Az utolsó kísérlet – 1918. október 16.

E mondatban nincs semmi félrehallás. Gróf Tisza István kétszeres magyar miniszterelnök önként ment a harctérre, és ott több mint egy évet szolgált. Lehet, nem vagyok teljeskörűen tájékozott, de a magam részéről még nem hallottam rajta kívül államvezetőről, aki háború idején maga is odament volna, ahová a katonákat küldte: a frontra, az első vonalba. Félreértés ne essék, nem szemlézőként vagy látogatóként, hanem frontharcosként.

Tisza akkor már nem volt miniszterelnök, 1917. május végi lemondása és frontszolgálata után egyszerű képviselőként kapcsolódott bele az Országgyűlés munkájába. Több helyütt írtam már: egyszerűen félelmetes, hogy Tisza mennyire a lényegét látta mindennek. Most is a legkorábban és talán egyedüliként ismerte fel, hogy a háborúvesztés következményei végzetesek lehetnek az országra és a nemzetre nézve.

Hogy ezt is jól látta, azt – sajnos – a történelem teljes mértékben igazolta.

Ez idő tájt egy vékony és sápadt, látnivalóan tüdőbajos fiatalember is újfent Budapesten találta magát. A betegsége miatt alkalmatlan volt katonának, de ő nem is a lövészárokban látta az igazi helyét. Az édesapja, Leitner Lipót Varasdon volt jómódú építőipari vállalkozó, azonban fia, János, már Lékaira magyarosított névvel, szinte az egész életét Budapesten élte le. Írói tehetsége és a radikális baloldalhoz való vonzalma korán megmutatkozott. Különböző baloldali újságok munkatársa volt, és 1917-ben, 22 évesen tagja lett a Galilei Körnek is.

Erről a látszólag értelmiségi tömörülésről ma már tudjuk, hogy valójában a politikai terrorizmus első – szerencsére máig utolsó – „akciósejtje” volt Magyarországon. Ők álltak a Tisza István elleni első szervezett hátterű merénylet mögött is. A merényletet eredetileg az a, szintén galileis Szabó Ervin tervelte ki és szándékozott végrehajtani, akinek nevét máig a fővárosi könyvtár viseli.

Szabó az előkészület során alapos munkát végzett. Megfigyelte, hogy Tisza szinte sosem a lakásául szolgáló Hermina úti villa udvarán hagyja el az autóját, az általában a villa előtt, az utcán várakozik rá. Tisza az utcára kilépve száll ki vagy száll be a kocsiba – és ezekben a pillanatokban látszott a leginkább sebezhetőnek. Szabó úgy tervezte, hogy ekkor lép oda hozzá, és közvetlen közelről annyi golyót ereszt belé, amennyi csak a pisztolya tárjában van. Azonban Szabó az előrehaladott cukorbaja miatt már nehezen mozgott, és alig látott, ezért vállalta magára a merénylet végrehajtását a Galilei Kör másik tagjaként egy félig arisztokrata, félig lengyel, magát hivatásos forradalmárnak tekintő, zavaros fejű lány, Duczynska Ilona.

Tisza viszont éppen a tervezett merénylet napján mondott le, és így megszűnt igazi politikai tényezőnek lenni. Duczynska, aki már elindult a Galilei Kör főhadiszállásának számító Anker közből, nagy duzzogva tért vissza kiindulási helyére. Azonban a galileisták nem adták fel. Duczynska fiaskója után az újabb Tisza elleni merénylet megszervezését már egy Szabó Ervinnél jóval veszélyesebb és sötétebb figura vette kezébe. Korvin Ottónak hívták.

Egy szűk csoport Korvin Ottó lakásán szőtte terveit, ám ez a „projektmenedzser” is csak a tervezésig adta magát az ügyhöz, a végrehajtást eleve valaki mástól várta. Lékai János ekkor jelentkezett a feladatra.

Érvei teljességgel akceptálhatóak voltak: ő súlyos tüdőbeteg, nincs sok ideje hátra, így az ő élete már nem számít. Korvin Ottó pedig kapva kapott a lehetőségen, hogy nem neki kell vásárra vinnie a bőrét. Tervezés dolgában sok újat nem mutattak fel, mert a magányos merénylő, a könnyen kezelhető pisztoly és az autó, amibe ki- és beszálltában Tisza viszonylag könnyű célpontnak ígérkezik, ismét főszerepet kaptak.

Az eddigiekhez képest annyi változott, hogy az ismét aktív Tisza Istvánnal nem a Hermina úti villa, hanem a Parlament előtt akartak végezni.

Világmegváltó forradalmáraink tudták, hogy minél többen működnek közre egy szükséges tárgy beszerzésében vagy elrejtésében, annál hamarabb veszíthet nyomot a rendőrség. A Tisza István meggyilkolásához szánt fegyvert is igen tekervényes úton szerezték be. A pisztolyt a később miniszterelnökségig jutó politikai kalandor, Friedrich István mátyásföldi gépgyárában dolgozó két segéd, Demény Pál és Mosolygó Antal kapta magától Friedrichtől, és adta tovább Korvinnak, aki egyenesen Lékai Jánoshoz továbbította azt. A fegyver tehát rendelkezésre állt.

