Erdély lángokban

Ha jogászként kissé eltérek az események történészi megközelítésétől, akkor elsősorban olyan tényezőket kell figyelembe vennem, amik államjogi értelemben voltak meghatározók. Márpedig az államjogi értelemben meghatározó tényező éppen a tizennyolcadik században vált prózai valósággá: Erdélyben a románság vált a többséget kitevő etnikummá. Azonban ennek az abszolút többségű etnikumnak szinte semmiféle beleszólása nem volt a saját sorsába és az állam működésébe. Erdélyben a románság politikai értelemben nem létezett: nem volt tagja a „három erdélyi nemzet” (magyar, székely, szász) rendi közösségének, sőt a román ortodox vallás sem tartozott a hivatalosan elismert felekezetekhez.

Erdély románjainak óriási többsége hatalmas feudális terhek alatt, nagy szegénységben és talán még ennél is nagyobb tudatlanságban élt. A „fény százada” valahogy nem akarta bevilágítani Európának ezt a félreeső, de annál csodálatosabb tájékát, és az ide eljutó csekély világosságból is a románoknak jutott a legkevesebb. Márpedig egy jogfosztott és tudatlan, de önmaga súlyát lassan felismerő tömeg életveszélyes lehet. Egy ilyen helyzetben bármilyen esemény elvezethet a robbanásszerű kataklizmához.

1784 januárjában II. József császár rendeletet bocsátott ki az erdélyi határőrség létszámának növeléséről. A románság nagy tömegei a katonáskodásban a maguk esze járása szerint a nyomorból való kitörés és a feudális terhek alóli mentesülés lehetőségét látták. Falvaikból a szó szoros értelmében seregnyi férfi indult a sorozó- és összeíró irodák felé, olykor egész családjával, sőt rokonságával együtt. Földesuraik számára – akik döntően magyarok voltak – azonban mindez azt jelentette, hogy a kulcsfontosságú tavaszi és nyári időszakban fosztják meg őket a munkaerőtől.

A rendelet átgondolatlansága ettől függetlenül is hatalmas káoszt eredményezett, hiszen legalább öt vármegye csaknem nyolcvan falvának népe kelt útra. Élelmezésük és elszállásolásuk az akkori viszonyok közt megoldhatatlan volt, így alapvető szükségleteiket jobb híján már akkor rablással és fosztogatással elégítették ki. Mindez ismét csak törvényszerűen vezetett el az újabb folyamathoz: a hatóságok egyre keményebb fellépéséhez és a tömeg spontán önszerveződéséhez.

A Gyulafehérvár térségében összegyűltek közül ekkor emelkedett ki a valamennyire írástudó és katonaviselt, nyilván szervezőkészséggel és természetes intelligenciával rendelkező Vasile Ursu Nicola, aki a történelembe ragadványnevén, mint Horea (kántor) került be. Rajta kívül a Georghe Crisan nevű Zaránd megyei pásztor és Ion Oarga ács – akit inkább Closca (kotlós) néven ismerünk – váltak vezetővé és kezdtek szervezőmunkába. Amúgy hármójuk közül ketten már régóta ismerték egymást: Horea és Closca a bécsi udvarba a zalatnai jobbágyok panaszait vivő 1779-es küldöttség tagja volt.

Crisan 1784. október 31-re toborzógyűlést hívott össze a Hunyad vármegyei Mesztákonba, ahol legalább hétszáz, döntően román jobbágy elhatározta: Gyulafehérvárra mennek, és belépnek a határőrségbe. Talán Crisan Zaránd vármegyei illetősége miatt a zarándi alispán intézkedett, hogy az egyre veszélyesebbé váló fegyveres tömeget feloszlassák, ám ők az eléjük küldött csapatot Kurety falu mellett szétverték, és megölték Gáll Farkas és Naráczi Mihály szolgabírákat. Utána az első útjukba eső faluban, Kristyórban 17 magyart mészároltak le, köztük a Kristyóri nemesi család 12 tagját. Az erdélyi jobbágyfelkelés kezdetét vette.

A három, többé-kevésbé önjelölt vezető köré gyülekező legalább harmincezres tömeg döntő többsége román jobbágyparasztokból állt, de bőven akadtak közöttük jórészt meghatározhatatlan etnikumú közönséges bűnözők (főleg az Érchegység útonállói) és katonaszökevények is.

Immár csaknem két és fél évszázad távolából az események részrehajlás nélküli elemzést igényelnének. Ám a felkelés döntően magyarellenes volta megkérdőjelezhetetlen – hiszen már akkor sem vitatta senki emberfia, hogy a gyilkos hordává vedlett tömeg több mint négyezer áldozatának legalább háromnegyede magyar volt. Azok, akik azt hozzák fel, hogy a lázadók ugyanúgy elpusztítottak nekik behódolni nem akaró vagy ellenségessé váló román falvakat is, a konkrét példákkal mindig adósok maradnak.

