A konszolidáció kényszerű kezdete

Persze, Soltra József gyilkosai távolról sem kedves csirkefogók voltak. Amit elkövettek, az ostoba, gyáva, és teljesen felesleges bűntett volt. Mérlegelniük pedig már csak azért sem ártott volna, mert az áldozat nem volt vagyonos, vagy olyan, aki politikailag kompromittálódott. Soltra József egy szolgálatban lévő, kötelességét teljesítő rendőr volt.

Az 1920-as évek elejére a világháború és a forradalmak hordaléka eltakarodóban volt, Horthy Miklós kormányzóvá válásával a konszolidációnak és a viszonylagos társadalmi megbékélésnek végre megteremtődtek az alapjai. A Trianon által letaglózott ország azonban nehezen talált ki a káoszból.

Minden zavaros korszak velejárói a zabolázhatatlan katonai és félkatonai alakulatok, amelyek tagjai a normalizálódó társadalomban már nem találják a helyüket. A forradalmak idején tucatszám létrejött, szélsőjobboldalinak számító különítmények tagjai sem voltak ezzel másképpen – ráadásul az államhatalom még gyenge volt ahhoz, hogy határozottan lépjen fel ellenük. A Teréz körúton álló Britannia Szálló (ma is működik Béke Szálló néven) egy olyan szabadcsapat szálláshelye volt, akikhez szép számmal csatlakoztak azok is, akik csak „a balhét keresték”, vagy a kaotikus időkben látták a lehetőséget, hogy későbbi aranyéletük alaptőkéjét megszerezzék.

1920. november 10-ének kora hajnalán is a „Britanniások” kötöttek bele két emberbe az Oktogonnál, a földalatti Abbázia kávéház előtti lejárójánál. Az egyiknek sikerült elmenekülnie, de a hatvan év körüli Einzig Herman nyomdászt, aki munkából tartott hazafelé, tucatnyi tiszti egyenruhás fiatalember állta körül, ő pedig hiába könyörgött nekik, véresre verték és rugdosták. Az egyenruhások aztán eltávoztak, Einzig is feltápászkodott, szerencsére haza tudott menni.

A segélykiáltásokra azonban figyelmes lett Soltra József rendőr, aki szinte mindenkit név szerint ismert a környéken. Megtermett fiatal férfi volt, hatalmas hivatástudattal. Az Aradi utca sarkán, az Edison kávéház előtt találkozott szembe a katonaruhásokkal. Ami utána történt, azt hűen rekonstruálhatta a nyomozás, mert a házak ablakaiból leskelődők mindent láthattak-hallhattak, és közülük sokan tanúvallomást tettek.

Soltra, hiába volt magas, bivalyerős ember, azonnal érzékelte az egyenlőtlen erőviszonyokat, ezért megpróbált szép szóval hatni a legalább nyolcszoros túlerőre. „Kérem, viselkedjenek csendesebben, mert éjszaka van!”

A társaságnak már nagy gyakorlata lehetett az ilyesmiben, mert ugyanúgy körülfogták Soltrát, ahogy percekkel előbb a nyomdászt is. „Takarodjon innen, ronda rendőr!” – kiáltotta az egyik.

Többen is meglökdösték a rendőrt, aki igyekezve elkerülni a bekerítést, pár lépést hátrált az Edison kávéház portálja felé. Többet azonban már sem a terézvárosiakért, sem önmagáért nem tehetett. A tanúk szerint három pisztolylövés dörrent – lehet, hogy riasztólövésnek szánták, de a rendőr még mindig nem fogta menekülésre. Ekkor azonban négy újabb lövés csattant, Soltra pedig megtántorodott, és arccal az Oktogon felé, összeroskadt.

Ezekben a pillanatokban ért a helyszínre Miklós József rendőrellenőr (ő ellenőrizte a közterületen szolgálatot teljesítő rendőröket), akinek láttán a gyilkos társaság futásnak eredt, Soltrának azonban még volt annyi ereje, hogy odakiáltson neki: „Miklós, Miklós, segíts, meglőttek!”

Ezek után utolsó erejével felemelkedett, és öt golyót eresztett támadói után, akik még futás közben is lövöldöztek hátrafelé. Soltrának még haldokolva is talált az egyik lövése: a közeli Gyár utca 6-os számú ház előtt reggel vérnyomokat és egy véres vászondarabot (valószínűleg lábszártekercset) találtak.

Miklós József a kávéház előtti targoncára emelte a haldokló Soltrát, aki még pár összefüggéstelen szóval a menyasszonyát emlegette. Az utcán egyre több ember gyűlt össze; egy nő elrohant a közeli rendőrőrsre, az Edison kávéház telefonján pedig Miklós József hívta a mentőket. Ekkor azonban már minden késő volt. Soltra József rendőr még a targoncán kiszenvedett.