Lékaival azonban volt egy nagy probléma: soha életében nem volt fegyver a kezében, és fogalma sem volt, hogyan kell azt használni. Az alapkiképzést Korvin Ottó vállalta. Közvetlenül a tervezett merénylet előtt, 1918. október 16-nak kora délelőttjén az Alkotmány utcában lévő Seemann kávéház egy szeparált hátsó helyiségében igyekezett betanítani Lékait, hogyan használja a fegyvert, amellyel egy kétszeres magyar miniszterelnök életét akarja kioltani. Lékai János viszont tényleg született civil lehetett. A végén Korvin már arról is lemondott, hogy akárcsak a fegyverkezelés alapelemeit megtanítsa: a betárazott pisztolyt kibiztosítva, csőre töltve és felhúzott ütőszeggel (!) nyomta Lékai kezébe, remélve, hogy a merényletig legalább saját magát nem sebesíti meg.

Lékai egy lopott sajtóigazolvánnyal lépett a Parlament épületébe, és ott, illetve a Kossuth téren szerencsétlenkedett és császkált minden rendszer nélkül úgy, hogy a parlamenti őrség több tagjának is szemet szúrt. A hírlapírói páholy után a folyosón járkált, Tisza feleségét keresve, aki reményei szerint elvezette volna az exminiszterelnökhöz úgy, hogy követte volna egészen az autóig. Azonban Tiszánét összetévesztette egy másik hölggyel; a bolyongás sehová sem vezetett.

Az ember hajlamos feltételezni, hogy ez a fiatalember mégiscsak rájött, hogy nem alkalmas erre a tettre, nem született gyilkosnak, azonban az adott szavát sem akarta megmásítani. Végül, hosszas bizonytalankodás után elhagyta a Parlament épületét, és a Kossuth térre néző IV. kapunál várta Tiszát, aki viszont az I-es kapunál jelent meg: Lékai hallhatta, ahogy előszólítják Tisza kocsiját. Azonban ekkor már nem egy vérszomjas merénylő, hanem egy mind önmagában, mind cselekedetében bizonytalan, remegő kezű fiú lépett az autóhoz. Vajon hihető-e, hogy az igen intelligens és gyors felfogású Lékai valóban nem értette meg, hogy egy betárazott, kibiztosított, csőre töltött, felhúzott kakasú pisztolyt már csak elsütni kell, nem pedig leereszteni az ütőszeget ahhoz, hogy lőhessen vele? Márpedig ő ezzel magyarázta a merénylet kudarcát, és ezzel magyarázta azt is, hogy miért nem sikerült akárcsak egyetlen lövést leadnia Tisza Istvánra.

A pisztolyos fiatalembert látva, a beszállni készülő Tiszának éppen ajtót nyitó sofőr értette meg leggyorsabban a helyzetet, és akkorát ütött Lékai kezére, hogy kiesett belőle a fegyver. A parlamenti őrség azonnal ott termett, Lékait az egyik kapus-ügyeleti szobába vitték, és azonnal őrizetbe helyezték.

Kisvártatva megjelent első látogatója: maga gróf Tisza István. A korabeli újságok sokféleképpen adják vissza kettőjük rövid párbeszédét, hiszen egyetlen hírlapírónak sem volt alkalma, hogy saját fülével hallja azt. A számos variáns közül azonban kiszűrhetjük a lényeget:

„– Miért akartál megölni engem, fiam, én semmi rosszat nem tettem neked! – kérdezte Tisza.

– Mert gyűlölöm a háborút – válaszolta Lékai.”

A magukat idealistának tartók örök mantrája: a konkrét problémákra adott, általános közhelyekben megtestesülő válaszok. Mintha egy ravasz meghúzása megoldaná az emberiség minden gondját-baját, és orvosolna minden igazságtalanságot. Mintha Tisza István meggyilkolása után megnyíltak volna a katonasírok, visszanőhettek volna az elvesztett végtagok, behegedtek volna a sebek.

Tényleg voltak, akik ezt elhitték?

A kor és a kor embereinek alaposabb megértéséhez szükséges megemlíteni két, jellemző momentumot.

Máig sokan emlegetik, hogy Tisza megosztó személyiség volt. Nos, ezt a maga mindennapi valóságában láthatjuk Lékai János családjában. Míg ő gyilkosságra is hajlandó volt a gyűlölt ember ellen, apja, Leitner Lipót nem csupán odaadó híve, de kimondott rajongója volt Tisza Istvánnak. Meglett emberként a fiánál nyilván sokkal higgadtabban, sokkal tárgyilagosabban szemlélte Tisza államvezetői és politikai munkásságát. Lékai anyja és nővérei élénken ecsetelték a családra „rászálló” hírlapíróknak, hogy milyen éles, olykor szinte tettlegességig fajuló viták folytak apa és fia között Tiszával kapcsolatban.

