800 évig virágzott egy szaharai civilizáció, majd elfogyott a talajvíz

Ötezer évvel ezelőtt a Szahara a mai Serengetihoz hasonló szavanna volt, vízlelőhelyekkel és rengeteg vadászható állattal. Tudjuk, hogy az emberek jól éltek a korábbi körülmények között, sőt, úgy gondolják, hogy ez volt az egyik a két hely közül, ahol feltalálták a fazekasságot.

Amikor azonban a garamanték 2400 évvel ezelőtt felépítették társadalmukat, a Szahara nagyjából olyan volt, mint ma – egy forró sivatag, amelyen nehéz átkelni, nemhogy élni. Ezek a korábbi körülmények azonban bizonyos helyeken, köztük a Garamanték otthonában, a Wadi el-Agialban föld alatti örökséget hagytak maguk után.

A talajvíz nagy része túl mélyen volt eltemetve ahhoz, hogy a modern technológiák nélkül a mezőgazdaság fenntartásához szükséges mennyiségben hozzáférhető legyen. Wadi el-Agialban azonban a talajvíz egy része magasabban feküdt. Frank Schwartz, az Ohiói Állami Egyetem professzora szerint a garamanték ferde alagutakat (a berber nyelvben qanats vagy foggara) ástak a vízben gazdag hegyoldalakba, és a kifolyó vizet a lentebb fekvő völgyek öntözésére használták.

Ezt a technikát más ősi civilizációk is alkalmazták száraz területeken, bár nem olyan száraz területeken, mint amilyenekkel a garamantéknak szembe kellett nézniük. Schwartz úgy véli, hogy az ötletet Perzsiából vették át, ahol több mint egy évezreddel korábban úttörőként alkalmazták.

A korabeli írók hivatkoztak a garamantékra, de a tudósítások nagy része téves volt, sőt egyesek a rómaiaknak tulajdonították a hőstetteiket. Az 1960-as évek óta a régészet sok félreértést korrigált, de az a kérdés, hogy miért volt annyi talajvíz, amit megcsapolhattak, megoldatlan maradt.

Schwartz szerint a Szahara ezen része alatt húzódó homokkő víztározó a világ egyik legnagyobb víztározója, amikor tele van. Bár a Szahara a közelmúltban többször is termékeny füves terület volt, több millió éve nem volt igazán nedves. Schwartz azonban kimutatta, hogy a terület geológiája miatt egy olyan időszakban, amikor a Szaharában még voltak esős időszakok, a Messak Settafet masszívum aljába nagy vízgyűjtő területről áramlott a víz. Ott évszázadokon át biztosította a garamanték vízellátását.

A Wadi el-Agial valószínűleg a paradicsomnak tűnt a garamantiak számára. Rabszolgákat tartottak, akik a nehéz ásatásokat végezték, hogy vizet nyerjenek, és immunisak voltak az aszályokra; az árvizek ritkán jelentettek problémát. Mivel hatalmas sivatagok választották el őket a hasonló méretű civilizációktól, valószínűleg szinte egyedülálló volt abban az időben, hogy alig fenyegette őket inváziós veszély. A történészek úgy vélik, hogy életszínvonaluk magasabb volt, mint bárki másé a Szahara térségében az ókorban.

Az emberiségnek a szűkös erőforrásokhoz való szokásos hozzáállása miatt azonban a garamanték 750 kilométer hosszan alagutakat ástak a víztartályba, hogy hozzáférjenek annak tartalmához, a leghosszabb 4,5 kilométer hosszú volt. Mivel a feltöltődés szinte megszűnt, amint a régió kiszáradt, az eredmény elkerülhetetlen volt.

„A qanatoknak valójában nem kellett volna működniük” – mondta Schwarts egy nyilatkozatában. Végül a talajvíz az alagutak szintje alá süllyedt. Egy ideig a gondosabban elhelyezett ásások talán kordában tartották a problémát – de körülbelül 1600 évvel ezelőtt a civilizáció megszűnt.

Schwartz nem rejti véka alá a ránk vonatkozó következményeket. „Ha megnézzük a modern példákat, például a San Joaquin-völgyet, az emberek gyorsabb ütemben használják fel a talajvizet, mint ahogyan az újratermelődik” – jegyzi meg.

„Kaliforniában idén nagyszerű csapadékos tél volt, de ez 20 évnyi szárazságot követett. Ha a szárazabb évekre való hajlam folytatódik, Kalifornia végül ugyanabba a problémába fog ütközni, mint a garamantiak. A kimerült talajvízkészletek pótlása drága és végső soron kivitelezhetetlen lehet.”

A helyzet persze nem azonos, hiszen mi nem gravitációval, hanem szivattyúkkal nyerjük ki a vizet, de ezzel csupán több időt nyerünk.