Félreértés ne essék: semmivel nem volt különb náluk Dózsa jórészt magyarokból álló, ám döntően szintén magyarokat gyilkoló jobbágyserege, sem minden idők bármelyik népének fegyverre kapott parasztfelkelői. A parasztlázadások mindenhol kegyetlenek voltak, hiszen jogos sérelmek miatti, kényszerűen visszafojtott indulatok szabadultak el bennük. Ám megkockáztathatjuk, hogy az erdélyi jobbágyfelkelés az elsők közt volt Európában, amelynek etnikai jellege több szempontból is hangsúlyos volt. Számos tényező mellett lényeges eleme volt e lázadásnak a román pópák terjesztette dákoromán elmélet is. Tanúk szerint éppen Horea emlegette többször a híveinek, hogy a magyarok menjenek Szkítiába, mert a románok régebbi lakói ennek a földnek...

Az elszabadult indulatok útjába először Zaránd, majd Hunyad vármegyei falvak estek, ahol nemre és korra tekintet nélkül gyakorlatilag mindenkit megöltek, aki nem volt hajlandó áttérni ortodox hitre – bár az áldozatok közt valószínűleg jóval többen voltak, akik semmiféle választási lehetőséget nem kaptak, legyilkolásukhoz bőven elegendő volt magyar mivoltuk. Hiszen a román jobbágyok szemében a „magyar” elsősorban az államhatalmat birtokló nemességben testesült meg, velük szemben pedig éppen elég sérelem halmozódott fel bennük. Ez azonban nem mentheti azokat a gyilkosokat, akik sérelmeikért személy szerint teljesen vétlen embereken álltak bosszút, mindenfajta mérlegelés és válogatás nélkül.

Hunyadban ostrom alá vették Dévát, ahol a magyar várőrség eredményesen védekezett: 72 román felkelő elesett és 44 esett fogságba, akik közül Hunyad vármegye statáriális bírósága 34-et kivégeztetett. Ennek hírére a felkelők még féktelenebb vérengzésbe kezdtek.

A kisebb magyar falvak után következtek Brassó vármegye döntően szász falvai, majd az Alsó-Fehér vármegyei Aranyosbánya, aztán Abrudbánya és Verespatak. Ez a két szerencsétlen település majd 1848-ban is magyar életekben rója le véres adóját Avram Iancu román felkelőinek, de ami 1784 novemberében itt lezajlott, talán még ennél is rettenetesebb volt.

A vértől és alkoholtól megrészegült román parasztok nemcsak a nemesekre, de az állami tisztviselőkre, gazdatisztekre, tanítókra, lelkészekre is szisztematikusan vadásztak, háza előtti lefejezéssel vagy karóba húzással fenyegetve mindenkit, aki nem tér át, sőt „...nem jár román köntösben”. Egyes források szerint még az egymás közti román beszédet is megkövetelték volna, bár Erdélyben akkor még természetes volt, hogy az együtt élő népek ismerik és használják egymás nyelvét.

A román beszéd megkövetelése így Trianon utánra halasztódott...

Hogy mit tett eközben az államhatalom? Szinte semmit. II. József valóban felvilágosult, emberséges és jó szándékú uralkodó volt – talán ezért is mért mindent a maga mércéjével, birodalma népeinek lelkébe nehezen látott bele. Küldöttségek és magánszemélyek által is értesült az erdélyi helyzetről, de a beszámolókat a nemesség szokásos trükkjének tartotta, amivel az anyagiakban és kiváltságokban megtestesülő uralkodói kegyet kívánják megnyerni. Törvényszerű volt, hogy itt „helybelieknek” kellett intézkednie.

Báró Bruckenthal Sámuel erdélyi főkormányzó a november 4-én kézhez kapott jelentés után azonnal utasította Preiss bárót, Erdély császári főhadbiztosát a szükséges katonai erő bevetésére. Azonban Preiss csupán november 15-én rendelt el valamiféle tessék-lássék felvonulást a felkelők ellen, és a katonák gyakran lábhoz tett fegyverrel nézték, hogy a parasztsereg éppen egy újabb falut éget fel. Jellemző, hogy a bécsi udvar a gyilkoló-gyújtogató parasztoknál veszélyesebbnek érzékelte a magyar nemességnek a vérengzés hírére való felfegyverkezését és katonai egységekbe való szerveződését. Nem meglepő módon ez volt az az esemény, ami a birodalom önvédelmi reflexeit beindítva végül a felkelés felszámolásához vezetett. Igaz, a románok ekkorra már, részben vagy teljesen, de legalább 133 falut romboltak le vagy égettek fel. Nem sokkal több, mint egy hónap alatt.