Az összegyűlt civilek pedig hamarosan ismét szétfutottak, mert a gyilkosok visszatértek. Miklós Józsefet megrohanták, körülvették, kicsavarták kezéből a pisztolyát, és őt is ütni kezdték puszta kézzel, pisztolyaggyal és puskatussal, méghozzá olyan erővel, hogy két puskatus is eltört. Ám tettek még visszataszítóbb dolgot is: a haldokló Soltra is kénytelen volt még jó néhány rúgást elviselni tőlük. Amikor a súlyosan sérült Miklós jó pár ütés után kitört a gyűrűből, és menekülni próbált az Aradi utca felé, tucatnyi lövést küldtek utána. A lövedékek ütötte friss nyomokat másnap több házon is felfedezték.

Ekkor már futva közeledtek időközben riasztott kollégái. A támadók ismét több lövést leadtak, aztán felszívódtak az éjszakában. Miklós József súlyos sérülésekkel, de életben maradt, Soltra József holttestét pedig a törvényszéki orvostani intézetbe szállították. Megállapították, hogy hátulról érte a lövés, ami a tüdejébe hatolt: halálát ez okozta.

Szükséges mindezt részletesen ismertetni, különben nem érzékelnénk teljes valóságában a tettesek aljasságát, brutalitását és elvetemültségét – enélkül nem fognánk fel, kikkel van dolgunk.

Rendőrgyilkosság történt: az államhatalomnak erre már lépnie kellett.

Horthynak a hatalom megszerzése során nagyon is jól jöttek a tiszti különítmények, de a magyar társadalom és a külföld által egyaránt elvárt konszolidáció idejére már kimondottan kellemetlenné váltak. Az ellenőrizhetetlen és elszámoltathatatlan fegyveres csoportok ráadásul 1920 végére a főváros számos kerületében, de jó pár vidéki városban is jelen voltak.

A Horthyra vagy a Nemzeti Hadseregre való hivatkozásuk sokáig törvényen felüliekké emelte ezeket a jórészt kimondottan arrogáns és agresszív, felfegyverzett fiatalembereket, akik közül legtöbben középosztálybeli tartalékos tisztek vagy tiszthelyettesek voltak, de akadtak köztük az arisztokratáktól a lumpen elemekig bezárólag mindenfélék.

Horthy konszolidálódni kívánó rendszerére a szabadcsapatok ekkorra már veszélyt jelentettek, hiszen nem is titkolták csalódásukat a kormányzóban, szerintük túl „puhává” vált magatartása miatt; Magyarország új vezetése előtt egy szélsőjobboldali puccs réme is felsejlett. Horthy ráadásul személyesen is lekötelezettje volt különösen Prónay Pálnak és Héjjas Ivánnak, a tiszti különítmények híres-hírhedt vezetőinek. Ők akkor már féken tudták tartani embereiket, de az olyanokat, mint a Britanniások, lehetetlen volt kezelni.

A parlamenti képviselők azonnali intézkedést követeltek – így Horthy számára eljött az alkalom a szabadcsapatok elleni fellépésre. Az pedig, hogy Soltra gyilkosai mellett elfogjanak és elszámoltassanak mindenkit, aki a különítményesek addigi atrocitásaiban részt vett, több mint bölcs döntés volt.

Horthy a rendőrség és a hozzá hű Nemzeti Hadsereg egységeire számíthatott, és ez bőségesen elegendőnek bizonyult.

1920. november 12-ének éjszakáján két akciót is indítottak. Az első természetesen a Britannia Szálló elfoglalása volt; a rendőrök és a katonák feltűzött szuronnyal nyomultak be az épületbe. Prónay és Héjjas azonnal megjelentek, hogy a jelenlévőket igazolják, azonban a rendőrök mindenkit őrizetbe vettek, aki legalább zsoldkönyvvel nem tudta bizonyítani személyazonosságát. Kihallgatásuk, tanúkkal való szembesítésük és felismertetésük még azon az éjjel megkezdődött.

Ugyanezen a napon Cinkotán, az Ehmann-telepi Babarczy-különítmény felszámolása már nem ment ilyen simán, ellenállásukat csak géppuskákkal sikerült letörni. Öt halott és 18 sebesült esett, a kormányerők hosszas tűzharc végeztével hatoltak be a telepre, ahol 37 különítményest tartóztattak le.

Budapestet ellepték az őrjáratok: minden egyenruhát viselőt igazoltattak nem csak az utcán, de a közlekedési eszközökön is. Ekkor is számos letartóztatás történt, de a közvéleményt természetesen a rendőrgyilkosság sokkal jobban foglalkoztatta.

