A halottakat egy időben külön vonatjárat szállította az örök nyugalomba

A letelepedő emberek és a népességnövekedés miatt olyan konstans helyszínek iránt is igény alakult ki, ahol hosszú távra, nagyobb számban lehetett a halottakat elhelyezni, és ahol lehetőség nyílt a róluk való megemlékezésre is. Mivel az élet és halál ciklusával, valamint a halál utáni élettel kapcsolatos kérdések és hagyományok is hivatalosan a vallások és a vallásokat képviselő szervezetek „hatáskörébe” tartoztak, ezért a megboldogultak végső nyugalomba helyezését is gyakran vallási rituálék kísérték, és a sírkerteket különböző egyházak tartották fenn. Japánban például hatalmas buddhista sírkertek is találhatóak annak ellenére, hogy az indiai eredetű hindu és buddhista felfogás szerint általában inkább elégetik a feleslegessé vált testet a benne lakozó szellem távozása után.

Az egyik legkülönösebb, temetőkhöz kapcsolódó jelenség a 19. században Londonhoz kötődött, ahol 1854-ben külön vonatjáratot indítottak a halottak számára. A szolgáltatásra nem valamilyen groteszk hagyomány miatt volt szükség, hanem nagyon is praktikus okokból: a város a hirtelen népességrobbanás miatt gyorsan kinőtte a városi temetkezési helyeket, és a járványok megelőzése érdekében kulcsfontosságú volt, hogy a holttesteket valahol el tudják helyezni. Az ügy rendezése érdekében az angliai Brookwoodban megnyitották a Brookwood Cemeteryt, más néven London Necropolist, amely 0,89 négyzetkilométeres kiterjedésével akkoriban a világ legnagyobb temetőjének számított. A helyszínt szándékosan jelölték ki Londontól távolabb, hogy a város későbbi növekedése se jelentsen akadályt, és ne kelljen költöztetni a sírokat. A nagy távolság a két helyszín között (37 kilométer) viszont maga után vont egy újabb megoldandó problémát: valahogyan ki kellett juttatni a halottakat és a velük tartó élőket a temetőbe a temetkezés idejére, valamint a látogatókat is a hétköznapokon.

A megoldást egy speciális vonatjárat indításában látta meg a hely működtetéséért felelős London Necropolis & National Mausoleum Company.

A szerelvények sokáig mindennap jártak, és szállították a Londonból Brookwoodba átköltöztetett holttesteket és az újonnan elhunyt személyeket is, akiket külön területen helyeztek végső nyugalomra a vallási hovatartozásuktól függően. Az osztályok és felekezetek szerinti elkülönítés már a vonaton elkezdődött: a kocsikban három osztályt határoztak meg a szegényebbeknek, a középosztálynak és a tehetősebbeknek, és a szeparáció szabálya érvényes volt a koporsókban utazókra éppúgy, mint az élőkre.

A London Necropolis Railway 1854 novemberétől a második világháborúig működött, azonban egyre kisebb forgalommal. Először a vasárnapi járatokat, majd a napi indulásokat szüntették be, a második világháború során pedig a holtak járatának karrierje végéhez ért, és egy, a temetőhöz közeli waterloo-i állomást erő bombatalálat után, 1941 májusában leállították a vasutat. A vonatokra a 20. század második felétől kezdve már egyébként sem volt szüksége a lakosoknak, hiszen megnyíltak az autóutak, amelyek sokkal gyorsabban és könnyebben juttatták a látogatókat Brookwoodba.

Volt azonban egy szomorú következménye is a Nekropolisz-járat megszüntetésének, amely a környékbeli lakókat érintette érzékenyen: bezárták a vasúti pubokat is, amelyekben addig bármely arra járót kiszolgálták, beleértve az időnként igen ittas állapotba kerülő temetkezési vállalkozókat is.