Az uralkodó Preiss helyébe a jóval határozottabb gróf Jankovich Antalt tette, aki Johann Schultz ezredest és Kray Pál alezredest küldte a lázadók ellen. Az akkor Zaránd vármegyei, ma Hunyadhoz tartozó Miheleny falunál – ahol Crisan lemészároltatta a Csiszár birtokos családot, életben hagyott lányukat, Katalint pedig egy román felkelőhöz kényszerítette feleségül – december 7-én lezajlott, több mint száz halottal járó ütközetben a parasztsereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Vezéreik ezek után – ezen sincs mit szépíteni – szép szolidan leléptek, cserbenhagyva híveiket.

Talán ez is volt az oka (persze a 300 aranydukátos vérdíjon kívül) annak, hogy a havasokba menekülő Horea, Closca és Crisan még karácsony és december 27-e között kézre került. Az egyik változat szerint Kray Pál katonái, a másik szerint román erdőőrök fogták el mindhármat és adták át őket az alezredesnek.

Sorsuk és az erdélyi jobbágyfelkelés sorsa ezzel megpecsételődött.

Az ez után történtek sok szempontból tanulságosak, még büntetőjogi szempontból is. Gyulafehérvárott 1785. február 18-án kezdődött a felkelők pere, ahol a gróf Jankovich Antal vezette vizsgálóbizottság igyekezett nem csupán a vádlottak cselekedeteit, hanem az egész parasztmozgalom keletkezésének okait és lefolyását is felderíteni: sok tanút hallgattak ki, és sok bizonyítékot vizsgáltak meg.

A korban még dívó tömeges megtorlás elmaradt. Az elfogott mintegy hatszáz embernek közel felét elengedték, miután bizonyítva látták, hogy kényszerből csatlakoztak a felkeléshez. Körülbelül száznyolcvanat ítéltek testi fenyítésre, utána őket is szabadon bocsátották.

Százhúszan voltak, akiket emberölésben találtak bűnösnek, és közülük harminchetet ítéltek halálra. Uralkodói kegyelem folytán azonban csak Horea, Closca és Crisan ment volna a vesztőhelyre.

Őket már kimondottan hűtlenség (infidelitas) miatt vonták felelősségre, ami az egyik legsúlyosabb államellenes bűncselekmény volt, és minősített halálbüntetést is vonhatott maga után. Bár közvetlen tettesként emberölésben egyikük sem volt bűnös, a hűtlenségen kívül a felbujtás, a kényszerítés, és a bűncselekményekben való bűnsegédi magatartásuk még mai mércével nézve sem kérdés.

Horeát, Closcát és Crisant kerékbetöréssel (rota confractus) végrehajtandó halálbüntetésre ítélték. Crisan a saját bocskorszíjára felakasztva magát elkerülte ezt a rettenetes halált – Horeával és Closcával azonban 1785. február 28-án a Gyulafehérvár központjához közeli magaslaton példát statuáltak. Kivégzésüket a lázadásban részt vevő 419 falu 2514 odarendelt lakója előtt hajtották végre. Ezen a helyen aztán ilyen sokan csak akkor voltak, amikor 1918. december 1-jén itt tartották az Erdély elszakadását kimondó román nemzetgyűlést...

Tragikus fintora a sorsnak, hogy II. József éppen 1785 tavaszán kezdte el birodalmában a büntetőjog kodifikációját és egységesítését. Az 1787-es Általános törvény a bűntettekről és azok büntetéséről (a jogtörténet inkább Josephina néven emlegeti) címet viselő büntetőkódex, ha ideiglenesen is, de megszüntette a halálbüntetést.

Az elején említettem, hogy az erdélyi jobbágyfelkelés semmi jóval nem kecsegtető folyamatot indított el. Át kell gondolnunk ezt, hiszen egyértelműen itt és ekkor szenvedett hajótörést a románság és a magyarság békés egymás mellett élésének eszméje. Olyan, máig tartó eseménysor kezdődött el, ami 1784-től egyenesen vezetett az 1848–49-es magyarirtásokhoz, onnan az 1918–19-es köröstárkányi vagy hódmezővásárhelyi magyarellenes tömeggyilkosságokig, majd egészen az 1990-es tragikus marosvásárhelyi pogromig.

Pedig már a tizennyolcadik század végén fel kellett ismernünk, hogy mellettünk él egy nép, amelyik – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – velünk szembekerülve semmiféle önmérsékletet nem tanúsít.

Bukarestben a 2020. július 21-én kibocsátott 138-as számú törvény Horeát, Closcát és Crisant a román nemzet hőseinek és mártírjainak nyilvánította. Romániában alig akad falu vagy város, ahol ne lennének róluk elnevezett utcák, emlékműveiket pedig előszeretettel helyezik erdélyi városok főtereire.

A felkelés magyar áldozatainak egyetlen utca vagy szobor sem állít emléket. Még a maradék Magyarországon sem.

A szerző jogász, író