Miért bújtak el a föld alá az ősi török emberek?

A becslések szerint akár 20 ezer ember befogadására alkalmas város építése már a Kr. e. 8–7. században elkezdődhetett. A város nem az egyetlen a maga nemében a környéken – valójában Kaymakli föld alatti városa alagutak sorozatán keresztül kapcsolódott Derinkuyuhoz.

A nyolcemeletnyi föld alatti Kaymakli egy kicsit szerényebb, mint Derinkuyu, körülbelül háromezer lakosnak ad otthont. A legfelső emeletet istállónak használták; a második emeleten templomok, sírok és lakóhelyiségek voltak, míg a harmadikon konyhák, valamint raktárak és borászat működött. Egy disztópikus sci-fi koncepciónak tűnő elképzelés szerint a gazdagabb családok inkább a felszínhez közelebb éltek.

Először a Kr. e. 7. század körül vájták ki a puha, vulkanikus kőzetből, de az évszázadok során bővítették, és a korai keresztények használták, hogy elrejtőzzék a vallási üldöztetés és a támadások elől az arab–bizánci háborúk alatt (780–1180). A városban, amelynek legfelső négy szintje ma is látogatható, számos nagy szikla található, amelyeket arra használhattak, hogy elzárják a városba vezető bejáratokat az ellenség elől.

Meglepő módon a várost egészen 1923-ig nem hagyták el teljesen, amikor a Görögország és Törökország közötti kötelező lakosságcsere során a terület görög lakosait elűzték.