyik számát, amiben (ma már tudom: a Zapruder-film kockáit láthattuk) színesben és Oswald lelövéséhez hasonló „pengeélesben” láthattam a tűz alá vett Kennedyt. Itt azonban már nem a drasztikum nélküli halált láttam. A hátulról a fejét találó golyó hatása egészen dermesztő volt. Az elnök koponyája szinte felrobbant, a koponyacsont nagy része, amit a hajas fejbőr megtartott, úgy lifegett, mint a nyitva hagyott ablak a szélben, még akkor is, amikor a feje előre lódult, és a felesége karjaiba hanyatlott.

Ettől kezdve megvetéssel vegyes gyűlölet élt bennem azok iránt a láthatatlan és megfoghatatlan valakik iránt, akik ezt az egészet kitervelték és elkövették. Mert abban valamiért még biztosabb lettem, hogy Oswald nem volt, nem lehetett egyedül, és ahhoz, hogy mindezt megtegyék, többféle, de egyformán gazember alaknak a közös munkája kellett.

Az idő tovább végezte a maga munkáját: eljött a vietnámi háború, aztán a prágai tavasz és a párizsi diáklázadások. Aztán Kennedy elnök öccsét, Robertet is lelőtték. Utána következett a csehszlovákiai bevonulás, aztán az „új gazdasági mechanizmus”, amit majd Moszkvából intenek le, afféle kézivezérléses módon.

Ám egy kapocs mégis összekötötte ezeket az eseményeket. Kennedy arcképe valahogy mindig feltűnt; vagy a dzsungelben harcoló amerikai katonák sisakján vagy a tüntető párizsi diákok transzparensein, vagy a prágai házfalakon, miközben olyan emberek rohangáltak körülötte, akik megpróbálták elkerülni a rohamrendőrök botjait, vagy legalább kövekkel igyekeztek eltalálni a városukat ellepő „testvéri tankokat”. Ekkor vettem észre, mennyire lenyűgöző, karakteres, határozottságot és hitet tükröző arc ez, távolba néző, de ott mégsem elvesző tekintetével. Az amerikai álom arca volt, ami távolról sem csupán Amerikáé, hiszen ott él minden idők örök emberi vágyaiban és reményeiben, elpusztíthatatlanul.

Ekkor kezdtem tudatosan ismerkedni az amerikai történelemmel, és hamarosan megrendítő felfedezést tettem. A polgárháború idejéhez érkezve szinte visszahőköltem Abraham Lincoln elnök fényképe láttán. Hiszen ez ugyanaz a lenyűgöző arc volt, ugyanazzal a karakterrel, ugyanazzal a tekintettel, és ugyanazzal a hittel. Lincoln is hitt az ember és lelkiismerete szabadságában, hitt a társadalmi szolidaritásban; ugyanúgy idealista volt, és ugyanúgy tudta, mit kell mondania és mit kell tennie a nehéz időkben. És ugyanúgy lelőtték, mint Kennedyt.

Egy nap arra lettem figyelmes, hogy apám, aki – mint nemzedékéből szinte mindenki – éretlen gyerekeknek tartotta az amerikaiakat, egy családi barátunknak megjegyzi: – Azért ezeknek a lükéknek mégiscsak megvan a maguk szerencséje. A függetlenségi háborúhoz volt egy George Washingtonjuk, a polgárháborúhoz volt egy Abraham Lincolnjuk, a második világháborúhoz volt egy Franklin Rooseveltjük, most meg amikor a háború óta ők is meg a világ is a legnagyobb szarban (bocsánat, így mondta) voltak, pont itt volt nekik John Kennedy.

Ez új volt, erről még nem tudtam, és eléggé dermesztő volt arról értesülni, hogy amikor már iskolásnak készültem, a világ hátborzongatóan közel állt ahhoz, hogy én sose legyek iskolás. A szüleim elmesélték, hogy egy évvel Kennedy megölése előtt Hruscsov atomtölteteket akart telepíteni az Amerikától karnyújtásra levő Kubába, és ez majdnem világháborúhoz vezetett. Ezt pedig egészen briliáns és következetes diplomáciával Kennedy akadályozta meg úgy, hogy közben semmit nem adott fel az elveiből.

„Rusnyovnak” viszont retirálnia kellett.

Akkor értettem meg, hogy a világtörténelem nagy katasztrófái nem sorsszerűen következnek be. Elkerülhetőek, ha van legalább egyetlen józan és rátermett vezető, aki felül tud kerekedni az ostobaságon és a gonoszságon.

Az idő tovább múlt, és hatvan évbe sok minden belefér. Lepereg egy élet, az emberek, akik a kezdetekkor velünk voltak, már rég nincsenek sehol; egy kisfiúból meglett férfi lesz, de szerencsére még mindig elég haja van, amit oldalra fésülhet.

Sok mindenről sok mindent megtanultam, és jobb esetben meg is jegyeztem. Többek között azt, hogy az igazság türelmes, hiszen nem az emberi élet hosszával méri magát. Ott világít minden sötét katyvasznak a mélyén, hogy egyszer diadalmasan a felszínre törjön, mindig a legjobb időben, mert az igazság nem siet sehová – de nem is késik sehonnan. Akár közepes élethossz is elegendő, hogy az ember elvek és eszmék, országok és birodalmak tündöklését és semmibe tűnését érje meg. Egyedül az igazság nem tűnik a semmibe; az igazságot nem lehet nemlétezővé tenni.

Mert az igazság – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – létezik.

És majd’ elfelejtettem: ismét nagyon közel állunk ahhoz, hogy a sok-sok kisfiú és kislány, aki arra készül, hogy iskolás legyen, soha ne mehessen iskolába. Pedig a katasztrófák sosem sorsszerűek, és mindig elkerülhetőek – csak legyen egyetlen józan és rátermett vezető, aki felülkerekedik a gonoszságon.

John Kennedy, nekem nagyon hiányzol!

A szerző jogász, író