Kezdetben mindenki potenciális gyanúsított volt, akit a Britannia Szállóból előállítottak, így a rendőrségnek és az ügyészségnek gyors, de alapos munkát kellett végeznie. Miklós József kitűnő tanúnak bizonyult. Már bántalmazásakor igyekezett megjegyezni támadói személyleírását, ruházatukat, beszédmódjukat. Rajta kívül még számos szemtanú (a bámészkodók ilyenkor mindig hasznosnak bizonyulnak), megerősítette vagy kiegészítette Miklós vallomásait. Így szűkült az elkövetők köre háromra: Mészáros Imre, Sesevich László, és egy kideríthetetlen nevű társuk – akit emlegettek Zólyomiként, de ismerték Wágnerként és talán egy másik néven is. Ő és Sesevich azonban nyomtalanul eltűntek, már a rendőrségi akció kezdetén. Akkoriban az ilyen „nyomtalan eltűnés” a trianoni határokon való átszökést jelentette; Sesevich délvidéki volt, és Zólyomi is minden további nélkül származhatott valamelyik elcsatolt területről.

Azért sokatmondó, hogy jóval a gyilkosság után is a Britanniában tartózkodtak. Ennyire érinthetetlennek gondolták magukat?

A nyomozóhatóság remek munkát végzett; az ügy összes Magyarországon tartózkodó érintettjét előkerítették. Így tett vallomást Einzig Herman is, akit a Britanniások amúgy zsidó mivolta miatt vertek véresre. Ő is jó személyleírásokat adott, és kétségek nélkül felismerte Mészáros Imrét, mint egyikét azoknak, akik megverték. Így tehát kiderült, hogy Mészáros kezdettől a helyszínen volt, a többi tanú pedig határozottan vallotta, hogy Mészáros a szemük láttára lőtt Frommer pisztolyával Soltrára, és mindegyik megerősítette, hogy hátulról.

Mindezt alátámasztotta a korszak legkiválóbb patológusának, dr. Kenyeres Balázsnak a szakvéleménye is.

Mészáros tagadott, illetve a tettét próbálta jogosnak feltüntetni, de állításait a tanúk egymás után megcáfolták. December 11-én az ügyészség a nyomozati iratokat átküldte a bíróságnak, Mészáros Imrét gyilkossággal (szándékos emberölés) vádolva. Tárgyalása 1920. december 17-én, péntek reggel 8-kor kezdődött, az akkor hatályban lévő, a rögtönítélő bíráskodásról szóló 1920. évi XXXVIII. törvénycikk rendelkezései alapján. Ám a bíróság alapos eljárást folytatott le. Minden tanút meghallgattak, minden bizonyítékot megvizsgáltak, Mészáros eljárási jogait maradéktalanul tiszteletben tartva.

Ez a huszonöt éves fiatalember több fronton is végigharcolta a világháborút, és megállta a helyét. Rendes családból származott, állítása szerint villanyszerelőnek tanult.

Akár sajnálhatnánk is.

Ám sajnálatunk csak addig tart, amíg fel nem idézzük mindazt, ami Soltra Józseffel, Miklós Józseffel, Einzig Hermannal – és vélhetően több olyan emberrel is történt, akik Mészáros útjába estek. A gyilkosságkor tanúsított magatartása féktelen és kontroll nélküli személyiséget mutat, hátulról lőni egy törvényesen intézkedő rendőrre visszataszító elvetemültségre vall, a már haldokló Soltra, a bajtársának segíteni akaró Miklós, és a pusztán zsidósága miatt kipécézett Einzig brutális és kegyetlen bántalmazása pedig egyértelmű szadista vonásokat rajzol elénk.

A bíróság halálra ítélte, majd kegyelmi tanáccsá alakult. Mészáros több tudósítás szerint sírva kért kegyelmet.

Kegyelmi kérvényét elutasították, és másnap, december 18-án délután háromkor a Gyűjtőfogház „akasztóudvarán” Mészáros Imre a bitóra került.

A Nemzeti Örökség Intézete közlése alapján „Soltra Józsefet 1920. november 15-én temették el a Fiumei Úti Sírkert 14-es parcellájában, azonban sírjele már nem fellelhető. 34 évet élt, nőtlen, rendőr volt. Több információ nem áll rendelkezésünkre.”

A temetés nagy részvét mellett történt, szülei, menyasszonya és Horthy Miklós kormányzó jelenlétében. Személyes megjelenése üzenet volt ellenlábasainak: a társadalom és az államhatalom mellettem áll, a ti időtök lejárt.

Horthy személyének és rendszerének megítélése valószínűleg mindig is ellentmondásos marad. Azonban a sorsdöntő történelmi változásokhoz a hétköznapi emberek is hozzá tudják tenni a magukét. Soltra József és Miklós József kulcsfiguráivá váltak a konszolidációs folyamatnak, ami az országot és a nemzetet végső soron a pusztulástól mentette meg. E folyamathoz Soltra a helytállásával és halálával, Miklós a bajtársáért való kiállásával járult hozzá.

A „nagyemberekkel” egy sorban lennének érdemesek az emlékezetre.

A szerző jogász, író