Leitner Lipót nem érte meg, hogy János fiát gyilkospalántaként lássa. 1918 tavaszán halt meg spanyolnáthában. De még a halála előtti napon is hatalmasat veszekedett a fiával.

A Lékai által használt pisztollyal kapcsolatban említettük Demény Pált és Mosolygó Antalt a Friedrich-féle gépgyárból. Később mindketten befutották munkásmozgalmi karrierjüket, bár Mosolygónak adatott jóval kevesebb idő. A forradalmak után tíz évre ítélték, de fogolycsere-egyezménnyel a Szovjetunióba került. Ott halt meg 36 évesen, tüdőbajban. Sztálin lekésett róla, hogy a tisztogatások idején a sok ezer hasonszőrűvel együtt őt is kivégeztesse.

Demény Pál végigjárta a maga mozgalmi útját. Megtapasztalhatta nemcsak a Horthy-rendszer politikai rendőrségének, hanem Szálasi pártszolgálatosainak és Rákosi ÁVH-s legényeinek vendégszeretetét is, és megérte azt is, hogy az általa addig bújtatott Péter Gábor tartóztassa le. Soha nem titkolta, hogy a Tisza meggyilkolására szánt pisztolyt Friedrich Istvántól kapták, aki tökéletesen tisztában volt vele, mire kell a fegyver. Ki tudja, 1951 novemberében talán ezért kellett Friedrichnek rövid ÁVH-s fogvatartás után meghalnia a váci fegyházban, ahová már visszavonult politikusként, egy hamarjában összetákolt koncepciós per miatt került. A kommunisták által éppen akkortájt mártírrá kreált Korvin Ottóig vezető közönséges gyilkosság szálait, ha utólag is, de gyorsan el kellett varrni.

Demény Pál a rendszerváltozáskor az MSZP egyik alapítója volt, és annak tagjaként jutott be az Országgyűlésbe. 1991 januárjában kilencvenévesen a parlamenti ülésteremben lett rosszul, és nem sokkal később elhunyt. Micsoda fintora a sorsnak, hogy a Tisza István elleni, Lékai-féle merényletkísérlet legalább egyik szereplőjének halála végül mégiscsak a Parlamenthez volt köthető…

Lékai Jánost, miután kihallgatta a rendőrség két vezető beosztású tisztviselője, előzetes letartóztatásba helyezték, és a Gyűjtőfogházba (ma a Kozma Utcai Budapesti Fegyház és Börtön) szállították.

Nem szorult sokáig börtönkosztra. Október 31-én, amikor győzött az őszirózsás forradalom, a Nemzeti Tanács határozatban rendelte el szabadlábra helyezését. Korvin Ottóval az élen mentek érte a Gyűjtőbe, és még operatőrről is gondoskodtak: az interneten máig látható híradófilm megörökített egy teherautóról kissé suta mozdulatokkal integető, megviselt és szerényen mosolygó fiatalembert, Lékai Jánost. Gróf Tisza István kétszeres magyar miniszterelnököt pedig még ugyanaznap este, a saját otthonában és a saját családja szeme láttára mészárolták le máig ismeretlennek hazudott gyilkosok.

Nem mondhatjuk, hogy nem tanultak a kudarcokból. Az idős, beteg férfiban vagy az egzaltált fiatal lányban testet öltő magányos merénylő helyett tíz, nagyrészt harcedzett, katonaviselt fiatal férfi érkezett, akik úgy helyezkedtek el a Hermina úti villában, hogy Tiszának esélye sem volt a védekezésre vagy a menekülésre. Nem pepecseltek pisztollyal: közülük hárman közvetlen közelről szabályos sortüzet adtak gróf Tisza Istvánra, nagy torkolati sebességű és nagy lyukat ütő, 95 M Steyr-Mannlicher típusú katonai fegyverekkel.

1918. október 31-ét írtuk. Két héttel voltunk csupán Lékai János kudarcot vallott akciója után, de az idealista merénylők ideje végérvényesen lejárt.

Lékai a forradalmak után elhagyta az országot, osztrák, francia, német, és szovjet kitérő után Amerikában „mozgalmárkodott” tovább, sokat írt, és sok előadást tartott. Ott, Amerikában is halt meg, napra pontosan egy hónappal a harmincadik születésnapja után.

Svéd László az ő életéről írta 1976-ban kiadott, Lékai János politikai pályája – Egy jelentős ember című könyvét, amely mintegy reflektál Lékai önéletírás-töredékének egy mondatára: „Egy jelentéktelen ember feljegyzései jelentékeny időkből.”

Mindez elgondolkodásra késztet, hiszen fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért és mitől lesz jelentős ember valaki?

Lékai valóban lehetett volna az: írói tehetsége kétségtelen, elhivatottsága, szervezőkészsége és önzetlensége megkérdőjelezhetetlen. Azonban sem a cél, amiért harcolt, sem a módszer, amellyel ezt tette, nem állta ki az idők próbáját. Pedig egy ember valódi jelentőségét mindig az adja, hogy felismeri-e a jó és a rossz közötti különbséget.

Lékai Jánosnak sajnos egyik sem sikerült.

A szerző jogász, író